Kokas Katalin:Zenésznek lenni szolgálat
A BMC-ben- megtartott – sajtótájékoztató után. beszélgettünk Kokas Katalin hegedű és brácsa művésszel 2025 december 10-én
Szarvas István: Mi volt az a legelső személyes vagy szakmai élmény, amelyből megszületett Önben a Fesztiválakadémia gondolata?
Kokas Katalin: A legelső élményre nehéz visszaemlékezni, de azt mondhatnám, hogy az eszmélésem egyik legfontosabb élménye az volt, ahogyan Barnabással megismerkedtünk – újra. Mi 12 éves korunk óta egy szolfézscsoportba jártunk a Zeneakadémián. Ez egyfajta bajtársi, zenész-szakmai, egymásra felnézésen alapuló kapcsolat volt. De amikor később újra egymásra találtunk – akkor, amikor én hazajöttem Kanadából (Fenyves tanár úrnál tanultam Torontóban), 17 éves voltam –, egyértelmű volt, hogy egymásra vagyunk teremtve.
Onnantól a társalgásunk 98%-át az tette ki, hogy együtt zenéltünk. És ez jellemző a zenészekre: zenélni szeretünk, ez hajt minket; a hangok szerelmesei vagyunk. Azok a művészek, akik körülöttünk vannak, vagy velünk vannak, mind nagyon hasonló gondolkodású emberek. Nagyon sokfelől jövünk: körülbelül 40 országból, különböző generációkból. Rados tanár úr nemrég még közöttünk volt, Kurtág tanár úr pedig közöttünk van – inkább így fogalmazok. És közben jönnek a 6–8 évesek is, hatalmas életkori különbségekkel, de mindannyiunkat ugyanaz a szenvedély fűt.
Gyakorlatilag ebből született meg a Fesztiválakadémia. Akiket megismertünk szerte a világban az utazásaink során – külön-külön és együtt is –, fesztiválokon, koncerteken, nemzetközi versenyeken: mindig „nagyítóval” néztük azokat a művészeket, akikre felnézhetünk, akiktől tanulhatunk, akiktől inspirációt kaphatunk a következő lépéshez is. Mindegyik művész, aki itt volt például a sajtótájékoztatón, vagy mindaz a mintegy 300 szólista, akikkel az elmúlt 10 év során (sőt: tágabban nézve 28 év során) kapcsolatunk volt – úgy értem, olyan örökké megmaradó, szoros színpadi kapcsolatról beszélek –, és azok a diákok is, a nemzetközi és a magyar diákság, akik részt vettek: mindannyiunkat ugyanaz fűt. Fejlődni szeretnénk, és továbbvinni azt a tradíciót, amit kaptunk; továbbadni ezt a fáklyát, ezt a stafétabotot a fiatalabb generációnak.
Így könnyű dolgom van, mert igazából belőlük táplálkozunk.
Szarvas István: Amkor elindították az Akadémiát, mi volt az a hiányérzet vagy cél, amit a magyar és nemzetközi zenei közegben leginkább szeretett volna betölteni?
Kokas Katalin: Nem tudom, megfogalmazódott-e bennünk úgy, hogy hiányérzetből indulunk ki. Inkább csak teremteni szerettünk volna. És inkább: tartozás. Tartozunk azoknak a mestereknek, akiktől olyan sokat tanulhattunk, és ezt mi akkor tudjuk viszonozni, ha továbbadjuk. Mi, amit tudunk – vagy amit tudnunk kellene, vagy tudnunk kell –, azt generációkkal előttünk élő, egymásnak továbbadó művészek tudásából merítettük. Nekünk kötelességünk ezt továbbadni.
És hogy miért ilyen sokrétű? Azért, mert amit mi csinálunk, az igazából mind egy: sok-sok oldala van, de egy nagy „gömb” az egész, amit át kell adnunk, tovább kell vinnünk.
Szarvas István: Ma miben látja a Fesztiválakadémia legerősebb egyediségét: a művészi koncepcióban, az oktatási szemléletben, a közösségépítésben, a közönséghez való viszonyban?
Kokas Katalin: Azt hiszem, a holisztikus megközelítés az, ami – ha szabad így fogalmazni – a legfontosabb. Nem az van, hogy kiragadunk valamit, és azt tűzzük zászlóra, hanem az egészet szeretnénk egyben látni. Nem vagyunk meg alapfokú oktatás nélkül, hiszen az a jövő.
Hozzájuk elhozni a legjobb külföldi művészeket, és őket összekötni: az a kapcsolódás a jövőjük záloga. Illetve idehozni a leghíresebb és legszuggesztívebb szólistákat kötelességünk, hiszen ismerjük őket – és itt kell teremteni. Magyarországon kell megteremtenünk. Külföldön játszani: az karrier. De itthon megteremteni: az a jövő kérdése. Ez kulcsfontosságú a magyar közönség jövőjét illetően, és a magyar jövő zenészeit illetően is.
A holisztikus látásmódunk teszi egyedivé – és annak a „mennyisége” is. A minőség az elsőrendű: mindig azt nézzük, hogy egy művészben – bármilyen művészetről beszélünk, legyen az zene, színjátszás, alkotóművészet – az elsődleges a minőség, amit idehoz, és amit továbbad a többieknek.
És ott van a mennyiség is: 342 kurzust tartottunk. Két nappal ezelőtt érkeztünk haza Szombathelyről, azelőtt két nappal Szegeden tanítottunk – és ez a 342 az elmúlt két és fél tanévben történt. Ez nem is a nyár, csak a tanév – megannyi helyen az országban, Csíkszeredáig bezárólag. Tehát nem csak egy-egy kurzust tartunk, hanem rengeteg gyerekkel és rengeteg pedagógussal tartjuk a kapcsolatot.
Szarvas István: Mi az, ami a mindennapi működésben a legnagyobb örömet adja Önnek, és mi az, ami továbbra is a legnehezebb kihívás?
Kokas Katalin: A legnagyobb öröm akkor ér, amikor a legeslegfáradtabb vagyok, és tényleg nem hiszem el, hogy például megérkezem Szegedre, és képes vagyok tanítani – mert közben ezer más dolog foglalkoztat nagyon intenzíven, akár magánjellegű kérdések is.
És akkor ott van a gyerek, ott vannak a tanárok, körben ülünk egy teremben, sokan. És rádöbbenek: abban a pillanatban minden megszűnik. Amikor a gyerek elkezd játszani, és elkezdünk arról beszélni, milyen csodálatos dolog, hogy hegedül, és hogy hegedülhet; hogy ebből mit tudunk kihozni, mi van benne, merre kell őt vinni, hogy még szebb hangon, még szebben, még jobban zenéljen.
Ezek katartikus élmények, mindent feledtetnek. Ugyanígy mindent feledtet a színpad. És mindent feledtet az is, amikor a művészekkel összeülünk, és belemerítkezünk egy-egy csodálatos mesterműbe – akár kamarazenébe –, és olyankor elfeledkezünk minden másról.
Azt hiszem, az egész titka az, hogy mindig van egy prioritás: olyankor minden más nincs, csak az, amit éppen csinálunk.
Szarvas István: Ha 3–5 évre előre tekint, milyen irányba szeretné fejleszteni az Akadémiát: új műfaji nyitások, nemzetközi partnerségek, tehetséggondozási formák vagy akár társadalmi-közösségi programok felé?
Kokas Katalin: Ez mind nagyon szépen hangzik, és mind jó irány. Erre „evez” a csónakunk. Remélhetőleg most már nem csak csónak, hanem inkább egy nagy hajó.
Számomra a legfontosabb, hogy mindazok a mesterkurzusok, amiket most országszerte csinálunk… Mert a magyar alapok kincs. A gyerekek elképesztően tehetségesek, és a tanárok szenvedélyesen szeretik a szakmájukat még mindig. És ez a rendszer még működik Magyarországon. Azért mondom, hogy „még”, mert például nyugati országokban ez meghalt. Németországban például a lakóoktatás gyakorlatilag elenyésző; magánúton, itt-ott… Sok helyen kellemetlen a helyzet, nem csak Németországban. Magyarországon viszont ez még működő, és jól működő dolog.
Ezt szeretnénk továbbfejleszteni abba az irányba, amerre elindultunk, de kiszámítható rendszerben. Nekem erre 15 éve van egy tervem, és afelé haladok, de még nem sikerült elérni, hogy életbe lépjen: melyik művész hány alkalommal, milyen rendszerben, kiszámíthatóan – minden zeneiskolát és konzervatóriumot lefedve – folyamatos kapcsolatban maradjon velünk. Ha ez sikerülne, robbanásszerű fejlődés lehetne ebben az országban.
Szarvas István: Az az érdekes: képzelje el, hogy az utolsó előtti kérdésemet majdnem „lelőtte”, mert a következő épp ez lett volna… De akkor úgy teszem fel: ha visszanéz a nagyjából 10 évvel ezelőtti elképzeléseikre, melyek váltak be a leglátványosabban, és volt-e olyan álmuk vagy tervük, amit azóta teljesen újra kellett gondolni?
Kokas Katalin: Ez nagyon érdekes, mert ha visszanézem Barnabás 1996-ban adott interjúját – több is volt –, gyakorlatilag abban elmondja azt, ami velünk történt. Egyrészt azt, hogy szeretne családot, legalább négy gyermeket…
Szarvas István: Bocsánat, én is inkább azt kérdeztem tőle.
Kokas Katalin: Ugye? Ott is. Igen, abban tíz évre előre tekintett – de ezt majd tőle fogja megkérdezni.
Ami viszont fontos: ott a vonósnégyesről beszél, hogy nagyon szeretne vonósnégyest, nagyon szeretne tanítani. Nagyon fontos számára a kamarazene – és valószínűleg ez az, ahová a Fesztiválakadémia tartozik. A vezénylés, a karmesteri munka is ott van, de az még inkább csírájában: csinálja, csak nincs rá annyi ideje, hogy úgy csinálja, ahogy szeretné.
De talán a kulcs az, hogy a Fesztiválakadémia itt tart, ahol tart, és ezeket el tudtuk érni, mert nagyon-nagyon régóta haladunk egy ösvényen, és soha nem tértünk le róla. Soha egy percre sem. Soha nem kérdőjeleztük meg, mert mindig azt az irányt szerettük volna, amit „csont nélkül” helyesnek tartunk.
Itt a minőség mindig alapkérdés volt. Semmilyen más szempont nem befolyásolhatja például a meghívott művészek jelenlétét, csak az ő minősége.
A másik pedig: nem öncélú.
Szarvas István: Utolsó kérdésem –
Kokas Katalin: Mert a másik az, hogy nem öncélú, hanem mindig szolgálat. Zenésznek lenni szolgálat. Olyan, mintha gyógyítanánk – illetve gyógyítóknak kell lennünk. Annyi sebet kell folyamatosan gyógyítani.
Szarvas István: És ha valami nem öncélú, a minőség az alapja, és nagyon-nagyon régről hozott, folyamatos építkezés áll mögötte, akkor ott vagyunk, ahol most vagyunk.
A 2012. augusztus 13-án nekem adott interjúnak azt a címet adtam: „Kokas Katalin: azt ígértem, hogy Kaposvár felkerül Európa kulturális térképére.” Most mit tudna ígérni Hankó Balázs miniszternek?
: Ez nagyon jó végszó. Szarvas István
Kokas Katalin: Azt, hogy megszolgáljuk a bizalmat.
