Tóth Mihály: A házasság nem idill,hanem szövetség

A könyv már a címében is feszültséget jelez („Amíg a házasság el nem választ”). Mit szeretne ezzel a paradoxonnal üzenni a mai házaspároknak és az egyházi közösségeknek?

A cím egy szándékos „elcsúsztatás”. A házassági ígéretben azt mondjuk: „míg a halál el nem választ” — én pedig azt a valóságot akartam megmutatni, hogy sok kapcsolatban ma nem a halál választ el, hanem a hétköznapok. A fáradtság, a közöny, a kimondatlan sérelmek.
Nem vádolni szeretnék senkit, inkább tükröt tartani. A házasság nem idill, hanem szövetség — és ez a szövetség napról napra új döntést kíván. Ha ezt nem értjük, a házasság „elválaszt” bennünket: egymástól, Istentől, néha még önmagunktól is.

Állandó (családos) diakónusként hogyan látja: miben más a kísérés hangneme és eszköztára, ha a segítő maga is házas? Melyek a határai és előnyei ennek a szerepnek?

Az egyik legnagyobb előny, hogy nem kívülről beszélek: ugyanabban az életformában élek, mint azok, akiket kísérek.
Amikor egy férj vagy feleség mesél arról, hogy fáradt, hogy nincs türelme, vagy hogy a gyereknevelés mellett nincs ideje az intimitásra, az odafigyelésre, nem teológiai fejtegetéssel válaszolok, hanem azzal, hogy „ismerem ezt, én is benne vagyok.”
Ez a közelség bizalmat épít.
A határ viszont pontosan ez: nem válhatok „tanácsadóvá”. A diakónus nem pszichológus, nem coach, hanem híd — ember és ember, ember és Isten között. A szerepem az, hogy emlékeztessek: a kapcsolatnak van lelki dimenziója, nem csak logisztikája.

Melyek a leggyakoribb tévhitek a katolikus házassággal, a szentségi kötelékkel és az egyházi érvénytelenítéssel kapcsolatban, amelyekre a könyv külön is reagál?

Sokan úgy gondolják, hogy a szentségi házasság egy „örök alárendelődés”, amit utána bármilyen áron fenn kell tartani. Mások épp ellenkezőleg: ha valami fáj, „érvényteleníttetni” kell, mintha ez egy sima ügyintézés lenne.
A könyv egyik üzenete, hogy a házasság szentség, de nem varázslat. Nem oldja fel a konfliktusokat, hanem átalakítja őket lehetőséggé.
Az érvénytelenítés nem „keresztény válás”, hanem annak vizsgálata, hogy a házasság valóban létrejött-e. És sokkal fontosabb kérdés, hogy mit tanultunk abból, ami nem működött, mint az, hogy „papíron” hol tartunk.

Milyen gyakorlatokat (imádság, kommunikációs „ritmusok”, rítusok a hétköznapokban) ajánl a krízisben lévő házaspároknak – és külön mit azoknak, akik már érzelmileg „kiköltöztek” a kapcsolatból?

Az első: a „10 perces beszélgetés” rítusa. Hetente, havonta — mindegy, csak legyen rendszeres. Nem panaszkodás, nem napi logisztika, hanem idő, amit a kapcsolatnak szentelünk.
A második: az „Isten előtt kimondani” gyakorlat. Ez lehet imádság, de nem feltétlenül vallásos forma: egyszerűen megállni és kimondani, hogy „köszönöm, sajnálom, segítek, bocsáss meg.”
Akik érzelmileg már eltávolodtak, nekik azt szoktam mondani: ne az érzést próbáld előhívni, hanem a cselekvést. Az érzés gyakran a cselekvés után jön vissza.

Hogyan javasolja a plébániai közösségeknek, hogy egyszerre legyenek irgalmasak a válságban vagy válás után lévőkkel, és mégis következetesek a házasság szentségének tanításában?

A kulcs az, hogy ne besoroljuk, hanem megszólítsuk az embereket.
A valódi közösség nem az, amelyik falakat épít, hanem amelyik hidakat.
Lehet valaki válás után is Isten közelében — de azt is látnunk kell, hogy a házasság nem „opció”, hanem hivatás.
A kettő nem zárja ki egymást: az irgalom nem a tanítás feladása, hanem annak emberséges megélése.

A könyvben milyen szerepet kapnak a megbékélés és a megbocsátás lépései? Tudna felvázolni egy „útitervet” azoknak, akik újrakezdenének, de nem bíznak már egymásban?

A megbocsátásról írtam talán a legszemélyesebben. Nálunk is voltak pillanatok, amikor elment a bizalom, és csak a hit tartotta össze, hogy „ezt most még nem adjuk fel.”
A folyamat három lépésben zajlik:

Kimondani, hogy mi fáj. (Nem szarkasztikusan, hanem őszintén.)

Elengedni, hogy a másik ne fizessen érte. (Nem büntetem tovább.)

Újrakeretezni, hogy tanulni tudjunk belőle.
A megbékélés nem azt jelenti, hogy minden újra ugyanolyan lesz. Hanem hogy lesz jövőnk — másképp, de együtt.

Milyen sajátos kihívásokat lát ma: a digitális függőségek, a munka–magánélet felborulása, a meddőségi nehézségek, a családon belüli bántalmazás – és melyikhez milyen első, gyakorlati válaszokat ad a könyv?

A legnagyobb kihívás a figyelem inflációja. Az emberek már nem egymásra figyelnek, hanem értesítésekre. A telefon lett a harmadik fél a kapcsolatban.
A könyvben javaslok heti „offline estét” — csak ketten, képernyő nélkül.
A munka-magánélet egyensúlynál azt a mondatot írom: „Ha minden energiád a munkában megy el, ne csodálkozz, hogy otthon nem marad fény.”
A meddőségi nehézségeknél fontos, hogy a pár együtt hordozza a terhet, ne egymás ellen.
A bántalmazásnál pedig nincs kompromisszum: az nem házassági krízis, hanem életveszély. Ott az első lépés mindig a biztonság megteremtése — a lelkipásztor feladata ilyenkor a kísérés, nem a „visszaküldés”.

Mit tanácsol a jegyesoktatásban: mely három témát kell ma máshogy vagy mélyebben tárgyalni, mint 10–15 éve?

Három kulcsterületet látok:

Kommunikáció a digitális térben. A kapcsolat sokszor már az online térben kezdődik, ott is sérülhet. Erről 15 éve még alig beszéltünk.

Pénzügyi transzparencia. Régen ez tabutéma volt, ma meg a legtöbb vita forrása. Ezért tanítom a „10 perces pénzbeszélgetést”.

Intimitás és hűség a kis dolgokban. A hűség nem ott kezdődik, hogy nem lépünk félre — hanem ott, hogy este is letesszük a telefont, és meghallgatjuk a másikat.

Milyen visszajelzéseket kapott eddig az olvasóktól és a lelkipásztori munkatársaktól? Volt olyan reakció, amely új fejezetre vagy folytatásra ösztönzi?

Sokan írták, hogy megnyugtató volt számukra, hogy egy pap kimondja: nem tökéletes.
Volt, aki azt mondta: „Miután elolvastam a Viharvadászok fejezetet, végre mertem beszélni a férjemmel arról, ami fáj.” Ezért már megérte megírni.
A lelkipásztori munkatársak pedig azt emelték ki, hogy ez a könyv „lefordítja” a hit nyelvét a hétköznapokéra.
Ezek után talán lesz folytatás – de nem új elmélet, hanem újabb történetek. Mert a házasság tényleg egy életen át tartó beszélgetés.

A Montreal Memory

At first glance, the world of book launches seems predictable.

There is an author who—usually with quiet modesty—tries not to overtalk their own book. There is a moderator who asks the questions. And there is the audience: curious, critical, and polite all at once.

But in Montreal, in September 2008, within the walls of the Hungarian House, the evening drifted gently away from that familiar script. The conversation was led by Sándor Kerekes.

Yet he was more than simply the moderator of the event. As one of the voices featured in the volume, he also belonged to the book’s “inner world.” It was a rare and unusual situation: when the interviewee becomes the one asking the questions.

That evening, the Hungarian House seemed lit in a special way. Not because of the decorations or the ceremony, but because of that elusive feeling only diaspora community spaces can carry. On the walls hung photographs recalling the past; in the air floated fragments of soft Hungarian conversation; and there was a quiet certainty that everyone present knew where they had come from—even if decades separated them from that particular “where from.”

Sándor Kerekes’s questions were precise.

They came with the discipline of an athlete, without unnecessary detours. He was not interested in rhetorical flourish, but in substance. Just as there is no room on the piste for wasted movement, there was no space in this conversation for empty phrases.

By then, his name was already well known in the world of sport. A former foil fencer and member of the Canadian national team, he later became a defining figure as a sports administrator, serving as president of the Quebec Modern Pentathlon Federation.

At one point in the conversation—perhaps precisely because of this unusual reversal of roles—an unexpected anecdote emerged. Smiling, Sándor Kerekes remarked:

“You know, István, fencing and conducting interviews have more in common than we tend to think.”

The audience watched with warm amusement.

“In both,” he continued, “the real question is when to attack... and when it is wiser to wait.”

The room laughed. And the author—who this time remained in the role of respondent—did not argue.

It was true: a badly timed question can be just as mistaken a thrust as a rushed move on the piste. And a well-aimed question, asked quietly, can sometimes reach its target more accurately than the most spectacular attack.

That half-sentence, offered as a seemingly light remark, in fact said more about the craft than long methodological explanations ever could. From that point on, the conversation changed almost imperceptibly.

It was no longer a book launch, but a dialogue. No longer a moderated event, but an exchange of thought. The questioner knew what it felt like to answer. The respondent knew the responsibility of asking. And the Hungarian House in Montreal quietly provided the frame for this rare balance.

At the end of the evening, during the signing, Sándor Kerekes came over once more.

“You see,” he said with gentle good humor, “tonight I got a little even.”

“In what way?” I asked.

“Once, I was the interviewee. Tonight, I asked the questions.”

And in that sentence was everything the I Asked — They Answered series truly meant: not merely questions and answers, but encounters.

Between people. Between life stories. Between roles.

In Montreal, on that evening, in the borderless space of the Hungarian language.

M. Lengyel László köszöntője
a Szarvas István- Kérdeztem-Válaszoltak VIII.könyvbemutatón
MÚOSZ-székház, 2025. december 11.

M. Lengyel László, a Magyar Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke

Szeretettel köszöntök mindenkit!

A kezemben van Szarvas István egyik kötete, egy interjúkötet. Önmagában az a tény, hogy itt van ez a „nyolcas”, már teljesítmény. Akik Istvánt ismerik, vagy a munkásságát ismerik, azok tudják: bőven nem csak a nyolcról van szó, hanem jóval többről. Nem minden anyag került be a Kérdeztem – válaszoltak sorozatba, és nem mindegyik interjú jelent meg ebben a formában.

Ezek nagyon ravasz, izgalmas kis kötetek. Bevallom, szinte minden sorát élvezettel, néha izgalommal olvastam. Vannak bennük régi — nyugodtan mondhatom, akár évtizedes — anyagok is, és vannak egészen frissek is. Már csak azért is, mert itt nem a napi sajtóban jelenik meg mindez, hanem kötetben, ebben a formában — miközben természetesen sok minden annak idején ott is megjelent.

István, remélem, nem sértődsz meg: ha jól tudom, nem a gimnáziumban kezdted el az újságírást, tehát egy kanyarral érkeztél a pályára. Elsősorban az interjúival lettél ismert, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, ebben bizony elértél valamit. Ráadásul azt is, hogy ezeket ki is tudod adni: nagyon jól menedzseled. Aki a kötetet kézbe veszi, már a megjelenésből, a támogatói-szponzori körből is látja: ez jó kapcsolatteremtésre és komoly szervezőmunkára utal.

Azt szeretném, ha ez a könyv — és általában István munkássága — ürügy lenne egy műhelybeszélgetéshez. De nem szigorúan szakmai műhelybeszélgetéshez: olyanok is nyugodtan szóljanak hozzá, akik nem újságírók. Olyan kérdéseket fogok feltenni, amelyekről bárkinek lehet véleménye. Persze zömében itt mindannyian a szakmához kötődünk.

Tehát egy interaktív beszélgetést képzelek el, és ennek során többször vissza fogunk térni István munkásságára, magára a könyvre, és egy-két részletre is. Lesz egy kis műsor, a végén pedig egy kis megvendégelés.

Ez a mai esténk témája.

Kovács Patrik: Célunk segíteni a fiatalokat,hogy sikeresebbé váljanak az üzleti életben
és a karrierjükben.
A 15 Fiatal Vállalkozók utolsó napján 2022 november 18-án beszélgettünk a
Millenárison Dr Kovács Patrikkal a Fiatal Vállalkozók elnökével.

Szarvas István:
Elnök úr, miben különbözik a mostani Fiatal Vállalkozók Hete a korábbiaktól?
Kovács Patrik:
Az idei Fiatal Vállalkozók Hete különösen izgalmas volt, mert immár 15. alkalommal
rendeztük meg. Igyekeztünk olyan ismert magyar cégek vezetőit és márkák tulajdonosait
meghívni, akik az előttünk álló kihívásokra és évekre nézve saját tapasztalataikkal és
tanácsaikkal tudják segíteni a fiatalokat. Úgy gondolom, hogy az egyik legerősebb előadói
felállást sikerült összeállítanunk, és a jubileumi rendezvény iránt kiemelkedően nagy volt az
érdeklődés.
Szarvas István:
Én, mint idősebb korosztály tagja, elismerem, hogy ezek a fiatalok nagyon tehetségesek,
de őszintén szólva hiányoltam néhány olyan előadót, mint például Kósa Erika, vagy akár
a milliárdos Bige László. Azt gondolom, tőlük is sokat tanulhatnának.
Kovács Patrik:
A felsorolt előadók már mind jártak nálunk. Fontos szempont számunkra, hogy aki egyszer
már előadott, a következő években más típusú programokkal várjuk a fiatalokat. Azok, akik
korábban szerepeltek, már megoszthatták a tapasztalataikat, és minden évben igyekszünk
újabb és újabb előadókat a színpadra állítani, hogy minél szélesebb körből tanulhassanak a
fiatalok. Természetesen azok, akik komoly sikereket érnek el, előbb-utóbb mindig
visszatérnek a Fiatal Vállalkozók Hetére, hogy a magyar gazdaság jövőjét jelentő fiatalokat a
saját tapasztalataikkal segítsék.
Szarvas István:
Utolsó kérdésként: volt-e különbség a vidéki rendezvények és a budapesti programok
között?
Kovács Patrik:

Nagyon örülünk, hogy a 15. Fiatal Vállalkozók Hetét ismét személyes részvétellel tudtuk
megrendezni. 2019 után 2020-ban és 2021-ben sajnos csak online formában tudtunk
programokat biztosítani a fiataloknak. A Covid-időszak után különösen jó érzés volt, hogy
idén nemcsak Budapesten, hanem négy vidéki városban is kiemelt programokkal vártuk az
érdeklődőket. A hét elején a vidéki események is teltházzal zajlottak, és nagyon jó látni, hogy
ez a rendezvény az egész országban segíti a fiatalokat abban, hogy másként gondolkodjanak,
és sikeresebbé váljanak az üzletben és a karrierjükben.
Szarvas István:
Köszönöm szépen! Látszik rajtad, hogy jogász vagy.
Kovács Patrik:
Igen?
Szarvas István:
Igen.
Kovács Patrik:
Köszönöm szépen.
Dr. Kovács Patrik – 10 pontos életrajz
1. Nemzetközi üzletember és befektető, több mint egy évtizedes tapasztalattal a
globális üzletfejlesztésben.
2. A Fiatal Vállalkozók Országos Szövetségének (FIVOSZ) alapító elnöke, amely
Magyarország egyik legnagyobb fiatal vállalkozói közössége.
3. A FIVOSZ tevékenysége révén több mint 1300 magyar vállalkozás létrejöttét
segítette.
4. A VOSZ (Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége) nemzetközi ügyekért
felelős társelnöke, amely a magyar GDP közel felét képviseli.
5. A JEUNE (Európai Fiatal Vállalkozók Szövetsége) tiszteletbeli elnöke, Európa
legnagyobb fiatal vállalkozói szervezetéé.
6. Számos M&A (vállalatfelvásárlási és -építési) projektet vezet nemzetközi szinten,
különösen Közép-Kelet-Európában.
7. A Global Entrepreneurship Network (GEN) nemzetközi tanácsadója, a világ
egyik legnagyobb vállalkozásfejlesztési hálózatában.
8. Több nemzetközi szervezet és vállalat elnökségi tanácsadója, gazdaságdiplomáciai
szerepvállalással.
9. Az ifjúsági vállalkozásfejlesztés egyik legkeresettebb szakértője, számos hazai, EU-s
és globális program kidolgozásában vett részt.
10. Munkásságát a vállalkozásfejlesztés, gazdaságpolitika és gazdaságdiplomácia
területén nemzetközi szinten is elismerik.

Kónya Imre:Amikor megnyílt a lehetőség megtettük amit kellett

A Blokád című film sajtóbemutatója utáni fogadáson beszélgetünk. az Uránia moziban Budapesten 2022 október 17-én Mivel egy gimnáziumba jártunk (I. István Gimnázium), tegeződünk.

Szarvas István: Miniszter úr, amikor az I. István Gimnáziumba jártál, gondoltad-e valaha, hogy egyszer belügyminiszter leszel?
Kónya Imre: ’65-ben érettségiztem, és már akkor tele voltunk tenni akarással. Verseket mondtunk – mindig olyasmiket választva, amelyekben ott volt a nemzeti érzés, a hazafiság. Tizenöt–tizennyolc éves fejjel úgy képzeltük, tenni kellene az országért. Fogalmunk sem volt, hogyan és miképpen, és eszünkbe sem jutott, hogy bő húsz év múlva valóban megnyílik a lehetőség. Amikor megnyílt, megtettük, amit kellett.

Sz. I.: A Blokád filmben néhány villanás erejéig te is feltűnsz. Olvasva a könyveidet – különösen a „…és az ünnep mindig elmarad? – Történetek a rendszerváltozástól napjainkig” című kötetet –, sok olyan epizódra emlékszem, amelyekről írsz. Úgy érzed, a film hűen tükrözi az akkori eseményeket?
K. I.: Igen. Természetes, hogy művészi eszközökkel ábrázol, ezért sűríteni kell, de a lényegét tekintve korhű. Dokumentumfilmes hitelességet idéz, miközben játékfilm – és a történteket művészi eszköztárral is helyesen mutatja be. Szerintem hiteles film.

Sz,. I.: A könyvedben Göncz Árpádról is árnyaltan – pozitívumokat és negatívumokat egyaránt említve – írsz. A film viszont inkább a konfliktusokra fókuszál. Nem gondolod, hogy ebből ismét nagy vita lesz a „két oldal” között?
K. I.: Biztosan lesz vita. Göncz Árpádról az akkori sajtó és a mögötte álló értelmiségi megmondó emberek sokáig egyoldalúan pozitív képet sugároztak, így ez rögzült a közvéleményben. A film ezzel szemben reálisabb képet ad róla, ami óhatatlanul vitát kelt.

Sz. I.: Van a filmnek kifejezetten mai üzenete?
K. I.: Rengeteg üzenete van – meg kell nézni.

Sz. I.: Mondanál valami egészen frappánsat ezek közül?
K. I.: A film Antall Józsefet a valóságnak megfelelően mutatja: felelősségteljes, koncepcióval rendelkező politikusként, aki kizárólag az ország érdekét tartja szem előtt, és képes a saját személyes érdekeit – akár az egészségét is – háttérbe szorítani. Fontos tudatosítani, hogy vannak ilyen politikusok.

Kónya Imre  életrajz, politikai szerepének elemzésével

1. Budapesten született 1947-ben; jogi tanulmányait az ELTE ÁJK-n végezte, majd ügyvédként dolgozott.
2. A nyolcvanas évek végére a jogállamiság ügye aktív közéleti szerepvállalásra ösztönözte.
3. 1988-ban csatlakozott a Magyar Demokrata Fórummal formálódó ellenzéki körökhöz.
4. Társaival megalapította a Független Jogász Fórumot, amely a békés átmenet jogi műhelye lett.
5. 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal üléseinek levezető elnökeként kulcsszereplő volt a tárgyalásos rendszerváltásban.
6. 1990-től országgyűlési képviselő, az első szabadon választott parlament meghatározó figurája.
7. 1990–1993 között az MDF frakcióvezetője: híd a kormány, a frakció és az ellenzék között.
8. Részt vett a korai nagy alkukban (például a közjogi alapkérdések rendezésében), a stabilitást szolgálva.
9. 1993 végén belügyminiszter lett a Boross-kormányban, a rendvédelem és a közigazgatás konszolidációjára koncentrálva.
10. Miniszterként a jogállami keretek védelmét és a közbiztonság megerősítését tekintette fő célnak.
11. Politikai stílusát a tárgyalás, a higgadtság és az eljárási korrektség jellemezte.
12. A korai válsághelyzetekben a deeszkalációt és a kompromisszumot preferálta.
13. Konzervatív, intézményépítő szemlélete Antall József politikai örökségéhez kapcsolódik.
14. A parlamenti működőképesség fenntartását gyakran a napi pártérdekek fölé helyezte.
15. Írásaiban a rendszerváltozás belső logikáját és szereplőinek motivációit elemzi.
16. Emlékiratában („…és az ünnep mindig elmarad? – Történetek a rendszerváltozástól napjainkig”) személyes nézőpontból rajzol korszakképet.
17. Későbbi köteteiben a hatalomgyakorlás jogállami korlátainak és etikájának tapasztalatait összegezte.
18. Szerepe a magyar demokrácia „szerelőcsarnokában” volt meghatározó: eljárások, intézmények, együttműködési minták.
19. Pályaképe azt üzeni, hogy a politika nem zéróösszegű játszma, hanem bizalmi intézményépítés.
20. Öröksége a jogállami kompromisszumkultúra és a felelős, országérdek-központú kormányzás példája.

Két decemberi interjú, két politikai nyelv

Orbán Viktor a Mandinerben, Magyar Péter a Magyar Hangban – ugyanaz az ország, másfajta mondatokkal leírva

2025 decemberben jelent meg két beszélgetés, amelyet sokan nem is „interjúként”, hanem iránytűként olvastak: Orbán Viktor videó interjúja a Mandinerben (Lentulai Krisztián kérdéseivel), és Magyar Péter címlapos Magyar Hang-interjúja („Orbánék lebuktak”, Bodacz Péterrel) A felszínen két külön világ: kormányfői összegzés az egyik oldalon, kihívói vádbeszéd a másikon. Közelebbről nézve viszont ugyanaz a küzdelem: ki tudja jobban megmondani, mi történt – és ki tudja jobban elhitetni, mi következik.

Ami közös: mindkettő történetet akar nyerni

A politikus ritkán pusztán válaszol. Inkább elmesél. Orbán a „nagy kép” nyelvén beszél: korszakról, zajos közéletről, biztonságról és mozgástérről – az interjú formája pedig teret ad a kifejtésnek. Magyar Péter ezzel szemben sűrít: ítéletmondatokból épít ok-okozatot, és rögtön a „mi a következő lépés?” kérdéshez ér. Az interjú nyilvános részében konkrét demonstrációt is megnevez (időponttal és útvonallal). A hasonlóság tehát egyszerű: mindkettő mozgósít – csak más üzemmódban.

KÉT HASÁB – ahogy egy újságoldalon állna

A nagy kép politikája (Mandiner / Orbán)

• Szerep: kormányfői évzáró-keretezés, „mi zajlik körülöttünk, mi a rend dolga”.
• Eszköz: magyarázó beszéd, tág horizont; a válaszok gyakran hosszúak, „viszik” az interjút.
• Hatás: stabilitás-ígéret, kormányképesség hangsúly – azoknak erős, akik értelmezést keresnek.

A számonkérés politikája (Magyar Hang / Magyar Péter)

• Szerep: kihívói pozíció, felelősség- és következménynyelv; a Szőlő utcai ügy a kiindulópont.
• Eszköz: éles állítások, morális tét, gyors átmenet akcióba (demonstráció felhívása).
• Hatás: sürgősség és felháborodás szervezése – azoknak erős, akik változást és elszámoltatást várnak.

Miben „jobb” az egyik a másiknál?

Ha az interjút nem politikai szimpátiával, hanem újságírói szemmel mérjük, két külön mérce kínálkozik.

Orbán interjúja akkor erős, amikor az olvasó azt szeretné érezni: van térkép a fejünk felett. A Mandiner-formátum jól áll a nagyívű keretezésnek: a beszéd gördül, a történet egyben marad, az „év értelmezése” megérkezik.

Magyar interjúja akkor erős, amikor az olvasó azt szeretné hallani: mi lesz holnap? A kérdésre adott válasz – legalábbis a nyilvános részben – cselekvés-irányú: utcai jelenlét, útvonal, közvetlen politikai nyomás.

Ami mindkettőből hiányozhat

A „nagy kép” kényelmes, de gyakran elkeni a részleteket: felelős, határidő, mérhető vállalás – ezekből az interjú műfaja ritkábban csinál főszereplőt.
A „vádirat” hatásos, de a nagy állítások után az olvasó ösztönösen kérné a következő lépcsőt: mi igazolható, mi bizonyítható, mi az eljárásrend – és mikor lesz belőle következmény.

Zárógondolat

Decemberben nem csupán két politikus beszélt. Két politikai nyelv vitatkozott: az egyik azt mondja, értsd meg a korszakot, és bízd rám; a másik azt mondja, lásd a felelőst, és gyere velem.

Bábel Balázs:A szólásszabadság nem sértheti az emberi méltóságot

Dr. Bábel Balázs érsek 2015. január 26-án Budapesten, a Központi Szeminárium dísztermében adta át a Szent Szalézi Ferenc‑sajtóösztöndíjat, a médiában dolgozókért bemutatott szentmise keretében. Ez az esemény is mutatja, milyen fontos számára a hiteles kommunikáció és az egyházi média támogatása. A díjátadás utáni fogadáson beszélgettünk

Szarvas István: Érsek atya, ön tegnap is átadott négy kitüntetést. A kommunikáció nagyon lényeges dolog, de a Kurírban úgy jelent meg, hogy négy újságíró kapta.

Bábel Balázs: Tegnap hármat, ma egyet. Így lett meg a négy.

Szarvas István: Értem, tehát a mait is hozzászámolták. Akkor ezek szerint az érsek atya területén vannak az ország legjobb egyházi újságírói?

Bábel Balázs: Nem erről van szó. Mi minden évben három díjat adunk ki, de idén sikerült az én jelöltemet bejuttatni az országos díjazottak közé. Így lett négy, mert egyébként évente csak hármat szoktunk.

Szarvas István: Emlékszem, hogy 4–5 évvel ezelőtt Budapesten is több díjat adtak át, de az utóbbi években már csak egyet.

Bábel Balázs: Igen, így értékesebb lett.

Szarvas István: Ön a tegnapi ünnepségen beszélt a párizsi vérengzés kapcsán arról, hogy helytelen, ha valakit a vallásában nem tisztelnek meg.

Bábel Balázs: A szólásszabadságnak az emberi méltóság tiszteletben tartásával kell megvalósulnia. Akármilyen közvetlen a kapcsolat, nem sértegetjük a másikat. Az igazságot is úgy kell kimondani, hogy ne bántsa az emberek érzékeny pontjait.

Szarvas István: Ha kilépünk az érsekség határain túlra: hogyan látja, az egyházi sajtó mennyire teljesíti a hivatását? A Magyar Kurírt nagyon jónak tartom, de a televíziós egyházi műsorokról már nem tudom ugyanezt elmondani.

Bábel Balázs: A Kurírnak most új szerkesztősége van. Több újság is eljut hozzám: a délvidéki Hírvivő, a felvidéki Remény. Átlapozom őket. Nagy a kínálat, de sajnos egyre kevesebb az olvasó.

Szarvas István: Az egyházi újságokra gondol?

Bábel Balázs: Minden újságra. Sajnos ez általános jelenség.

Szarvas István: Ön említette, hogy Ferenc pápa nagy kommunikátor, új szempontokat hoz. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy az internet miatt egyre kevesebbet beszélünk egymással.

Bábel Balázs: Ez tény. Vannak, akik az egymás melletti szobákból is Facebookon beszélgetnek. Abszurd helyzet. Régen, főleg nyári estéken, az emberek összejöttek és beszélgettek – ez mára eltűnt.

Szarvas István: Hogyan lehetne ezt visszahozni?

Bábel Balázs: Nagyon nehéz. Talán az iskolákban lehetne beszélgetőórát tartani, az osztályfőnöki óra egy formájaként, ahol a gyerekek megtanulnak egymással kommunikálni.

Szarvas István: Nagyon szépen köszönöm.

Dr. Bábel Balázs érsek rövid életrajza (10 mondat)

1. Dr. Bábel Balázs 1950. október 18-án született Gyónon.
2. Teológiai tanulmányait a budapesti Hittudományi Akadémián végezte, majd 1976-ban pappá szentelték.
3. Papi szolgálatát káplánként kezdte, később több plébánián plébánosként tevékenykedett.
4. Tudományos érdeklődése az egyháztörténet felé irányult, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója lett.
5. 1997-ben II. János Pál pápa nevezte ki kalocsa–kecskeméti érsekké.
6. Püspöki jelmondata: „A szeretet nem múlik el.”
7. Számos tanulmányt és könyvet publikált, főként egyháztörténeti témákban.
8. Kiemelt figyelmet fordít az egyházi oktatásra és a hitoktatás megújítására.
9. Gyakran szólal meg társadalmi és etikai kérdésekben, hangsúlyozva az emberi méltóság és a keresztény értékek fontosságát.
10. Munkásságát több egyházi és világi kitüntetéssel ismerték el, és máig meghatározó alakja a magyar katolikus közéletnek.

A CSAPDA – Egy korszak története képekben és kérdésekben

Cím: A CSAPDA (THE TRAP) – Az Orbán-korszak elvesztett lehetőségeinek története
Hossz: kb. 90 perc, egész estés dokumentumfilm
Készítette: Direkt36
Téma: politikai-társadalmi dokumentumfilm

Bevezető

Nem minden film a kikapcsolódásról szól. Vannak alkotások, amelyek inkább gondolkodásra hívnak. A Csapda (The Trap) ilyen munka. Nem harsány, nem szenzációra épít, hanem kérdez. Higgadtan, következetesen.

A dokumentumfilm az elmúlt másfél évtized magyar történetére tekint vissza, arra az időszakra, amelyet a közéletben gyakran Orbán-korszaknak neveznek. A címben szereplő „csapda” nem vádirat, hanem értelmezési keret: egy helyzet, amelyben döntések, lehetőségek és következmények fonódnak össze.

Egy különleges történelmi pillanat

A film kiindulópontja 2010. Stabil parlamenti többség, erős politikai felhatalmazás, jelentős európai uniós források. Ritka együttállás egy ország életében.

A kérdés, amely végigkíséri az alkotást:

Mit kezdett Magyarország ezzel a kivételes mozgástérrel?

A film nemcsak azt vizsgálja, mi történt, hanem azt is, mi történhetett volna másként.

Az „elvesztett lehetőségek” narratívája

A Csapda központi gondolata az elvesztett lehetőségek témája. Ez nem egyszerű ítélkezésként jelenik meg, hanem összevetések formájában:

• gazdasági mutatók
• nemzetközi párhuzamok
• szakértői értelmezések

A film egyik fontos állítása, hogy az ország előtt álló történelmi esélyek – a készítők értelmezése szerint – nem mindig váltak tartós strukturális előnnyé.

Nem azt sugallja, hogy „semmi sem történt”, hanem azt kérdezi:

Az adottságokhoz képest elég történt-e?

Egészségügy – mindennapi tapasztalatok terepe

A film egyik legerősebb blokkja az egészségügy helyzetével foglalkozik. Várólisták, humánerőforrás-hiány, infrastruktúra. A képek mögött hétköznapi történetek.

A dokumentumfilm bemutatja a fejlesztéseket és a feszültségeket is. Nem dramatizál túl, inkább megmutat.

A nézőben óhatatlanul megszületik a kérdés:

Hogyan lehet egyszerre modernizációról és tartós problémákról beszélni?

Oktatás – a jövő csendes kérdése

Az oktatásról szóló fejezet hosszabb távú nézőpontot választ. Tanárhiány, tantervi viták, diákterhelés.

A megszólalók között pedagógusok és elemzők. A hangsúly azon van, hogy az oktatás minősége nem csupán szakpolitikai kérdés, hanem nemzedéki tét.

Mit visznek magukkal a fiatalok?
Milyen tudással és készségekkel lépnek ki a világba?

Gazdaság – számok és szerkezetek

A Csapda nem vitatja a gazdasági növekedés egyes időszakait, de rávilágít a törékenységre, az egyensúlyi dilemmákra és az egyenlőtlenségekre.

A kérdés itt így hangzik:

Statisztikai javulás vagy fenntartható felzárkózás?

A nyilvánosság és a hangulat

A film érinti a közbeszéd átalakulását is. Polarizáció, bizalom, médiakörnyezet. Nem ítélkezik, inkább érzékeltet.

Stílus és filmes eszközök

Az alkotás dokumentarista eszköztárral dolgozik:

? archív felvételek
? interjúk
? grafikonok, adatok
?️ narráció

Hangvétele visszafogott, néhol melankolikus. Nem a gyors hatásra, hanem a tartós gondolati jelenlétre épít.

Nem ítélet, hanem kérdés

Talán ez a film legfontosabb erénye: nem kész válaszokat kínál.

• Mi számít sikernek egy korszakban?
• Mi számít mulasztásnak?
• Lehet-e objektív mérleget vonni?

A film állításai vitára ösztönöznek. És ez egy dokumentumfilm esetében nem gyengeség, hanem funkció.

Összegzés

A Csapda nem könnyű film – de szükséges. Nem azért, mert minden megállapítása megkérdőjelezhetetlen, hanem mert gondolkodásra kényszerít.

Egy korszakról beszél, de valójában a nézőhöz szól:

Mit látunk mi ebből a történetből?
És mit gondolunk róla?

? Szerkesztőségi megjegyzés (opcionális újságdobozba):
A dokumentumfilm a YouTube-on szabadon elérhető. Megtekintése különösen ajánlott mindazoknak, akik a napi politikai zajon túl a hosszabb távú folyamatokra kíváncsiak.

 Korzenszky Richard OSB: Meg kell találni minden nap a szépet

Az anyanyelvünkért Emlékéremmel kitüntetett  Korzenszky Richard OSB-vel a Pesti Vigadóban beszélgetünk 2025 november 13-án az Anyanyelvápolók ünnepségén

Csorna és Kapuvár világa milyen alap élményeket adott Önnek

gyermekként?

- Csornán születtem, a csornai kórházban. Azóta emlékezetem szerint

egyetlen éjszakát sem töltöttem Csornán. Csorna világát csak annyira

ismertem, amennyit édesapám állatorvos kollégája meglátogatásakor

megláttam belőle. A csornai premontrei közösség újjáéledésének tanúja

lehettem, közvetve talán segítője is

- Kapuvár a gyermekkorom világa. Az általános iskola különösebb hatást

nem tett rám. Gyerekként ott éltem meg a „létező szocializmus”, illetve a

kommunizmus lélekölő valóságát. A tanítást elsőben még imádsággal

kezdtük, majd jött az „Egy a jelszónk a béke”, amit egy időre felváltott a

Sztálin-kantáta: „mert szívünk kitárul nagy Sztálin szavára, és boldog az

ember, ki róla dalol”. Megéreztem valamit a diktatúrából, kuláknak

mondott tisztességes emberek meghurcoltatásaiból, államosításból. A

szüleim biztos otthont teremtettek számunkra. Négy generáció ült néhány

éven keresztül az ebédlőasztalnál. Édesapámat gyakran elkísértem, láttam

megszületni kiscsikót, kismalacot, borjút. Láttam kimúlni árokszélen

igavonó gebét. Közel kerültem a természethez, amikor a Kis-Rábában

horgásztam, még nem volt „szabályozva”, igazi élő víz volt. Korcsolyázás

a zsebkendőnyi Váti tavon, biciklizés Veszkényig meg vissza, autóvezetés

édesapám mellett, foghattam a kormányt, amikor leért a lábam, a

gázpedált is nyomhattam.

- Egy hagyományos, a hagyományait büszkén őrző paraszti társadalmat

láthattam, hagyományos vallásossággal, tömött templomot az ünnepeken,

emberközelben élő lelkipásztorokat: három káplán is volt, meg a barátok

temploma, hozzá még a gartai plébánia.

- Együtt éltünk barátságban a zsidó családokkal: a mi lakásunk mellett a

bérházban három másik zsidó család lakott, a szomszéd házban ugyancsak

zsidók éltek. Természetes volt, hogy ők péntek este, amikor beállt a

szombat, a szomszédban lévő zsidó imaházba mentek. Mi pedig

vasárnaponként szüleimmel együtt a Fő téren lévő nagytemplomba.

- Láttam május elsejei felvonulásokat, volt menet április 4-én is. A házunk

előtt mentek el a felvonulások. Könnyű volt kilépni a menetből. És volt

menet, de ez már nem felvonulás 1956-ban. Kapuvártól nincs messze az

osztrák határ…

- 1955-ben Pannonhalmára kerültem a gimnáziumba, attól kezdve

Kapuváron már csak látogatóba mentem haza, amíg édesapám meg nem

halt. Azóta évente egy-két alkalommal fordulok meg gyerekkorom

városában. Temetőlátogatás nagyszüleim sírjánál, vagy éppen egy

előadás, esetleg ünnepi templomi szolgálat. Szívesen megyek, ha hívnak.

Meghatódva hallgatom, hogyan emlékeznek vissza sokan szüleimre.

- Nővérem a kapuvári gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt. 1958-ban

érettségizett. Hivatalos levelet kapott az iskolától, az osztályfőnök és az

igazgató aláírásával, pecséttel ellátva: Az iskoláztatási bizottság vallásos

meggyőződése miatt továbbtanulásra nem javasolja. Felszólítjuk, szakítsa

meg a kapcsolatot a családdal, helyezkedjen el a termelő munkában, és a

mozgalomban szerzett érdemei alapján kísérelje meg a továbbtanulást.

(Zárójelben mondom: tizenkétszer felvételizett sikeresen, hol ide, hol oda,

- mindig sikeres volt a vizsga, csak éppen helyhiány miatt elutasították…)

Mikor és hogyan fogalmazódott meg Önben először, hogy szerzetes

szeretne lenni?

- Amikor a pannonhalmi gimnáziumba kerültem, az elején nem nagyon

foglalkoztatott, hogyan tovább. Aztán úgy gondoltam, állatorvos leszek,

mint apám, nagyapám, nagybátyám. Egy időben nagyon vonzott a film.

Majd harmadikos gimnazista korom második felében éreztem, hogy

nekem jó Pannonhalmán lenni. Nehéz megfogalmazni, miért. Nem voltam

kitűnő tanuló, sok minden más is érdekelt a tanuláson kívül. Egy olyan

közegbe kerültem, ahol különböző emberekkel találkoztam, akik nem

voltak tökéletesek, de a nagy többségük elkötelezetten végezte a

szolgálatot. Jó légkör volt a gimnáziumban, és közvetlen kapcsolatban

voltunk szerzetes tanárainkkal. Csak később döbbentem rá, milyen

nagyszerű emberek tanítottak bennünket. Úgy éreztem, nekem itt kell

maradnom. Vonzott a pannonhalmi bazilika csendje, békéje. Szüleim nem

beszéltek le róla, de nem is bíztattak. Ez az én döntésem, mondták. Csak

amit vállalok, azt hűséggel, becsülettel vállaljam. Hát így lettem bencés

1959. augusztus 6-án, amikor a Miklós keresztnevet a Richárd szerzetesi

névre cseréltem. Pontosabban: ezt a nevet kaptam.

Miért éppen a magyar–orosz szakot választotta az ELTE-n?

- Amikor beléptem a bencés rendbe, az állam és az egyház között 1950-ben

megkötött megállapodás értelmében a bencések kizárólag tanítással

foglalkozhattak. Két gimnáziumban, Győrött és Pannonhalmán. Az állami

tantervek, tankönyvek, előírások köteleztek bennünket is. Szerettem volna

a magyar szak mellett angol vagy német szakot választani. Főapátunk,

Legányi Norbert megszólított: Richárd testvér, orosz szakosra volna

szükség… Tudná vállalni? Igent mondtam. Ezért lettem magyar-orosz

szakos középiskolai tanár.

1994-ben került Tihanyba. Amikor először felment az apátság dombjára

mint házfőnök, perjel: mi járt a fejében?

- 1994. október végén kerültem Tihanyba. Plébánosnak. Nem házfőnöknek,

nem perjelnek. Nem volt még Tihanyban bencés közösség. Ketten voltunk

Lövey Félix atyával, majd csatlakozott hozzánk a Brazíliából hazatért

Magyar Szervác testvér. Hamarosan Pannonhalmáról jött hozzánk, hogy

segítsen a lelkipásztori munkában (hét miséző hely tartozott hozzánk),

Gombos Cézár atya.

- Hogy mi járt a fejemben? Őszintén szólva: mit keresek én itt? Olyan

feladatot kaptam, amihez nem értek. Az iskola, az oktatásügy némi

túlzással a kisujjamban volt. De a falusi lelkipásztorkodás teljesen idegen

terület volt számomra. Sose készültem rá. Nem értettem hozzá.

Tulajdonképpen nem is voltam képes arra, hogy az elvárásoknak

megfeleljek. Nem magamtól jöttem Tihanyba, hanem engedelmességből.

Az akkori pannonhalmi elöljáróm, Várszegi Asztrik főapát úr döntése

volt, én pedig megpróbáltam engedelmesen elfogadni. Nagyon nehéz volt

az első három-négy év. Egy darabjaira szedett, felállványozott templom,

tárgyalni hatóságokkal, restaurátorokkal… Az államosított apátsági épület

visszavétele, felújítása… Új kiállító hely építése… Nem akarom

részletezni, magam is megijedek, ha visszagondolok rá.

Ön sokszor mondta, hogy Tihany „vallási, kulturális és közéleti központ” is

lett. Mi volt a tudatos koncepció e mögött?

Az- hogy Tihany „vallási, kulturális és közéleti központ”, - ezt a kifejezést én

sosem használtam. Mások fogalmaznak így. Az én szándékom az volt,

hogy ha már Tihanyba kerültem, akkor próbáljuk meg jelenvalóvá tenni a

bencés szellemiséget. Próbáljunk hitelesen jelen lenni. A monostorok

mindenütt valamiképpen igazodási pontok. Az épületet a hatályos törvény

szerint „funkcióra” kaptuk vissza, ez a funkció pedig a kulturális

tevékenység. A múzeummal együtt vettük át, és valamiképpen folytatni

kell mindazt az értéket, ami itt mégis jelen volt. „Isten veled, Tihany!” –

volt a címe egy nagy újságcikknek, amelyben szomorúan jegyzi meg a

cikk írója, hogy jönnek a bencések, itt többet igazi kortárs művészek

kiállítási lehetőséget nem kapnak stb. Meg kell nézni az elmúlt három

évtized kiállítóit, kiállításait… Voltak orgonahangversenyek, majd egyre

több kórus jelentkezett, hogy szívesen énekelnének a szentmisén

vasárnap. A környékben élő volt diákjaink sokat segítettek, hogy el tudjak

igazodni az egyáltalán nem egyszerű társadalmi közegben. Az ő igényük

volt, hogy jó volna találkozni, szervezzünk előadásokat. Így jött létre a

Tetőtéri esték néven ismertté vált előadássorozat, mostanra közel

háromszáz előadással. Más egyházi iskolák öregdiákjai is szívesen jöttek

ide: amíg a „covid” nem vágott be, addig évente egyszer volt egy ilyen

találkozási alkalmunk.

Beszélhetnénk az ünnepeinkről is: Szent Benedek atyánk ünnepe,

márciusban és júliusban, Szent Ányos ünnepe novemberben… A húsvét

előtti szent három nap, vendégekkel, lelkigyakorlatos jellegű

előadásokkal, szép liturgiával.

Valamiképpen megérezték sokan, hogy szívesen látjuk őket. Vendégházat

építettünk, - akkorát, amekkorát a hatóságok akkor engedélyeztek.

Örülök, hogy a fiatal a fiatal rendtársaknak, akik a felelősséget és a

munkát átvették, sikerült kibővíteniük.

Nem volt semmi különleges vízióm, csak a hiteles jelenlét. Hála Istennek

valami történt. Én pedig hálás lehetek az Úrnak, hogy ott voltam, amikor

mindez megtörtént.

Előadásában beszélt a „holisztikus emberről”. Hogyan írná le röviden:

ki az a holisztikus ember?

- Ez egy komolyabb előadás témája volna. Röviden: az az ember, aki

tudatosan benne él a nagy „egészben”. Aki tudja, megéli, hogy a tetteinek,

kapcsolatainak következményei vannak. Minden mindennel összefügg.

Az apostol, szent Pál ezt így mondja az Istenről: „Benne élünk, mozgunk

és létezünk.”

Ön  sokszor szólalt meg közéleti és társadalmi kérdésekben is. Miben

látja ma a keresztény ember felelősségét a nyilvánosságban?

- A keresztény ember része a társadalomnak. Felelőssége van a köz

ügyeiért. Határozottan képviselnünk kell a krisztusi értékeket. Egy

pillanatnak élő, érdekelvű társadalomban egy távlatokkal rendelkező,

értékelvű életformát kell megjeleníteni. Nem szabad együtt úszni az árral.

Észre kell venni, hogy mennyire kiszolgáltatottá teszi az embert ez a

konzumista, hedonista, individualista világ. A kereszténység nem

jelentheti azt, hogy kivonulunk a világból. Felelősek vagyunk az emberét.

Szolidaritás nélkül nincs kereszténység.

Írás közben a lelkész, a tanár vagy a „civil olvasó” szempontjait tartja

inkább maga előtt?

- Elsősorban azokra gondolok, akiknek szánom az írást vagy a bármiféle

megszólalást a médiában. Nem vagyok propagandista. Nyolc évtizeddel a

hátam mögött sok mindent láttam, megéltem, végig gyötrődtem. Nem

szeretnék senkit „meggyőzni” – ez azt jelentené, hogy legyőztem a

másikat. Hitelesen szeretnék közvetíteni gondolatokat, és szeretném, ha az

olvasó vagy hallgató szabadon eltűnődne, elgondolkodna.

Van olyan könyve vagy írása, amit ma már másképp fogalmazna?

 Általában úgy írok, hogy előtte hetekig vagy napokig gyötrődöm, majd

leülök a számítógéphez és megírom. Ha csak tehetem, még mielőtt

nyilvánosságra kerülne, elolvastatom másokkal, akik ismerik a

gondolkodásmódomat. Magam magamtól nem változtatok, úgy hagyom,

ahogy első lendületre megfogalmazódott. Vállalom így a hibázás

lehetőségét is.

Számos díjat, elismerést kapott pályája során – köztük Szent István-

emlékérmet, Prima  Primissima és Magyar Örökség díjat is. Ezek közül

melyiknek a történetét érzi a legbeszédesebbnek?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, ha az ember elismerést

kap. De egyiket sem fogom magammal vinni, amikor itt kell hagynom ezt

a világot. De hogy ne térjek ki a kérdés elől: az 1994-ben, a Művelődési

és Közoktatási Minisztériumban végzett tevékenységem után kaptam a

Magyar Érdemrend tiszti keresztjét. Úgy érzem, megszolgáltam érte. Nem

csak magas vérnyomást kaptam, hanem ezt az elismerést is…

Mit jelent Önnek személyesen, amikor egy-egy település – például

Kapuvár vagy Tihany – díszpolgárává választja?

- Díszpolgára vagyok Kapuvárnak, Révfülöpnek és Tihanynak. Úgy érzem,

akik erről döntöttek, azért tették, mert valamit jelentett a tevékenységem

számukra. Egyszerűen örülök neki.

Hogyan éli meg az „emeritus” létet: tehermentesítésnek, új szolgálati

formának, vagy inkább csendes háttérmunkának?

- A közelmúltban készült velem egy életút-interjú, aminek a címe:

Ajándékként fogadom el… Az „emeritus lét” leginkább azt jelenti, hogy

mentesültem a felelősség terhe alól. De amennyire az egészségem, az

erőm engedi, segítek, ahol tudok. Ha hívnak, szívesen tartok előadásokat,

lelkigyakorlatokat, vendégszolgálatokat. Ez az állapot megajándékoz a

csenddel. Az olvasás és írás lehetőségével. És hadd tegyem hozzá: az

elcsendesülésben az elmélyült imádság lehetőségével is.

Mit tanult az idősödésről, amit fiatalon egyáltalán nem látott, nem

sejtett?

- Elméletben tudtam, a gyakorlatban most megélem: az élet nélkülem is

megy tovább. Ez nem azt jelenti, hogy fölöslegesnek érzem magam. Csak

tudatosítom, hogy nem én vagyok a világ közepe.

Sokan küzdenek időskorban magánnyal, félelemmel. Mit mondana

nekik szerzetesként és lelkipásztorként?

 Meg kell találni minden nap a szépet. Örülni kell az élet apró

ajándékainak is. Rácsodálkozni a természet szépségére. Elfogadni a

segítséget másoktól. Tudomásul venni, hogy a fizikai erőim fogynak.

- Legyen bátorságuk ahhoz, hogy kimondják fájdalmaikat, de örömeiket is.

Amíg tudnak segíteni máson, legyen bátorságuk segíteni. Ez sokszor lehet

akár csak egy egyszerű telefonhívás…

Ön hol  látja ma a remény konkrét  jeleit a magyar egyházban és

társadalomban?

- Jézus nem egy tömegmozgalom élére állt. Jézus arra adott példát, hogyan

kell élni. A kereszténység nem doktrína, hanem életforma. A

hagyományos vallásosság, a népegyház már nem létezik, legföljebb csak

nyomokban. Mindig voltak és vannak ma is kis közösségek, amelyekben

él elevenen az Istenbe vetett hit. Tanulni kellene a kudarcokból. És észre

kellene vennünk az élet jeleit. Mert vannak. Fiatalok és öregek között

egyaránt. A paphiány (összefügg a gyermekvállalástól való félelemmel, a

több gyermekes családok hiányával) ráébreszti az embereket, hogy a

kereszténység nem a papok ügye. Az egyház nem a papokból áll, hanem a

Krisztusba vetett hitet hitelesen megélők közössége. És a pokol kapui

ezen nem fognak erőt venni.

Ha egy mondatban kellene üzenni a fiataloknak, mi lenne az az egy

mondat?

 Egyetlen mondat, pontosabban két szó. Jézus gyakran mondta:Békesség! Ne féljetek!