Gábor Dénes – Tudományos, műszaki és társadalmi innovációk

1. A szerző és művének kontextusa

Gábor Dénes (Dennis Gabor) világhírű mérnök-fizikus, a holográfia feltalálója, Nobel-díjas tudós, aki munkásságában nem csak a műszaki problémák megoldásaira koncentrált, hanem az innovációk társadalmi következményeire is (a mű eredetileg 1970-ben jelent meg angolul). Az Tudományos, műszaki és társadalmi innovációk nem csupán technikai leírás — a könyv széles spektrumon mutatja be az innováció létrejöttét, terjedését és társadalmi hatását.

2. A könyv fő témái

Innováció mint többdimenziós jelenség:
A mű egyik legfontosabb hozzájárulása, hogy az innovációt nem csupán technikai vagy gazdasági fogalomként értelmezi. Dénes kifejti, hogy az újítások nem csak tárgyi eszközök létrehozását jelentik, hanem a társadalom működésében és gondolkodásában is gyökeres változást idéznek elő.
Ez a holisztikus, „társadalmi innováció” megközelítés abban különbözik a korábbi technikatörténeti művektől, hogy egyenrangúnak tekinti a technológiai és társadalmi változásokat. Elméleti és gyakorlati összefüggések:
Dénes nem csak elméleti modelleket vázol, hanem gyakorlati példákon keresztül mutatja be, miként működnek a feltalálások, a vállalkozói szellem és a tudományos kutatások egymással kölcsönhatásban. Felhívja a figyelmet arra, hogy „a jövőt nem lehet megjósolni, de ki lehet találni”, ami az innováció kreatív és előrelátó jellegét hangsúlyozza.

Társadalmi következmények:
A szerző részletesen elemzi azt is, hogy a technikai újítások milyen társadalmi kihívásokkal járnak: a munkaerő szerkezetének átalakulása, az oktatás szerepének növekedése, valamint a technológiai előnyök és hátrányok eloszlása nem egyenlő módon érinti a társadalom különböző rétegeit. Ezek a gondolatok előremutatóak abban az értelemben, hogy a mű nem csupán múltbéli tendenciákat vizsgál, hanem a 21. századi társadalmi innovációk megértéséhez is alapot ad.

3. Értékelés

Erősségek:

• Interdiszciplináris szemlélet: A könyv komplex módon közelíti meg az innovációt, amelyet nem korlátoz csupán a technológiai fejlődésre, hanem társadalmi és gazdasági kontextusba helyez.
• Időtálló gondolatok: Dénes meglátásai — különösen az innováció társadalmi dimenzióiról — ma is aktuálisak, hiszen az információs társadalom korában ezek a kérdések még hangsúlyosabbá váltak.
• Gyakorlati felismerések: Az innováció folyamatait mind az elmélet, mind a gyakorlat oldaláról vizsgálja, ami értékes mind mérnököknek, mind társadalomtudósoknak.

Gyengeségek:

• Nyelvi és szerkesztési sajátosságok: Bár a magyar kiadás hozzáférhető, a fordítás és a 2000-es kiadás nyelvezete némileg elavultnak hat a mai olvasó számára, aki friss példákat és korszerűbb empirikus elemzéseket várna.
• Speciális olvasói kör: A könyv szakmai terminológiája miatt elsősorban olyan olvasóknak ajánlott, akik már rendelkeznek alapvető ismeretekkel az innováció elmélet vagy a technikatörténet területén.

4. Összegzés

Gábor Dénes Tudományos, műszaki és társadalmi innovációk című műve különleges helyet foglal el az innováció elmélet irodalmában. A könyv nem csupán feltaláló szemszögéből tekint az újításokra, hanem ambiciózus módon ötvözi a tudományos, technikai és társadalmi látásmódot, ezzel teljessé téve az innováció fogalmát. Olvasása különösen ajánlott mindazoknak, akik mélyebb megértést keresnek arról, miként formálják a technikai újítások a társadalmat, és fordítva — miként alakítja a társadalom a technológiai fejlődést.

Szerző: Gábor Dénes
Cím: Tudományos, műszaki és társadalmi innovációk
Kiadó: Novofer Alapítvány, 2000 (magyar kiadás)
Eredeti angol változat: Innovations: Scientific, Technological and Social (1970)

Two December Interviews, Two Political Languages

Viktor Orbán in Mandiner, Péter Magyar in Magyar Hang — the same country, described in different sentences

In the same December, two conversations appeared that many readers treated not merely as “interviews,” but as compasses: Viktor Orbán’s video interview in Mandiner (with questions by Krisztián Lentulai) and Péter Magyar’s cover interview in Magyar Hang (“Orbán’s people have been caught out,” with Péter Bodacz).

On the surface, they look like two different worlds: a prime minister’s year-end reckoning on one side, a challenger’s accusatory speech on the other. But looked at more closely, they revolve around the same contest: who can best explain what has happened — and who can most credibly claim what comes next.

What they share: both are trying to win the story

A politician rarely “just answers.” More often, they narrate. Orbán speaks in the language of the “big picture”: about an era, a noisy public sphere, security, and room for manoeuvre — and the interview format gives him space to develop that frame.

Magyar, by contrast, compresses: he builds causal claims from verdict-like statements and moves quickly to the question of “what is the next step?” In the publicly accessible part of the interview, he also names a planned demonstration (with time and route).

So the similarity is straightforward: both aim to mobilize — just in different modes.

TWO COLUMNS — as it would appear on a newspaper page

The Politics of the Big Picture (Mandiner / Orbán)

• Role: prime-ministerial year-end framing: “what is happening around us, and what order requires.”
• Method: explanatory talk and a wide horizon; answers are often long and “carry” the interview.
• Effect: a promise of stability and governability — strongest for readers looking for an interpretation and a map.

The Politics of Accountability (Magyar Hang / Magyar)

• Role: challenger’s stance, focused on responsibility and consequences; the starting point is the “Szőlő Street” case.
• Method: sharp claims, moral stakes, and a quick move into action (a call for a demonstration).
• Effect: organising urgency and indignation — strongest for readers who want change and accountability.

In what sense is one “better” than the other?

If we judge the pieces not by political sympathy but by journalistic criteria, two different yardsticks suggest themselves.

Orbán’s interview is strongest when the reader wants to feel that there is a map above our heads. The Mandiner format suits broad framing: the speech flows, the story holds together, and a coherent “reading of the year” arrives.

Magyar’s interview is strongest when the reader wants to hear: what happens tomorrow? The answer — at least in the publicly visible part — points toward action: street presence, a route, direct political pressure.

What may be missing from both

“The big picture” can be comforting, but it often blurs the specifics: a named decision-maker, a deadline, a measurable commitment — the interview genre here makes these less central.
“Accusation” can be powerful, but after large claims readers instinctively ask for the next rung: what is verifiable, what can be proven, what is the procedure — and when consequences will follow.

Closing thought

In December it wasn’t only two politicians speaking. Two political languages were arguing: one says understand the era and trust me; the other says see the responsible party and come with me.

And in the end, the question remains — one that, in fairness, must be put to both:

Ruffy Péter (1914–1993)

A magyar újságírás egyik legnagyobb formátumú alakja, aki számára az interjú nem pusztán kérdések és válaszok egymásutánja, hanem irodalmi igényű portréalkotás volt. Meggyőződése szerint az igazi interjú nemcsak megszólaltat, hanem láttat: arcot, hangot, belső világot közvetít az olvasó felé.

Ruffy Péter különös hangsúlyt fektetett a felkészülésre és az őszinte kíváncsiságra. Úgy vallotta, hogy partner csak az lehet, akit az újságíró előzetesen „megtanult”, akinek világát megértette, és akinek sorsa iránt valódi érdeklődést érez. A kíváncsiság nála nem technika, hanem erkölcsi alapállás volt.

Írásaiban és interjúiban az újságíró nem eltűnik, hanem jelen van: érzékenyen, arányosan, felelősen. Ruffy szerint az interjú azon kevés műfajok egyike, amelyhez írói alkat és tehetség szükséges – mert nem elég pontosan lejegyezni a szavakat, meg kell teremteni a megszólaló ember atmoszféráját is.

Ez a szemlélet ma is érvényes mérce: figyelmeztetés arra, hogy az interjú akkor válik maradandóvá, ha a technikai tudás mögött emberismeret, empátia és írói igényesség ál

Szarvas István: Újra kérdeztem – Válaszoltak

2014. április 24., csütörtök Dr. Papanek Gábor Asztaltársaság 0

Könyvismertetés

A 2014-ben megjelent könyv a 70 éves Szerző 2008-ban közreadott „Kérdeztem. – Válaszoltak.” című interjúkötetének a folytatása, mely további 27 interjúját mutatja be. A megkérdezettek ezúttal is többnyire ismert személyiségek. Körük igen változatos, némi szubjektivitással a következők szerint tagolható: 6 művész, 3 vállalatvezető, 6 politikus, 2 pap, 10 kutató, illetve tanár. Az interjúk hossza igen különböző, a leghosszabb 10, a legrövidebb bő 1 oldal. Az érintett témák is sokfélék. A kötet így sajátos kordokumentum, mely a második ezredforduló tipikus magyar életpályáiról – és a hazai társadalom érdeklődési köréről, kiemelten érték-felfogásáról is figyelemre méltó képet ad. Ezt az alábbiakban, a leírtak iránti érdeklődés felkeltésére, néhány példával szemléltetjük.

Dr. Papanek Gábor előadása a könyvbemutatón

A leghosszabb interjúkban 4 művész számolt be életének néhány fontos eseményéről. Örülnek a személyük felé irányuló érdeklődésnek, s törekszenek a személyes információk közlésére. Többen megemlítik, hogy már gyermekkorukban az adott pályára készültek, mindannyian megemlékeznek kedves tanáraikról, szólnak barátaikról, külföldi tapasztalatikról is – természetesen azonban a legrészletesebben a mindennapi „munkáról”, annak küzdelmeiről, szépségeiről, a művészettől kapott örömről beszélnek.

Megtudjuk, hogy Lackovich Géza előadóművész sportolónak is tehetséges, így evezős, de válogatott futó is volt, s sportszervezetőként is ért el sikereket. Színészként az Erkel Színházban, a Jókai Klubban és a Mikroszkóp Színpadon is játszott, továbbá több mint 60 filmben, köztük az Egri csillagokban, a Hídemberben, a Marica grófnőben, a Sztrogoff Mihályban szerepelt. Nem szerette az olyan darabokat, amelyekben a rossz győzedelmeskedik, mert rosszra nevelnek. 2011-ben, néhány hónappal az interjú után temették.

Veiszer Alinda TV műsorvezető kezdetben inkább színésznő szeretett volna lenni, de úgy véli, tévériporterként nem szabad színészkednie, nem lehet más, mint ami valójában. Érdekli, hogy mások miért úgy látják a világot, ahogy látják. Interjúit mindig megmutatja a megkérdezetteknek, de nem ért egyet azzal, ha valaki érdemben kívánja módosítani a korábban elhangzottakat.

Kokas Katalin Liszt-díjas hegedűművész. Családcentrikus édesanya, ugyanakkor színvonalas nemzetközi zenei versenyeken ér el sikereket. A Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál ötletadója és fő szervezője, ahova meghívja mindazokat, akik szívesen játszanak együtt, s azt kéri tőlük, azt adják elő, amit szeretnek. Ő játszhat a Budapesten nemrég felismert Stradivariuson. Szeretné, ha a komolyzene a jelenleginél nagyobb figyelmet kapna médiáinkban is.

Kárászy Szilvia zongoraművész és -tanár harangokon is játszik, festeget is, s aki elhivatottan segíti a fogyatékkal élő tehetségeket. Megalapította az Aranyharang díjat azok számára a vakok számára, akik valamely kiemelkedő szakmai vagy emberi tettet vittek véghez, hogy megmutassa nekik: teljes értékű emberként élhetnek. Lakásában megszervezte a Kárászy szalont, amely költők, írók, zenészek, szobrászok találkozóhelyévé vált.

A legrövidebb interjúk (természetesen) tömörebbek a fentieknél. Alanyaik közül – talán nem véletlenül – hárman is sikeres gazdasági vezetők (1 pedig diplomata, aki a fentiekben politikusi besorolást kapott). A válaszok valójában kis hírek termékekről, üzemekről, gazdasági eseményekről. Érzékeltetik azt is, hogy az interjúadó elfoglalt, ideje pénz. A közöltekben nincs semmi személyes; úgy tűnik, a megkérdezett nem is számít arra, hogy gondolatai, életének részletei érdekelhetnek valakit. A recenzens ugyan tudja, hogy a napjainkban a gazdasági vezető túlterhelt, s személye legtöbbször valóban csak környeztében ismert, de nem helyesli ezt; úgy véli, hogy ugyanúgy, mint ahogy ismerjük Csonka János, vagy Ganz Ábrahám nevét, tudnunk kellene, a mai cégeknél kik érnek el komoly eredményeket, s az se jó, ha „korunk hősei” nem érzékelik a társadalom megbecsülését.

A közéleti szereplők interjúi eltérő jellegűek. Erdő Péter bíboros-prímás például, a propaganda és a hírközlés közti különbség fontosságát kiemelve, „csupán” egy sajtó-ösztöndíj átadása kapcsán fejtette ki néhány gondolatát. Dr. Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter tárcája időszerű feladatait világította meg. Személyesebb információkat olvashatunk viszont a Szerző névrokonától, Szarvas Istvántól, az egri Szt. István rádió igazgatójától, egyházzenésztől és tanártól. Volt pap Ózdon, Miskolcon, a gregorián énekekkel kapcsolatos tanulmányokat folytatott Rómában. Fontos küldetésének tartja a missziós tevékenységet, törekszik arra, hogy rádiójuk mindenkinek szóljon.

A kutató, tanár válaszadók többnyire mindkét szakma művelői. Dr. Kovács Magda, a Gábor Dénes Főiskola elnöke az informatika fontosságát felismerve a magyar távoktatást kezdte el megszervezni. Úgy véli, korunkban a versenyképességhez mindig mindenkinek tanulnia kell, s a távoktatás ezt a „nem csak zseni” kezdők körében, illetve a szinten tartásra törekvő élethosszig tanulók szférájában egyaránt segítheti. Oláh György Nobel-díjas kémikus a Dél-Kaliforniai Egyetemen tanít és a Loker Szénhidrogén-kutató Intézet igazgatója. Megítélése szerint a legeredményesebb kutatók azért dolgoznak külföldi munkahelyeken, mert csak ott állnak rendelkezésükre a drága, de szükséges berendezések. S hangsúlyozza, hogy azért kutat idős korában is, mert élvezi, hogy ennek révén új ismeretekhez juthat. Pálinkás József atomfizikus, a MTA elnöke az Akadémia friss eredményeiről nyilatkozott. Máthé Gábor jogászprofesszor, az 1989-es év történelmi események „bibliájának”, a Sub Clausula 1989 című műnek egyik szerzője azt ítéli fontosnak, hogy a világpolitikát ne valamely érzelem, hanem az értelem irányítsa.

Talán a vázoltak is szemléltethették, hogy Szarvas István interjúi komoly tartalmat közvetítenek, segíthetik korunk érdekes személyiségeinek a megismerését, ugyanakkor olvasmányosak is. Hatásukat a szép formátumú és olvasmányos kötetet színvonalas szerkesztése is fokozza, ami Zmeskál Zoltán Tamás és fia, Zmeskál Zoltán Gábor munkája. A mű olvasgatását így mindenkinek ajánlhatjuk, aki korunk vezető személyiségei és gondolatai iránt érdeklődik.

Csendes barát(Silent Friend)

Történet és témák

A Csendes barát (angol címe: Silent Friend) alapötlete egyetlen, erős metaforára épül: egy ősi fa (a botanikus kert „csendes” középpontja) figyeli az embereket, miközben mi is figyeljük a növényeket. Enyedi három, időben elkülönülő történetszálat fűz egymásba: ember és növény találkozásai nem „cselekményfordulatokra”, inkább apró érzékelési elmozdulásokra épülnek — arra a pillanatra, amikor két, radikálisan eltérő létezésmód mégis összeér. A film így kevésbé klasszikus dráma, inkább filozofikus, érzékeny időutazás: az „otthontalanság”, a kívülállóság és a kapcsolódás iránti vágy közös nevezőre kerül embernél és növénynél. A három történet egymást visszhangozza, és attól működik igazán, hogy nem magyaráz túl: nézőként neked kell „ráhangolódni” a ritmusára, és elfogadni, hogy itt a fő esemény néha egy tekintet, egy érintés, egy felismerés.

A főszereplők játéka

A koncepcióból adódóan a színészi játék nem nagy gesztusokra, hanem finom, belső mozgásokra van hangolva. Tony Leung Chiu-wai jelenléte különösen jól áll ennek a világnak: arcjátékával és visszafogottságával képes „tartani” a csendet, és ettől a film meditativitása nem üressé, hanem feszültté válik. Luna Wedler szerepe azért hálás és kockázatos egyszerre, mert egy olyan filmben kell emlékezetesnek lennie, amely alapból a halk rezdüléseket díjazza. Hogy ez sikerülhetett, azt nemcsak a kritikai fogadtatás sejteti: Wedler Velencében elnyerte a Marcello Mastroianni-díjat (a legjobb feltörekvő színésznek járó elismerést).

Rendezés és forma

Enyedi Ildikó rendezése itt is a „két világ összeillesztésében” erős: hétköznapi emberi helyzetek mellé odaemeli a természet lassú, idegen idejét. Ettől a film képes úgy beszélni magányról és kapcsolódásról, hogy közben nem válik szájbarágóssá — inkább megfigyel, kivár, és hagyja, hogy a jelentések fokozatosan csapódjanak le. A rendezői víziót erősíti az is, hogy a film több díjat kapott kifejezetten „értékalapú” (kritikusi, ökologiai, párbeszédet ösztönző) zsűriktől, ami pont erre a szemléletre rímel.

Díjak

A film velencei szereplése kiemelkedő: többek között FIPRESCI-díjat, INTERFILM-díjat, diákzsűri díját, Green Drop-díjat, valamint az Edipo Re Inclusion and Sustainability Awardot is megkapta, és ide tartozik Luna Wedler Marcello Mastroianni-díja is. 2
Később a Valladolidi Nemzetközi Filmfesztiválon Silver Spike Awardot nyert, és a forgalmazói beszámoló szerint ott egy környezeti tematikájú elismerést (Green Spike) is bezsebelt. Chicagóban pedig Pálos Gergely kapta a Silver Hugo díjat a legjobb operatőri munkáért.

Hossz és befogadhatóság

A Csendes barát játékideje 147 perc. Ez a terjedelem nem „pörgős” történetmesélésre van kihasználva, hanem hangulatra és elmélyülésre: aki rá tud ülni erre a lassabb, szemlélődő hullámra, annak a hossz inkább ajándék; aki viszont cselekmény centrikusabb mozit vár, annak könnyen próbává válhat.

Kinek ajánlom a Csendes barát-ot?

• Enyedi Ildikó korábbi filmjeinek kedvelőinek (Testről és lélekről), mert hasonlóan lírai, finom érzelmi logikával dolgozik, és nem „megoldásokat”, hanem állapotokat mutat.
• Művészfilmes, fesztiválhangulatú mozikra nyitott nézőknek, akik szeretik, ha egy film időt hagy a képeknek, a csendeknek és a gondolatoknak, és nem mindent dialógusban mond ki.
• Azoknak, akiket érdekel a természet–ember viszony (ökológiai, filozófiai, „mi a tudat/mi az idő?” jellegű kérdések), mert a film különlegessége pont az, hogy nem emberközpontúan mesél.
• A színészi finomságokra figyelőknek, mert itt a játék ereje gyakran a visszafogottságban van (Tony Leung jelenléte kifejezetten ilyen filmhez illik).

Kevésbé ajánlom, ha:

• rövidebb, feszesebb cselekményt vársz (a 147 perc itt elmélyülésre van),
• vagy ha a „magyarázós”, egyértelműen lezárt történeteket szereted — ez inkább elgondolkodtat és lebegtet.

Szarvas István író újságíró elhangzott köszöntője 2025 MUOSZ Gimes terem

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kedves Kolléganők és Kollégák

Öröm számomra, hogy ma este itt, a MÚOSZ falai között, az újságírók „otthonában” mutathatom be a „Kérdeztem – válaszoltak VIII.” kötetet.

Amikor Esztergomban először „útjára bocsátottuk” ezt a könyvet, azt éreztem, hogy egy patinás, történelmi város ad neki úti áldást. Aztán a KSH-ban – ahol az adatok, számok világa az úr – mintha azt üzentük volna: ezek az interjúk nemcsak sorsokat, hanem egy korszak „statisztikáját” is őrzik, csak éppen emberi arcokkal. Most pedig, itt a MÚOSZ-ban, mintha a könyv hazaérkezne: a szakma elé, azok elé, akik pontosan tudják, milyen öröm és milyen kín is tud lenni egy-egy jó interjú.

Én eredetileg mérnökként kezdtem. Hídszerkezeteket terveztem. Aztán egy idő után rájöttem, hogy engem legalább ennyire érdekelnek az emberi hidak: mi köti össze az egyik embert a másikkal, a politikust a választóival, a tudóst a laikusokkal, a művészt a közönséggel. Az interjú számomra ilyen híd: kérdésekből, figyelemből, néha csendekből épül.

A mostani, nyolcadik kötetben 33 interjú szerepel. Miniszterelnökök, nagykövetek, sportolók, zenészek, tudósok, Nobel-díjasok, csillagász, mikrobiológus – és mindegyikük mögött egy-egy történet. Ezek az emberek különböző világból jönnek, más a szakmájuk, más a gondolkodásuk, de valami közös mégis van bennük: mindegyikükön keresztül korszakunkról is képet kapunk.

Magyar újságíróként mindig eszünkbe juthat Mikszáth Kálmán, aki maga is hírlapíróként dolgozott, és akinek a tudósításai, tárcái mögött mindig ott volt az ember. Sosem csak eseményt írt le, hanem sorsot is. Én is ezt próbáltam követni: ha egy miniszterelnökkel beszélgetek, ne csak a tisztséget lássam, hanem az embert; ha egy Nobel-díjassal ülök szemben, akkor se felejtsem el, hogy ő is volt gyerek, voltak kételyei, kudarcai, örömei.

Kosztolányi Dezső pedig – aki az „emberi arc” apró rezdüléseinek nagy mestere volt – megtanított bennünket arra, hogy minden sors egy külön univerzum. Az interjú számomra ennek a felismerésnek a gyakorlati folytatása: arra vagyok kíváncsi, mi az, ami egyedivé tesz valakit. Mitől pont olyan, amilyen? Milyen döntések, véletlenek, találkozások formálták őt? Ha jól tesszük a dolgunkat, akkor nem csak információt közvetítünk, hanem egy kicsit megmutatjuk azt is, hogy az adott ember belül hogyan működik.

Az elmúlt évtizedekben sokszor tapasztaltam: egy beszélgetés sikere nagyon ritkán a „trükkös kérdéseken” múlik. Sokkal inkább azon, mennyire érezzük egymást partnernek. Esztergomban is elmondtam, a KSH-ban is hangsúlyoztam: én nem „vallatóként” ülök le az interjúalannyal, hanem beszélgetőtársként. Természetesen vannak kemény kérdések is – de ezeket is lehet úgy feltenni, hogy közben megmarad a tisztelet. A nyolc kötet tapasztalata azt mutatja, hogy a legtöbb ember – ha érzi a korrekt szándékot – kész őszintén beszélni.

Ebben a könyvben mindenki nagyjából száz kérdésre válaszol. Ez első hallásra soknak tűnhet, de éppen ez ad lehetőséget arra, hogy több réteget is felmutassunk: a szakmai életút mellett a gyerekkort, a családi hátteret, a sikereket és a kudarcokat, a félelmeket és a reményeket. Ha úgy tetszik: egy kicsit „kosztolányisan” próbáljuk megrajzolni az arcélüket, apró mozdulatokból, emlékfoszlányokból, gesztusokból.

Ma, amikor olyan sokszor az azonnali reakció, a rövid poszt, a felszínes megszólalás a divat, talán nem haszontalan dolog emlékeztetni magunkat arra, amit Mikszáth és Kosztolányi is képviselt: az időt adó figyelem értékére. Az interjú – ha komolyan vesszük – időigényes műfaj. Felkészülni is idő, leülni is idő, átgondolni, szerkeszteni is idő. De hiszek benne, hogy ez az idő busásan megtérül: az olvasó olyan anyagot kap, amelyből nemcsak azt tudja meg, mit mond valaki, hanem azt is, milyen emberként mondja.

Szeretném megköszönni mindazoknak, akik a sorozat eddigi köteteit támogatták, olvasták, ajánlották. Köszönöm azoknak, akik ma eljöttek ide: kollégáknak, barátoknak, régi és új olvasóknak. Külön köszönet illeti a MÚOSZ-t, hogy helyet ad ennek a bemutatónak – számomra ez erkölcsi visszaigazolás is: a szakma részéről egyfajta bátorítás, hogy érdemes tovább csinálni.

És persze köszönöm az interjúalanyoknak is – azoknak, akik ebben a kötetben szerepelnek, és azoknak is, akik a korábbiakban. Nélkülük ez a könyv nem jöhetett volna létre. Sokszor érzem úgy, hogy én „csak” kérdezek; a valódi értéket ők hozzák az életükkel, a gondolataikkal, a bátorságukkal, hogy megnyíljanak.

Végül engedjenek meg egy személyes mondatot: amikor a „Kérdeztem – válaszoltak” sorozat első kötetét elindítottuk, nem gondoltam, hogy eljutunk a nyolcadikig. Ha valaki akkor azt mondja, hogy egyszer még a MÚOSZ-ban is erről beszélek majd, talán mosolyogva legyintek. Most pedig itt állok, és őszintén mondhatom: hálás vagyok ezért az úttért – és mindazokért, akikkel közben találkoztam.

Kívánom, hogy ez a kötet találjon jó, figyelmes olvasókra – és ha lehet, adjon egy kis kedvet ahhoz is, hogy mi magunk is többet kérdezzünk, jobban odafigyeljünk egymásra.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelme

Prima Primissima díjasok 2025-ben

A 2025-ös Prima Primissima Díj tíz kategóriagyőztese (rövid életrajzzal) – a díjakat 2025. december 5-én, a Müpában adták át.

Magyar irodalom: Visky András – erdélyi magyar író, drámaíró, akinek életművét személyes történelmi tapasztalatok (gyermekkori internálás) és a hatalom–hit–szabadság témái alakítják; ismert műve többek közt a Júlia és a Kitelepítés.

Magyar színház-, film- és táncművészet: Vári Éva – Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, pályáját Kaposváron kezdte, 1963-tól a Pécsi Nemzeti Színház meghatározó alakja; számos klasszikus és modern szerep fűződik nevéhez. Prima Primissima

·         Magyar zeneművészet: Záborszky Kálmán – Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karmester, gordonkaművész; a Szent István Filharmonikusok igazgatója és művészeti vezetője, jelentős ifjúsági és családi zenei-ismeretterjesztő programok kezdeményezője. Prima Primissima

·         Magyar képző- és iparművészet: Gaál József – Munkácsy-díjas festő, grafikus és szobrász, a Magyar Képzőművészeti Egyetem docense; figuratív, expresszív műveit mitológiai, vallási és pszichológiai motívumok is inspirálják, alkotásai közgyűjteményekben is megtalálhatók. Prima Primissima

·         Magyar tudomány: Gósy Mária – Széchenyi-díjas nyelvész, fonetikus; a beszédkutatás és pszicholingvisztika nemzetközileg is elismert alakja, többek közt a gyermekek beszédfeldolgozását segítő diagnosztikai módszerek kidolgozója. Prima Primissima

·         Magyar oktatás és köznevelés: Pataki Klára – gyógypedagógus, logopédus; az autizmussal élők érdekképviseletének és a támogatott kommunikáció hazai gyakorlatának elkötelezett fejlesztője, közösségépítő munkája évtizedes. Prima Primissima

·         Magyar építészet: Kertész András Tibor – építészmérnök, egyetemi tanár; a funkcionalitást, esztétikát és fenntarthatóságot összekapcsoló szemlélet jellemzi, több jelentős középület és fejlesztés kötődik a nevéhez. Prima Primissima

·         Magyar ismeretterjesztés és média: Szám Katalin – újságíró, a Képmás magazin főszerkesztője, a Média a Családért Alapítvány alapítója; munkássága a felelős, közösség- és családcentrikus médiatartalmak erősítésére fókuszál. Prima Primissima

·         Magyar sport: Biros Péter – háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, világbajnok és Európa-bajnok; a 2000-es évek aranycsapatának meghatározó játékosa, később edzői és szövetségi szerepeket is vállalt. Prima Primissima

·         Magyar népművészet és közművelődés: Fábián Éva – népiének-tanár, énekes, mesemondó; évtizedek óta őrzi és tanítja a népzenei hagyományokat, táncház- és oktatói munkája is jelentős. Prima Primissima

2025 Közönségdíj: Cantemus kóruscsalád – a nyíregyházi, nemzetközileg is ismert kórusegyüttesek közössége, amelyet Szabó Dénes alapított; több karral működnek, és meghatározó szereplői a hazai kóruskultúrának

**Honestly About Conducting Interviews – 7** Author: István Szarvas ⋅ 20 August 2018

Tags: interview

 Oriana Fallaci (1929–2016)

 There are never rigid rules or ready-made recipes for conducting an interview. In most cases it does not even depend on the person being interviewed, but on the interviewer.

Thus, it is the interviewer’s character, courage, imagination, the type of their intelligence and education – in one word, their personality – that plays the decisive role here.

Source: *L’Espresso*, Italian civil illustrated magazine – “How I Conduct an Interview”

 **Honestly About Conducting Interviews – 8** Author: István Szarvas ⋅ 27 August 2018

 Tags: interview

 Umberto Eco (1932–2016)

(Image: Wikipedia)

*The malicious interview*

“One of the degenerate forms of the literary interview is the malicious interview: from the outset the reader knows that the interviewer is laying traps for the subject in order to bring hidden weaknesses to the surface, while at the same time flattering their vanity. Both the interviewer and the reader are enjoying themselves at the interviewee’s expense.”

 **Honestly About Conducting Interviews – 9**

Dr Ildikó Pelczné Gáll, PhD

(Image: Wikipedia)

Language as a system of relations can be modelled and described relatively well. If this modelling is done for each language, then it is a very simple matter to replace simultaneous interpreting. Clearly it will be a machine language; just think how primitive translation once was, and what good and great steps forward have since been taken.

The other field is journalism. There I am thinking of the fact that, with data-mining techniques, a great deal of information is accessible and can be gathered. The background to an interview can be prepared very easily, almost at the touch of a button, and the interviewer will only ask those questions that will obviously have added value compared to what has already been said, or will approach the subject from a different angle.

Artificial intelligence, robotisation and data-mining techniques will appear in this profession, and in my view this will happen in the near future.

**Honestly About Conducting Interviews – 9

Rudyard Kipling (1865–1936)

“Why am I not willing to give interviews? Simply because it is immoral! Because it is a sin, just as much a sin as an assault on my person. It deserves punishment just as much as physical violence! It is a cowardly, despicable business. A decent person does not ask for an interview, and above all does not give one!”

David A. Graham
The Project

What is the book about?

• it explains what Project 2025 is, who created it, and what its political purpose is;¹
• it goes through, point by point, how they want to transform
• presidential power (a much stronger president),
• public administration (replacing the “deep state” with loyal cadres),
• social policy (family, women’s rights, LGBTQ issues, abortion),
• immigration (strict measures, mass deportations),
• economic and environmental policy (rolling back regulations, prioritising fossil fuels).

Graham, in journalistic style, with examples and explanations, “translates” the difficult, legally and technically worded plan for the general reader.

2. Who is David A. Graham?

• an American journalist, a senior writer at The Atlantic magazine;
• author of the Atlantic Daily newsletter;
• he deals with politics, governance, and the rule of law;
• he received the Toner Prize for Excellence in National Political Reporting in 2021 for his writings on the 2020 U.S. presidential election;
• he lives in Durham (North Carolina).

The Project / A Projekt is his first major, standalone book on Project 2025.

3. Who is the translator?

The translator of the Hungarian edition is Pál Bokor, born in 1942, a Hungarian writer, journalist and film critic.

• He is the editor-in-chief and director of Atlantic Press;
• he has written extensively about Hollywood, film and American politics (A siker neve Oscar – Success Is Called Oscar, Barack Obama szupersztár, A siker helye Hollywood, etc.);
• he is also an experienced literary translator (among others, he translated works by Doyle, Poe and Avi Shavit into Hungarian).

So he does not “only” translate the text, but also brings background knowledge of American politics and the media, and he himself is the head of the publishing house that brought out the book.