Kelemen Barnabás: Eleve alakul az ember az idő múlásával,
Kelemen Barnabás hegedű művésszel 2 025. december 10-én, Budapesten a Budapesti Music centerben megtartott –Fesztivál akadémiát méltató sajtótájékoztató után beszélgettünk
Szarvas István: Volt-e olyan pillanat vagy találkozás, ami végleg kijelölte az utadat a hegedű és a klasszikus zene felé?
Kelemen Barnabás: Volt – az anyaméhben. Ami a hegedű irányába vitt, az Rolla János. Amikor a zenén túl kifejezetten vele is találkozhattam 2–3 éves koromban, a Liszt Ferenc Kamarazenekar próbáin, akkor számomra egyértelmű lett, hogy ez az a hangszer, amely a legközelebb áll hozzám.
És erre a vágyra „koronát tett”, amikor a nyolcvanas években a Kossuth Rádión, a Jó ebédhez szól a nóta adásaiban hallhattam a nagyapámat, Pertis Pali cigányprímást hegedülni. Elájultam attól, hogy édesanyám édesapja hogyan játszott.
Úgyhogy ez a két, nagyon erős találkozás tette számomra egyértelművé az irányt. A többi fantasztikus tanár és hegedűs, akit később hallottam, már „csak” megerősített ebben.
Szarvas István: Mit keresel egy új darabban, mielőtt igazán a sajátoddá válik? Van-e külön rituáléd vagy módszered a felkészülésben?
Kelemen Barnabás: Nagyon nem mindegy, hogy olyan műről van szó, amit már sokan eljátszottak – sőt, akár a közönség nagy része is jól ismer –, vagy egy olyan darabról, amit esetleg nekem írtak, amit kevesen ismernek, vagy szinte senki.
Ha az első esetről beszélünk, akkor igyekszem kizárni a megszokást: a hagyományt, a tradíciót, azt, „ahogy szokás” játszani. Mindig a legeredetibb és legautentikusabb forrást keresem – ez sokszor maga a partitúra, amit sajnos sokan nem vesznek kézbe, vagy nem tanulmányoznak annyit, amennyit szerintem kellene. A másik fontos támpont az a kultúra, amelyben a mű megszületett.
Lehet, hogy éppen egy Vivaldi-versenyt tanulunk (mondjuk a „hármas” versenyt), amelyet a mesterem, Isaac Stern is játszott Perlmannal, Zuckermannal – de nem biztos, hogy feltétlenül az előadásokat kell elsőként tanulmányozni. Sokszor inkább a partitúra vezet el a mű lényegéhez.
Ezzel szemben, ha Balogh Máté ír nekem egy hegedűversenyt jövő ősszel, akkor érdemes a zeneszerző világát megismerni: a darabjait, gondolkodását, emberi és zenei nyelvét. Csodálatos dolog a szerzőt „közelről” megismerni. Milyen lehetett például Brahmsszal együtt dolgozni – mondjuk Hubay számára –, és ősbemutatón először megszólaltatni valamit a világon! Ezek óriási élmények.
Új mű esetében tehát a szerző világa felé nyitok, ráadásul nagy adomány, hogy kérdezhetjük is őt bizonyos dolgokról. Ez a két különbség jut most eszembe a régi és a mai zenék megszólaltatása kapcsán.
Szarvas István: Hogyan változott az évek során a viszonyod a nagy klasszikusokhoz? Van olyan mű vagy szerző, akit egészen másképp játszol, mint pályád elején?
Kelemen Barnabás: Szinte mindegyiket másképp játszom. Eleve alakul az ember az idő múlásával, de a legnagyobb fordulópontot számomra a vonósnégyesezés hozta.
Kivétel nélkül: minden zeneszerzőnél – Haydntól Ligetiig –, akinek vonósnégyeseivel foglalkoztam, az ő hegedűversenyeit vagy hegedűszonátáit is másként játszom azóta. Az egyik legjobb példa erre Csajkovszkij.
Ismertem a kamarazenéjét, játszottam is, ismertem a szimfóniáit, a színpadi műveit – és ennek tükrében játszottam a hegedűversenyét. Ez már eleve fontos volt. De amikor a vonósnégyeseit belülről igazán megismertük, az egészen más megvilágításba helyezte azt az egy hegedűversenyt is.
A vonósnégyesezés tehát az egyik legnagyobb fordulópont: kamarazenébb látásmódot ad. Beethoven óta pedig tulajdonképpen minden versenymű egyben kamarazene is – sokszor a szólista kíséri a zenekart, nem pedig fordítva.
Szarvas István: A kamarazene és a szólista szerep másfajta személyiséget kíván. Te melyikben érzed magad otthonosabban, és mit tanít az egyik a másikról?
Kelemen Barnabás: Részben válaszoltam erre az előbb is, de annyit mondhatok: szeretek „kamarázni” a zenekari tagokkal, a karmesterrel, a szólamokkal. A kamarazenei megközelítés sokkal értékesebb – ha így nézünk egy Prokofjev-, Brahms-, Schumann-, Bartók-, Beethoven- vagy Csajkovszkij-hegedűversenyre, de akár egy Paganini-versenyműre is.
Sokkal igazabb ez, mint az a felfogás, hogy „majd jön utánam a zenekar”, én pedig viszem őket a hátamon, és várom, hogy kísérjenek. Hiszen a legtöbb témát eredetileg általában a zenekar játssza, a hegedűs pedig variálja, díszíti, kíséri – vagy épp továbbgondolja.
