Molnár Piroska:Egész életemben jó kis iparosként dolgoztam.
Molnár Piroskával Kossuth díjas művésznővel a Filmkritikusok Életműdíjának átvétele után. 2025. január 31-én a MÚOSZ elnöki tanácstermében beszélgettünk.
Szarvas István: Művésznő, milyen gyermekkori emlékei voltak meghatározóak az életében?
Molnár Piroska: A filmezéshez kapcsolódik a legmeghatározóbb élményem. Békés megyében, Kunágotán éltünk, ahol minden héten volt filmvetítés. Hordozták a filmeket faluról falura, és nálunk is levetítették őket egy-két alkalommal. Édesanyám mindig elvitt, mert más efféle szórakozás nem volt: televízió még nem létezett, csak rádiót hallgattunk. Akármi jött a faluba, én mindet láttam gyerekkoromban. Akkor határoztam el, hogy olyan szeretnék lenni, mint akik a vásznon mozognak. Megkérdeztem anyámat, kik ők. Mondta: színészek. „Ebből meg lehet élni?” – kérdeztem. „Igen” – felelte. „Na, akkor ez az én utam.” Csodálatos operafilmeket is vetítettek, ezek különösen megragadták a képzeletemet. Mindenevő voltam, mindent megnéztem – és a mai napig emlékszem rájuk. Így aztán nagyon sima volt az utam.
Szarvas István: Mi volt az első színpadi szerepe, és hogyan élte meg azt az időszakot?
Molnár Piroska: Még főiskolásként, harmadévesen már játszhattunk színházban. A Madách Színházban ment a Yerma, Vámos László rendezésében, Psota Irén főszereplésével. Én a Nőstény nevű szerepet játszottam: táncoltam, énekeltem – inkább zenés-táncos feladat volt, nem prózai. Ez volt az első, amiben édesanyám még láthatott. Gyulán, a kórházban már haldoklott, de a televízió közvetítette az előadást. Látott játszani, és elismerte: ha erre vágytam, ez most sikerült – csak azt sajnálta, hogy itt kell hagynia egyedül.
Szarvas István: Milyen nehézségekkel szembesült pályája kezdetén, és hogyan lépett túl rajtuk?
Molnár Piroska: Sokáig csúnyának láttam magam. Régi fényképeket nézve nem is voltam az, de elhitették velem, hogy nem vagyok az a „vékonydongájú, szép lány”-típus. Inkább erősebb alkat voltam, ezért már a főiskolán is az idősebb szerepeket kaptam. A Rómeó és Júliában például a Dajkát játszottam, nem Júliát. Eleinte nagyon bántott, hogy a saját korosztályomat nem játszhatom. Aztán a csodálatos színészmesterség-tanárom, Pártos Géza elmagyarázta: „Drágám, ne bosszankodjon. Maga karakterszínésznő. Magában az összes emberi lehetőség megvan, és ki is fogja játszani. Magának nem lesz külön tragédia és komédia – mindent fog játszani. Végig fogja enni az étlapot az élete során, minden életkorban lesz szerepe.” És így is lett.
Szarvas István: Volt-e olyan kolléga vagy rendező, aki különösen nagy hatással volt Önre?
Molnár Piroska: A „karrier” szót alig ismerem. Egész életemben jó kis iparosként dolgoztam. Olyan nagy színészek vettek körül, akiket félistenekként csodáltam. Föl is sorolhatok néhányat: Dajka Margit, Gábor Miklós, Ajtay Andor – és még nagyon sokan. Sulyok Máriát is említeném, aki a beszédben is sokat segített.
Szarvas István: Több Kossuth-díjas művésztől is megkérdeztem: egyetért-e azzal, hogy régen nagyobb színészek voltak, mint ma. Volt, aki ezen meg is sértődött. Ön mit gondol erről?
Molnár Piroska: Nem hiszem, hogy „régen minden jobb volt”. Más nemzedék, más ideálok. Egy mai fiatal lehet, hogy László Zsoltot ismeri, és neki ő „a Sinkovits Imréje” – miközben nekünk Sinkovits Imre volt az. Hiába magyarázom, ki volt Kálmán György: a mai fiatalnak más a viszonyítási pontja. De ez nem szintkülönbség. Ugyanolyan nagy tehetségek és ugyanolyan nagy színészek vannak ma is.
Szarvas István: Van „legkedvesebb” szerepe?
Molnár Piroska: Nincs. Semmiben sincs „legkedvesebb” az életemben – sem ételben, sem italban, sem szerepben. Mindig az a fontos, ami éppen van.
Szarvas István: Magánéletének mely eseményei voltak meghatározóak?
Molnár Piroska: Ezt nem szoktam boncolgatni, nem szívesen beszélek róla.
Szarvas István: Hogyan alakultak a kapcsolatai a színházi világon belül és kívül?
Molnár Piroska: Mindig megtaláltam a helyemet. A kollégákkal – idősebbekkel és fiatalabbakkal is – nagyon jól kijöttem, soha nem volt probléma.
Szarvas István: Milyen tanácsot adna a fiataloknak, akik most kezdik a pályát?
Molnár Piroska: Vegyék komolyan a dolgukat. A színésznek lenni nem lehet „félszegen ülni a lovon”: vagy mindent odaad az ember, és akkor vissza is kapja, vagy csak adogat, és akkor a pálya is csak visszaadogat valamit.
Szarvas István: Ha visszatekint, mely pillanatokra a legbüszkébb?
Molnár Piroska: Semmire nem vagyok büszke, ami a dolgom. Arra vagyok büszke, ha elmosogatok egy bögrét – ami nem az én dolgom. Általában arra, ha olyasmit is megcsinálok, ami nem kötelességem. Ami a dolgom, arra nem vagyok büszke.
Szarvas István: Van-e valami, amit nem kérdeztem meg, de szívesen megosztana az olvasókkal?
Molnár Piroska: Nem, nem vagyok „osztogatós”.
Szarvas István: Köszönöm szépen, hogy rendelkezésemre állt.
Molnár Piroska: Én is köszönöm szépen.
