A CSAPDA – Egy korszak története képekben és kérdésekben

Cím: A CSAPDA (THE TRAP) – Az Orbán-korszak elvesztett lehetőségeinek története
Hossz: kb. 90 perc, egész estés dokumentumfilm
Készítette: Direkt36
Téma: politikai-társadalmi dokumentumfilm

Bevezető

Nem minden film a kikapcsolódásról szól. Vannak alkotások, amelyek inkább gondolkodásra hívnak. A Csapda (The Trap) ilyen munka. Nem harsány, nem szenzációra épít, hanem kérdez. Higgadtan, következetesen.

A dokumentumfilm az elmúlt másfél évtized magyar történetére tekint vissza, arra az időszakra, amelyet a közéletben gyakran Orbán-korszaknak neveznek. A címben szereplő „csapda” nem vádirat, hanem értelmezési keret: egy helyzet, amelyben döntések, lehetőségek és következmények fonódnak össze.

Egy különleges történelmi pillanat

A film kiindulópontja 2010. Stabil parlamenti többség, erős politikai felhatalmazás, jelentős európai uniós források. Ritka együttállás egy ország életében.

A kérdés, amely végigkíséri az alkotást:

Mit kezdett Magyarország ezzel a kivételes mozgástérrel?

A film nemcsak azt vizsgálja, mi történt, hanem azt is, mi történhetett volna másként.

Az „elvesztett lehetőségek” narratívája

A Csapda központi gondolata az elvesztett lehetőségek témája. Ez nem egyszerű ítélkezésként jelenik meg, hanem összevetések formájában:

• gazdasági mutatók
• nemzetközi párhuzamok
• szakértői értelmezések

A film egyik fontos állítása, hogy az ország előtt álló történelmi esélyek – a készítők értelmezése szerint – nem mindig váltak tartós strukturális előnnyé.

Nem azt sugallja, hogy „semmi sem történt”, hanem azt kérdezi:

Az adottságokhoz képest elég történt-e?

Egészségügy – mindennapi tapasztalatok terepe

A film egyik legerősebb blokkja az egészségügy helyzetével foglalkozik. Várólisták, humánerőforrás-hiány, infrastruktúra. A képek mögött hétköznapi történetek.

A dokumentumfilm bemutatja a fejlesztéseket és a feszültségeket is. Nem dramatizál túl, inkább megmutat.

A nézőben óhatatlanul megszületik a kérdés:

Hogyan lehet egyszerre modernizációról és tartós problémákról beszélni?

Oktatás – a jövő csendes kérdése

Az oktatásról szóló fejezet hosszabb távú nézőpontot választ. Tanárhiány, tantervi viták, diákterhelés.

A megszólalók között pedagógusok és elemzők. A hangsúly azon van, hogy az oktatás minősége nem csupán szakpolitikai kérdés, hanem nemzedéki tét.

Mit visznek magukkal a fiatalok?
Milyen tudással és készségekkel lépnek ki a világba?

Gazdaság – számok és szerkezetek

A Csapda nem vitatja a gazdasági növekedés egyes időszakait, de rávilágít a törékenységre, az egyensúlyi dilemmákra és az egyenlőtlenségekre.

A kérdés itt így hangzik:

Statisztikai javulás vagy fenntartható felzárkózás?

A nyilvánosság és a hangulat

A film érinti a közbeszéd átalakulását is. Polarizáció, bizalom, médiakörnyezet. Nem ítélkezik, inkább érzékeltet.

Stílus és filmes eszközök

Az alkotás dokumentarista eszköztárral dolgozik:

? archív felvételek
? interjúk
? grafikonok, adatok
?️ narráció

Hangvétele visszafogott, néhol melankolikus. Nem a gyors hatásra, hanem a tartós gondolati jelenlétre épít.

Nem ítélet, hanem kérdés

Talán ez a film legfontosabb erénye: nem kész válaszokat kínál.

• Mi számít sikernek egy korszakban?
• Mi számít mulasztásnak?
• Lehet-e objektív mérleget vonni?

A film állításai vitára ösztönöznek. És ez egy dokumentumfilm esetében nem gyengeség, hanem funkció.

Összegzés

A Csapda nem könnyű film – de szükséges. Nem azért, mert minden megállapítása megkérdőjelezhetetlen, hanem mert gondolkodásra kényszerít.

Egy korszakról beszél, de valójában a nézőhöz szól:

Mit látunk mi ebből a történetből?
És mit gondolunk róla?

? Szerkesztőségi megjegyzés (opcionális újságdobozba):
A dokumentumfilm a YouTube-on szabadon elérhető. Megtekintése különösen ajánlott mindazoknak, akik a napi politikai zajon túl a hosszabb távú folyamatokra kíváncsiak.

 Korzenszky Richard OSB: Meg kell találni minden nap a szépet

Az anyanyelvünkért Emlékéremmel kitüntetett  Korzenszky Richard OSB-vel a Pesti Vigadóban beszélgetünk 2025 november 13-án az Anyanyelvápolók ünnepségén

Csorna és Kapuvár világa milyen alap élményeket adott Önnek

gyermekként?

- Csornán születtem, a csornai kórházban. Azóta emlékezetem szerint

egyetlen éjszakát sem töltöttem Csornán. Csorna világát csak annyira

ismertem, amennyit édesapám állatorvos kollégája meglátogatásakor

megláttam belőle. A csornai premontrei közösség újjáéledésének tanúja

lehettem, közvetve talán segítője is

- Kapuvár a gyermekkorom világa. Az általános iskola különösebb hatást

nem tett rám. Gyerekként ott éltem meg a „létező szocializmus”, illetve a

kommunizmus lélekölő valóságát. A tanítást elsőben még imádsággal

kezdtük, majd jött az „Egy a jelszónk a béke”, amit egy időre felváltott a

Sztálin-kantáta: „mert szívünk kitárul nagy Sztálin szavára, és boldog az

ember, ki róla dalol”. Megéreztem valamit a diktatúrából, kuláknak

mondott tisztességes emberek meghurcoltatásaiból, államosításból. A

szüleim biztos otthont teremtettek számunkra. Négy generáció ült néhány

éven keresztül az ebédlőasztalnál. Édesapámat gyakran elkísértem, láttam

megszületni kiscsikót, kismalacot, borjút. Láttam kimúlni árokszélen

igavonó gebét. Közel kerültem a természethez, amikor a Kis-Rábában

horgásztam, még nem volt „szabályozva”, igazi élő víz volt. Korcsolyázás

a zsebkendőnyi Váti tavon, biciklizés Veszkényig meg vissza, autóvezetés

édesapám mellett, foghattam a kormányt, amikor leért a lábam, a

gázpedált is nyomhattam.

- Egy hagyományos, a hagyományait büszkén őrző paraszti társadalmat

láthattam, hagyományos vallásossággal, tömött templomot az ünnepeken,

emberközelben élő lelkipásztorokat: három káplán is volt, meg a barátok

temploma, hozzá még a gartai plébánia.

- Együtt éltünk barátságban a zsidó családokkal: a mi lakásunk mellett a

bérházban három másik zsidó család lakott, a szomszéd házban ugyancsak

zsidók éltek. Természetes volt, hogy ők péntek este, amikor beállt a

szombat, a szomszédban lévő zsidó imaházba mentek. Mi pedig

vasárnaponként szüleimmel együtt a Fő téren lévő nagytemplomba.

- Láttam május elsejei felvonulásokat, volt menet április 4-én is. A házunk

előtt mentek el a felvonulások. Könnyű volt kilépni a menetből. És volt

menet, de ez már nem felvonulás 1956-ban. Kapuvártól nincs messze az

osztrák határ…

- 1955-ben Pannonhalmára kerültem a gimnáziumba, attól kezdve

Kapuváron már csak látogatóba mentem haza, amíg édesapám meg nem

halt. Azóta évente egy-két alkalommal fordulok meg gyerekkorom

városában. Temetőlátogatás nagyszüleim sírjánál, vagy éppen egy

előadás, esetleg ünnepi templomi szolgálat. Szívesen megyek, ha hívnak.

Meghatódva hallgatom, hogyan emlékeznek vissza sokan szüleimre.

- Nővérem a kapuvári gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt. 1958-ban

érettségizett. Hivatalos levelet kapott az iskolától, az osztályfőnök és az

igazgató aláírásával, pecséttel ellátva: Az iskoláztatási bizottság vallásos

meggyőződése miatt továbbtanulásra nem javasolja. Felszólítjuk, szakítsa

meg a kapcsolatot a családdal, helyezkedjen el a termelő munkában, és a

mozgalomban szerzett érdemei alapján kísérelje meg a továbbtanulást.

(Zárójelben mondom: tizenkétszer felvételizett sikeresen, hol ide, hol oda,

- mindig sikeres volt a vizsga, csak éppen helyhiány miatt elutasították…)

Mikor és hogyan fogalmazódott meg Önben először, hogy szerzetes

szeretne lenni?

- Amikor a pannonhalmi gimnáziumba kerültem, az elején nem nagyon

foglalkoztatott, hogyan tovább. Aztán úgy gondoltam, állatorvos leszek,

mint apám, nagyapám, nagybátyám. Egy időben nagyon vonzott a film.

Majd harmadikos gimnazista korom második felében éreztem, hogy

nekem jó Pannonhalmán lenni. Nehéz megfogalmazni, miért. Nem voltam

kitűnő tanuló, sok minden más is érdekelt a tanuláson kívül. Egy olyan

közegbe kerültem, ahol különböző emberekkel találkoztam, akik nem

voltak tökéletesek, de a nagy többségük elkötelezetten végezte a

szolgálatot. Jó légkör volt a gimnáziumban, és közvetlen kapcsolatban

voltunk szerzetes tanárainkkal. Csak később döbbentem rá, milyen

nagyszerű emberek tanítottak bennünket. Úgy éreztem, nekem itt kell

maradnom. Vonzott a pannonhalmi bazilika csendje, békéje. Szüleim nem

beszéltek le róla, de nem is bíztattak. Ez az én döntésem, mondták. Csak

amit vállalok, azt hűséggel, becsülettel vállaljam. Hát így lettem bencés

1959. augusztus 6-án, amikor a Miklós keresztnevet a Richárd szerzetesi

névre cseréltem. Pontosabban: ezt a nevet kaptam.

Miért éppen a magyar–orosz szakot választotta az ELTE-n?

- Amikor beléptem a bencés rendbe, az állam és az egyház között 1950-ben

megkötött megállapodás értelmében a bencések kizárólag tanítással

foglalkozhattak. Két gimnáziumban, Győrött és Pannonhalmán. Az állami

tantervek, tankönyvek, előírások köteleztek bennünket is. Szerettem volna

a magyar szak mellett angol vagy német szakot választani. Főapátunk,

Legányi Norbert megszólított: Richárd testvér, orosz szakosra volna

szükség… Tudná vállalni? Igent mondtam. Ezért lettem magyar-orosz

szakos középiskolai tanár.

1994-ben került Tihanyba. Amikor először felment az apátság dombjára

mint házfőnök, perjel: mi járt a fejében?

- 1994. október végén kerültem Tihanyba. Plébánosnak. Nem házfőnöknek,

nem perjelnek. Nem volt még Tihanyban bencés közösség. Ketten voltunk

Lövey Félix atyával, majd csatlakozott hozzánk a Brazíliából hazatért

Magyar Szervác testvér. Hamarosan Pannonhalmáról jött hozzánk, hogy

segítsen a lelkipásztori munkában (hét miséző hely tartozott hozzánk),

Gombos Cézár atya.

- Hogy mi járt a fejemben? Őszintén szólva: mit keresek én itt? Olyan

feladatot kaptam, amihez nem értek. Az iskola, az oktatásügy némi

túlzással a kisujjamban volt. De a falusi lelkipásztorkodás teljesen idegen

terület volt számomra. Sose készültem rá. Nem értettem hozzá.

Tulajdonképpen nem is voltam képes arra, hogy az elvárásoknak

megfeleljek. Nem magamtól jöttem Tihanyba, hanem engedelmességből.

Az akkori pannonhalmi elöljáróm, Várszegi Asztrik főapát úr döntése

volt, én pedig megpróbáltam engedelmesen elfogadni. Nagyon nehéz volt

az első három-négy év. Egy darabjaira szedett, felállványozott templom,

tárgyalni hatóságokkal, restaurátorokkal… Az államosított apátsági épület

visszavétele, felújítása… Új kiállító hely építése… Nem akarom

részletezni, magam is megijedek, ha visszagondolok rá.

Ön sokszor mondta, hogy Tihany „vallási, kulturális és közéleti központ” is

lett. Mi volt a tudatos koncepció e mögött?

Az- hogy Tihany „vallási, kulturális és közéleti központ”, - ezt a kifejezést én

sosem használtam. Mások fogalmaznak így. Az én szándékom az volt,

hogy ha már Tihanyba kerültem, akkor próbáljuk meg jelenvalóvá tenni a

bencés szellemiséget. Próbáljunk hitelesen jelen lenni. A monostorok

mindenütt valamiképpen igazodási pontok. Az épületet a hatályos törvény

szerint „funkcióra” kaptuk vissza, ez a funkció pedig a kulturális

tevékenység. A múzeummal együtt vettük át, és valamiképpen folytatni

kell mindazt az értéket, ami itt mégis jelen volt. „Isten veled, Tihany!” –

volt a címe egy nagy újságcikknek, amelyben szomorúan jegyzi meg a

cikk írója, hogy jönnek a bencések, itt többet igazi kortárs művészek

kiállítási lehetőséget nem kapnak stb. Meg kell nézni az elmúlt három

évtized kiállítóit, kiállításait… Voltak orgonahangversenyek, majd egyre

több kórus jelentkezett, hogy szívesen énekelnének a szentmisén

vasárnap. A környékben élő volt diákjaink sokat segítettek, hogy el tudjak

igazodni az egyáltalán nem egyszerű társadalmi közegben. Az ő igényük

volt, hogy jó volna találkozni, szervezzünk előadásokat. Így jött létre a

Tetőtéri esték néven ismertté vált előadássorozat, mostanra közel

háromszáz előadással. Más egyházi iskolák öregdiákjai is szívesen jöttek

ide: amíg a „covid” nem vágott be, addig évente egyszer volt egy ilyen

találkozási alkalmunk.

Beszélhetnénk az ünnepeinkről is: Szent Benedek atyánk ünnepe,

márciusban és júliusban, Szent Ányos ünnepe novemberben… A húsvét

előtti szent három nap, vendégekkel, lelkigyakorlatos jellegű

előadásokkal, szép liturgiával.

Valamiképpen megérezték sokan, hogy szívesen látjuk őket. Vendégházat

építettünk, - akkorát, amekkorát a hatóságok akkor engedélyeztek.

Örülök, hogy a fiatal a fiatal rendtársaknak, akik a felelősséget és a

munkát átvették, sikerült kibővíteniük.

Nem volt semmi különleges vízióm, csak a hiteles jelenlét. Hála Istennek

valami történt. Én pedig hálás lehetek az Úrnak, hogy ott voltam, amikor

mindez megtörtént.

Előadásában beszélt a „holisztikus emberről”. Hogyan írná le röviden:

ki az a holisztikus ember?

- Ez egy komolyabb előadás témája volna. Röviden: az az ember, aki

tudatosan benne él a nagy „egészben”. Aki tudja, megéli, hogy a tetteinek,

kapcsolatainak következményei vannak. Minden mindennel összefügg.

Az apostol, szent Pál ezt így mondja az Istenről: „Benne élünk, mozgunk

és létezünk.”

Ön  sokszor szólalt meg közéleti és társadalmi kérdésekben is. Miben

látja ma a keresztény ember felelősségét a nyilvánosságban?

- A keresztény ember része a társadalomnak. Felelőssége van a köz

ügyeiért. Határozottan képviselnünk kell a krisztusi értékeket. Egy

pillanatnak élő, érdekelvű társadalomban egy távlatokkal rendelkező,

értékelvű életformát kell megjeleníteni. Nem szabad együtt úszni az árral.

Észre kell venni, hogy mennyire kiszolgáltatottá teszi az embert ez a

konzumista, hedonista, individualista világ. A kereszténység nem

jelentheti azt, hogy kivonulunk a világból. Felelősek vagyunk az emberét.

Szolidaritás nélkül nincs kereszténység.

Írás közben a lelkész, a tanár vagy a „civil olvasó” szempontjait tartja

inkább maga előtt?

- Elsősorban azokra gondolok, akiknek szánom az írást vagy a bármiféle

megszólalást a médiában. Nem vagyok propagandista. Nyolc évtizeddel a

hátam mögött sok mindent láttam, megéltem, végig gyötrődtem. Nem

szeretnék senkit „meggyőzni” – ez azt jelentené, hogy legyőztem a

másikat. Hitelesen szeretnék közvetíteni gondolatokat, és szeretném, ha az

olvasó vagy hallgató szabadon eltűnődne, elgondolkodna.

Van olyan könyve vagy írása, amit ma már másképp fogalmazna?

 Általában úgy írok, hogy előtte hetekig vagy napokig gyötrődöm, majd

leülök a számítógéphez és megírom. Ha csak tehetem, még mielőtt

nyilvánosságra kerülne, elolvastatom másokkal, akik ismerik a

gondolkodásmódomat. Magam magamtól nem változtatok, úgy hagyom,

ahogy első lendületre megfogalmazódott. Vállalom így a hibázás

lehetőségét is.

Számos díjat, elismerést kapott pályája során – köztük Szent István-

emlékérmet, Prima  Primissima és Magyar Örökség díjat is. Ezek közül

melyiknek a történetét érzi a legbeszédesebbnek?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, ha az ember elismerést

kap. De egyiket sem fogom magammal vinni, amikor itt kell hagynom ezt

a világot. De hogy ne térjek ki a kérdés elől: az 1994-ben, a Művelődési

és Közoktatási Minisztériumban végzett tevékenységem után kaptam a

Magyar Érdemrend tiszti keresztjét. Úgy érzem, megszolgáltam érte. Nem

csak magas vérnyomást kaptam, hanem ezt az elismerést is…

Mit jelent Önnek személyesen, amikor egy-egy település – például

Kapuvár vagy Tihany – díszpolgárává választja?

- Díszpolgára vagyok Kapuvárnak, Révfülöpnek és Tihanynak. Úgy érzem,

akik erről döntöttek, azért tették, mert valamit jelentett a tevékenységem

számukra. Egyszerűen örülök neki.

Hogyan éli meg az „emeritus” létet: tehermentesítésnek, új szolgálati

formának, vagy inkább csendes háttérmunkának?

- A közelmúltban készült velem egy életút-interjú, aminek a címe:

Ajándékként fogadom el… Az „emeritus lét” leginkább azt jelenti, hogy

mentesültem a felelősség terhe alól. De amennyire az egészségem, az

erőm engedi, segítek, ahol tudok. Ha hívnak, szívesen tartok előadásokat,

lelkigyakorlatokat, vendégszolgálatokat. Ez az állapot megajándékoz a

csenddel. Az olvasás és írás lehetőségével. És hadd tegyem hozzá: az

elcsendesülésben az elmélyült imádság lehetőségével is.

Mit tanult az idősödésről, amit fiatalon egyáltalán nem látott, nem

sejtett?

- Elméletben tudtam, a gyakorlatban most megélem: az élet nélkülem is

megy tovább. Ez nem azt jelenti, hogy fölöslegesnek érzem magam. Csak

tudatosítom, hogy nem én vagyok a világ közepe.

Sokan küzdenek időskorban magánnyal, félelemmel. Mit mondana

nekik szerzetesként és lelkipásztorként?

 Meg kell találni minden nap a szépet. Örülni kell az élet apró

ajándékainak is. Rácsodálkozni a természet szépségére. Elfogadni a

segítséget másoktól. Tudomásul venni, hogy a fizikai erőim fogynak.

- Legyen bátorságuk ahhoz, hogy kimondják fájdalmaikat, de örömeiket is.

Amíg tudnak segíteni máson, legyen bátorságuk segíteni. Ez sokszor lehet

akár csak egy egyszerű telefonhívás…

Ön hol  látja ma a remény konkrét  jeleit a magyar egyházban és

társadalomban?

- Jézus nem egy tömegmozgalom élére állt. Jézus arra adott példát, hogyan

kell élni. A kereszténység nem doktrína, hanem életforma. A

hagyományos vallásosság, a népegyház már nem létezik, legföljebb csak

nyomokban. Mindig voltak és vannak ma is kis közösségek, amelyekben

él elevenen az Istenbe vetett hit. Tanulni kellene a kudarcokból. És észre

kellene vennünk az élet jeleit. Mert vannak. Fiatalok és öregek között

egyaránt. A paphiány (összefügg a gyermekvállalástól való félelemmel, a

több gyermekes családok hiányával) ráébreszti az embereket, hogy a

kereszténység nem a papok ügye. Az egyház nem a papokból áll, hanem a

Krisztusba vetett hitet hitelesen megélők közössége. És a pokol kapui

ezen nem fognak erőt venni.

Ha egy mondatban kellene üzenni a fiataloknak, mi lenne az az egy

mondat?

 Egyetlen mondat, pontosabban két szó. Jézus gyakran mondta:Békesség! Ne féljetek!

Simicskó István:A sportban a nézettség és a látvány nagy súlyt kap.

Simicskó Istvánnal a Magyar Öttusa Szövetség elnökével a Béres Zrt központjában Budapesten beszélgetünk 2023 április 19-én az Öttusa Világkupa sajtótájékoztatója után.

– Elnök úr, nagy örömmel hallottam a sajtótájékoztatón, hogy régi ismerősöm, Klaus Schormann ismét Budapestre látogat. Terveznek-e vele egyeztetést az öttusa várható változásairól?
– Hála Istennek, jó a kapcsolat közöttünk. Schormann elnök úr nagyon szereti a magyar öttusázókat, sokadszor jár már Budapesten. Fogadtam őt a Parlamentben is, egy személyes látogatást is szerveztem számára. Több versenyen és rendezvényen beszélgettünk már, és bízom benne, hogy most – a Világkupa alkalmával – ismét sort tudunk keríteni egy személyes konzultációra. Van miről egyeztetnünk, hiszen az öttusa újabb változások előtt áll.

– Mi a személyes véleménye az öttusa szabálymódosításairól? Itthon a szakemberek véleménye erősen megoszlik.
– Az öttusa története során sokat változott: módosult a futótáv, a lovaglás jellege, és a lebonyolítás is. Korábban – olimpián és világbajnokságon is – az öt versenyszám öt külön napon zajlott, a sportolók tudtak pihenni és felkészülni külön a vívásra, úszásra, lövészetre, stb. Ma viszont egy verseny gyakorlatilag 90 perc alatt véget ér; mindent felgyorsítva kell elvégezni, ami óriási igénybevétel és terhelés a versenyzőknek.

A Nemzetközi Öttusa Szövetségen (UIPM) belül megerősödtek azok a hangok, amelyek a lovaglás kivezetése mellett érveltek. Mi – a Magyar Öttusa Szövetség – a végsőkig kitartottunk a lovaglás mellett, mert patinás, elegáns és komoly versenyszám. Ugyanakkor világos jelzés érkezett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) részéről: ha marad a lovaglás, az öttusa olimpiai jelenléte veszélybe kerülhet – például a Los Angeles-i játékokon. Ezt nem szerettük volna kockáztatni. Ha egy sportág olimpiai versenyszám, az  utánpótlás szempontjából is kulcsfontosságú: több fiatal csatlakozik, nagyobb és nyitottabb a bázis.

Ezért – bár nem örülünk neki – végül az a döntés született, hogy a lovaglást az úgynevezett OCR, azaz akadályfutás váltja. A NOB novemberi döntése határozza meg ennek véglegességét, de a trend egyértelmű: a sportban a nézettség és a látvány nagy súlyt kap. Látható, hogy az akadálypályás formátumok – gondolhatunk akár televíziós műsorokra, mint a „Ninja Warrior” – jelentős érdeklődést keltenek, és a fiatalokat is megszólítják.

Mi már megkezdtük a felkészülést az új versenyszámra: klubjainknál egyre több helyen építünk OCR-pályákat, hogy az utánpótlás korosztály a mindennapi edzésmunka során gyakorolhassa ezt a számot is.

Rövid életrajz – Simicskó István

Simicskó István jogász, politikus és sportvezető, több cikluson át országgyűlési képviselő. 2010–2012 között a sportpolitikáért felelős államtitkárként dolgozott, 2015 és 2018 között Magyarország honvédelmi minisztere volt.
Jelenleg a Magyar Öttusa Szövetség elnöke, ahol kiemelt feladata a sportág megújulásának irányítása: az akadályfutás (OCR) bevezetéséhez szükséges hazai feltételek megteremtése, az utánpótlás-fejlesztés és a versenyrendszer modernizálása.

Az Essentia  Artis negyedszerre hozza el a kortárs művészet  esszenciáját a

Pesti  Vigadóba

Február végén nyílik az MMA művészeti ösztöndíjasainak programsorozattal kísért kiállítása

A tavaszi művészeti esemény negyven programmal és eddiginél több, öt tematikus nappal, finisszázzsal  várja az érdeklődőket a Pesti Vigadóban, az MMA székházában. Az idei művészeti seregszemle programkínálata kiemelt figyelmet fordít az ünnepekhez és jeles művészeti napokhoz kapcsolódó eseményekre.

A szervezők célja, hogy ezek az alkalmak méltó módon, magas színvonalú,

sokszínű művészeti programok révén váljanak emlékezetessé a közönség számára.

Idén február 28. és május 9. között látogatható az Essentia Artis, a Magyar Művészeti

Akadémia (MMA) 2025-ben végzett művészeti ösztöndíjasainak kiállítása és

programsorozata. Az esemény keretében az építészet, a film- és fotóművészet, az irodalom, az

ipar- és tervezőművészet, a képzőművészet, a népművészet, a színház, a zene és a

művészetelmélet területén tevékenykedő alkotók mutatkoznak be. Az iski Kocsis Tibor, Józsa

Judit és Szalai Bálint kurátorok közös munkája nyomán rendezett kiállítás eredményeképpen

a látogató átfogó képet kaphat a kortárs ötven év alatti magyar művészek alkotópályájáról,

szellemi hátteréről és inspirációik forrásáról az MMA székháza 6. emeleti kiállítótereiben.

Kiss János, az MMA alelnöke a Centrál Kávéházban tartott sajtótájékoztatón rámutatott,

hogy

2026. február 10-én ismét megnyílik a pályázati lehetőség a 18 és 50 év közötti művészek

előtt. Hozzátette, 2025-ben több mint tizenegyszeres túljelentkezés mellett 1107-en nyújtották

be pályázatukat a hároméves művészeti alkotómunkát támogató ösztöndíjra. Csáji László

Koppány, a művészeti ösztöndíjprogramot lebonyolító MMA Művészetelméleti és

Módszertani Kutatóintézet (MMA MMKI) igazgatója beszédében kiemelte, hogy a közel 2,5

hónapon át nyitva tartó kiállításban több csatornán is lehetőség nyílik magyar és angol

nyelven tájékozódni részletes képfeliratok, QR-kóddal elérhető digitális tartalmak

segítségével. Mint mondta, az összművészeti seregszemle programjai kiemelt figyelmet

fordítanak az ünnepekhez és jeles művészeti napokhoz kapcsolódó alkalmakra, amelyeket

magas színvonalú programokkal tesznek emlékezetessé. Iski Kocsis Tibor és Józsa Judit, a

kiállítás kurátorai elmondták, hogy a negyedik alkalommal megvalósuló tárlaton mintegy

ötvenöt művész munkáján keresztül kapunk átfogó képet a hazai tárgyalkotók progresszív,

kortárs szemléletéről, amelyet meghatároz a művész társadalmi felelősségvállalása és ennek

vetületei szűkebb és szélesebb közösségére; a kulturális örökségünk, hagyományaink

újrafelfedezése; a dinamikus, de érzékeny emberi anyaghasználat; a lenyomatok, a karcok, az

árnyékok analóg jelenléte ugyanúgy, mint a digitális és a technikai alap – eszközként való –

alkalmazása. A geometrikus, a lírai, az absztrakt törekvések és a figurális, a realisztikus vagy

a szürreális alkotások, kollázsszerű kompozíciók egyaránt részei a kortárs képzőművészeti

szemléletnek, így a kiállítási egységnek is.

Montreali emlék

A könyvbemutatók világa első pillantásra kiszámíthatónak tűnik.

Van egy szerző, aki – többnyire visszafogott szerénységgel – igyekszik nem túlbeszélni saját könyvét. Van egy moderátor, aki kérdez. És van a közönség, amely egyszerre kíváncsi, kritikus és udvarias. Montrealban, 2008 szeptemberében azonban a Magyar Ház falai között az este finoman eltért ettől a jól ismert dramaturgiától. A beszélgetést Kerekes Sándor vezette.

Ő azonban nem csupán moderátora volt az eseménynek. A kötet egyik megszólalójaként maga is a könyv „belső világához” tartozott. Ritka és sajátos helyzet: amikor az interjúalany kérdez.A Magyar Ház azon az estén különös fényben állt. Nem a díszítés vagy a ceremónia miatt, hanem azért a nehezen megfogható érzésért, amelyet csak a diaszpóra közösségi terei tudnak sugározni. A falakon múltidéző fényképek, a levegőben halk magyar szófoszlányok, és az a csendes bizonyosság, hogy itt mindenki tudja, honnan érkezett – még ha évtizedek választják is el attól a bizonyos „honnantól”.Kerekes Sándor kérdései pontosak voltak.

Sportemberhez illő fegyelemmel érkeztek, felesleges körök nélkül. Nem a látványos retorika, hanem a lényeg érdekelte. Ahogyan a páston sincs helye a fölösleges mozdulatnak, úgy a beszélgetésben sem maradt tér az üres frázisoknak. Nevét a sport világában addigra már jól ismerték. Egykori tőrvívó, a kanadai nemzeti válogatott tagja, aki később sportvezetőként vált meghatározó figurává: a quebeci öttusa szövetség elnökeként .A beszélgetés egyik pillanatá ban – talán éppen a szerepek különös cseréjének köszönhetően – váratlan anekdota született. Kerekes Sándor mosolyogva jegyezte meg:

– Tudod, István, a vívás és az interjúkészítés között több a hasonlóság, mint hinnénk.

A közönség derűsen figyelt.

– Mindkettőben – folytatta – az a kérdés, mikor kell támadni… és mikor jobb kivárni.

A terem nevetett. A szerző pedig – aki ezúttal a válaszoló szerepében maradt – nem vitatkozott. Valóban: egy rosszul időzített kérdés éppúgy elhibázott szúrás lehet, mint a páston egy elkapkodott mozdulat. És egy jól irányzott, csendesen feltett kérdés néha pontosabban talál célba, mint a leglátványosabb támadás .Ez a félmondat – könnyednek tűnő megjegyzésként – valójában többet mondott a szakmáról, mint hosszú módszertani fejtegetések. A beszélgetés ettől a ponttól kezdve szinte észrevétlenül alakult át.

Nem könyvbemutató volt már, hanem párbeszéd. Nem moderált esemény, hanem gondolatcsere. A kérdező tudta, milyen érzés válaszolni. A válaszoló tudta, milyen felelősség kérdezni. A montreali Magyar Ház pedig csendesen keretet adott ennek a ritka egyensúlynak.

Az este végén, a dedikálás közben, Kerekes Sándor még egyszer odalépett.

– Látod – mondta halk derűvel –, ma este egy kicsit visszavágtam.– Miben is? – kérdeztem.

– Egyszer interjúalany voltam. Most én kérdeztem És ebben a mondatban benne volt mindaz, amit a „Kérdeztem – válaszoltak” sorozat valójában jelentett: nem csupán kérdéseket és válaszokat, hanem találkozásokat. Emberek között. Életutak között .Szerepek között.

Montrealban, azon az estén, a határok nélküli magyar nyelv terében.

Frigyesy Ágnes: Közép-Európa mozgásban – Beszélgetések a rendszerváltásról

A „Közép-Európa mozgásban”, Frigyesy Ágnes interjúkötete, a rendszerváltás időszakának egyik különösen értékes kordokumentuma. A könyv 1990-ben jelent meg az Antológia Kiadó gondozásában, a történelmi fordulat szinte közvetlen idejében. Ez a körülmény önmagában is kiemeli a kötet jelentőségét: nem utólagos visszatekintés, hanem a változások sűrűjében rögzített gondolati pillanatkép.
A kötet beszélgetései hitelesen őrzik meg azt a korszakot, amikor Közép-Európa országai egyszerre bontották le a múlt politikai struktúráit és keresték új jövőképüket. A megszólalók nem emlékező tanúk, hanem a történelem aktív szereplői.
A könyv lapjain olyan meghatározó személyiségek gondolatai jelennek meg, mint Antall József, aki a demokratikus államépítés felelősségéről beszél; Göncz Árpád, aki a szabadság erkölcsi dimenzióját hangsúlyozza; valamint Szabad György, aki történeti távlatba helyezi a parlamentáris demokrácia jelentőségét.
A gazdasági és társadalmi átmenet kérdéseit Bod Péter Ákos elemzi, míg Für Lajos a nemzeti önrendelkezés és identitás dilemmáit érinti. A kötet különösen értékes rétege a határon túli magyar közösségek perspektívája: Tőkés László, Duray Miklós, Markó Béla és Szőcs Géza megszólalásai egyszerre hordoznak politikai, kulturális és morális súlyt.
Irodalmi és szellemi értelemben kiemelkedő Csoóri Sándor és Nagy Gáspár jelenléte, akik a rendszerváltás lelki és kulturális dimenzióit fogalmazzák meg. Ezek a beszélgetések nem csupán információt közölnek, hanem egy korszak mentális térképét rajzolják meg.
A könyv mai olvasata
Több mint három évtized távlatából a kötet olvasása különös élményt nyújt. Ami 1990-ben jelenidejű reflexió volt, ma történelmi tükörré vált.
Láthatóvá teszi a korszak reményeit és félelmeit
Megmutatja a döntéshozók gondolkodásának hátterét
Segít megérteni az átmenet komplexitását
A könyv ma már nemcsak dokumentum, hanem értelmezési kulcs.
Miért különösen értékes ma?
Mivel a kötet nem került új kiadásba, és elsősorban antikváriumokban hozzáférhető:
ritka kordokumentum
első kézből származó gondolatok
történelmi és mentalitástörténeti érték
oktatási szempontból is kiemelkedő forrás
Nem pusztán múltidézés, hanem élő történeti párbeszéd.

– Frigyesy Ágnes (rövid életrajz)
Frigyesy Ágnes újságíró, interjúkészítő és közéleti  személyiség. Pályája során következetesen foglalkozott a nemzeti identitás, a közép-európai történelmi sors és a határon túli magyarság kérdéseivel. Interjúit a hitelességre törekvés és az értékalapú kérdezés jellemzi. Munkáiban fontos szerepet kap a dokumentatív szemlélet. Beszélgetéseiben a személyes hang és a történeti érzékenység egyaránt jelen van. Több kötete vallási és kulturális témákhoz kapcsolódik. A rendszerváltás idején készített interjúi ma már történeti jelentőségűek. A Budapesti Székely Kör elnökeként közösségépítő tevékenységet is végez. Írásai a magyar közéleti és szellemi diskurzus fontos részei. Munkássága hidat képez múlt és jelen között

AMIT MINDEN IDŐS EMBERNEK TUDNI ÉRDEMES

Vérnyomás – Alvás – Gyógyszerek – Mindennapi biztonság

– Vérnyomás és pulzus időskorban

A három vérnyomásérték, amit mindig nézni kell

• Felső érték (szisztolés): a szív összehúzódásának erejét mutatja
• Alsó érték (diasztolés): azt mutatja, mennyire lazák az erek két szívverés között
• Pulzus: a szívverés gyorsaságát jelzi

Mi számít normálisnak 80 év felett?

• Felső érték: 120–140 jó, 140–150 gyakori, 150–160 felett figyelni kell
• Alsó érték: 60–85 között megfelelő
• Pulzus: 70–90 között teljesen normális

Mikor mérjünk újra?

• Felső érték 150–160 felett → pihenés után újra mérni
• Felső érték 170–180 felett → szintén újra mérni
• Alsó érték 60 alatt → mindig újra mérni pihenés után

Mikor NE vegyünk be vérnyomáscsökkentőt?

• Alsó érték 60 alatt
• Szédülés, gyengeség
• Alkohol fogyasztása
• Bizonytalanság esetén

Az alacsony diasztolés értéket nem szabad gyógyszerrel „feljebb tornászni”.

Milyen betegségek emelhetik a vérnyomást?

• Vesebetegség
• Cukorbetegség
• Pajzsmirigy-problémák
• Érelmeszesedés
• Szívritmuszavarok
• Vérszegénység
• Krónikus fájdalom
• Alvási apnoe
• Prosztata-megnagyobbodás

– Alvás időskorban

Mennyi alvás kell?

• 6–8 óra alvás elegendő
• Az alvás könnyebb, töredezettebb – ez természetes

Mi segít jobban aludni?

• Könnyű vacsora
• Nyugodt esti tevékenység
• Hűvös, csendes hálószoba
• Késő este kerülni a kávét, teát
• Rövid délutáni pihenő (20–30 perc)
• Kerülni a hosszú nappali alvást

Mikor érdemes lefeküdni?

• 21:00–23:00 között
• Fontos a rendszeresség

Mi van, ha éjszaka többször fel kell kelni?

• Ne kapkodjunk
• Igyunk pár korty vizet
• Ha nem jön vissza az álom, üljünk pár percet

3. oldal – Gyógyszerek, alkohol, dohányzás és biztonság

Mi van, ha elfelejtjük bevenni a gyógyszert?

• Soha ne vegyünk be dupla adagot
• Inkább várjuk meg a következő időpontot
• Használjunk gyógyszeres dobozt

Mi van, ha alkoholt ittunk?

• Ne vegyünk be plusz gyógyszert
• Igyunk vizet
• Pihenjünk

Mi van, ha dohányoztunk?

• Üljünk le pár percre
• Lélegezzünk lassan
• Igyunk vizet

Mikor kell jobban figyelni?

• Erős szédülés
• Nagyon magas pulzus
• Mellkasi kellemetlenség
• Légszomj
• Gyengeség

A legfontosabb üzenet időseknek

• A vérnyomás ingadozik – ez normális
• Egyetlen rossz érték nem baj
• A túl alacsony vérnyomás veszélyesebb, mint egy egyszeri magas
• A rendszeres alvás sokat segít
• A gyógyszert soha ne duplázzuk
• Az alkohol és dohányzás megemelheti a vérnyomást
• A prosztata-problémák rontják az alvást

Szarvas István beszéde a Kérdeztem–Válaszoltak kötet montreali bemutatóján – 2008 szeptembere

Hölgyeim és Uraim!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Budapest, Pécs és Szarvas után itt, Kanadában, Montreálban, ebben a házban – amely számomra egy kis magyar sziget –, bemutathatom interjúkötetemet. A könyv az elmúlt tíz évben készült anyagok válogatása; az interjúk egy magyar évtized kórképét rajzolják meg.

A sajtótörténet szerint az első interjút James Gordon Bennett, skót származású, New York-i újságíró írta 1836-ban. Mára az interjú a sajtóműfajok egyik legfontosabb és legáltalánosabb megnyilvánulási formája. Földes Anna egyik könyvében a múlt század ’60-as–’70-es éveiből idézi Martin Schaub svájci filozófus bonmot-ját, miszerint „az emberiség egynegyede állandóan interjút készít a másik negyeddel, miközben a fennmaradó fele kipiheni ennek fáradalmait – vagy készül a következőre”.

Tóth László „Az interjú mint a megismerés eszköze” című írásában így fogalmaz: „Azt gondolom, az egyik legfontosabb feltétel az, hogy az interjú készítője többet tudjon – vagy legalábbis mást – az adott tárgyról, és többet, esetleg megint csak valami mást a megkérdezettről, mint amit és amennyit ő maga tud a felvetett kérdésről, illetve önmagáról.”

Az interjú műfajának klasszikusa, a három éve elhunyt Oriana Fallaci – aki „Interjú a történelemmel” című kötetébe a legjobbnak vélt negyven interjúját válogatta – élete vége felé így vallott a munkáiról: „Mindegyik portré az enyém. Különös keverékei eszméimnek, temperamentumomnak, türelmemnek. Minden a kérdésekhez vezet.” Szívemből beszélt a riporter királynője.

Az önöknek kiosztott anyagban megtalálják azoknak a fényképeit és neveit, akikkel az interjúk készültek. Nagy örömömre szolgál, ha figyelmükbe ajánlhatom a Hetedhét Határ Magazint is, amely immár tíz éve jelenik meg; legutóbbi lapszámunk a 246. volt, évente hat alkalommal. Előfizetési díja külföldön 55 kanadai dollár, készpénzes fizetés esetén 50.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket, és várom kérdéseiket.