Szarvas István író újságíró elhangzott köszöntője 2025 MUOSZ Gimes terem
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Kolléganők és Kollégák
Öröm számomra, hogy ma este itt, a MÚOSZ falai között, az újságírók „otthonában” mutathatom be a „Kérdeztem – válaszoltak VIII.” kötetet.
Amikor Esztergomban először „útjára bocsátottuk” ezt a könyvet, azt éreztem, hogy egy patinás, történelmi város ad neki úti áldást. Aztán a KSH-ban – ahol az adatok, számok világa az úr – mintha azt üzentük volna: ezek az interjúk nemcsak sorsokat, hanem egy korszak „statisztikáját” is őrzik, csak éppen emberi arcokkal. Most pedig, itt a MÚOSZ-ban, mintha a könyv hazaérkezne: a szakma elé, azok elé, akik pontosan tudják, milyen öröm és milyen kín is tud lenni egy-egy jó interjú.
Én eredetileg mérnökként kezdtem. Hídszerkezeteket terveztem. Aztán egy idő után rájöttem, hogy engem legalább ennyire érdekelnek az emberi hidak: mi köti össze az egyik embert a másikkal, a politikust a választóival, a tudóst a laikusokkal, a művészt a közönséggel. Az interjú számomra ilyen híd: kérdésekből, figyelemből, néha csendekből épül.
A mostani, nyolcadik kötetben 33 interjú szerepel. Miniszterelnökök, nagykövetek, sportolók, zenészek, tudósok, Nobel-díjasok, csillagász, mikrobiológus – és mindegyikük mögött egy-egy történet. Ezek az emberek különböző világból jönnek, más a szakmájuk, más a gondolkodásuk, de valami közös mégis van bennük: mindegyikükön keresztül korszakunkról is képet kapunk.
Magyar újságíróként mindig eszünkbe juthat Mikszáth Kálmán, aki maga is hírlapíróként dolgozott, és akinek a tudósításai, tárcái mögött mindig ott volt az ember. Sosem csak eseményt írt le, hanem sorsot is. Én is ezt próbáltam követni: ha egy miniszterelnökkel beszélgetek, ne csak a tisztséget lássam, hanem az embert; ha egy Nobel-díjassal ülök szemben, akkor se felejtsem el, hogy ő is volt gyerek, voltak kételyei, kudarcai, örömei.
Kosztolányi Dezső pedig – aki az „emberi arc” apró rezdüléseinek nagy mestere volt – megtanított bennünket arra, hogy minden sors egy külön univerzum. Az interjú számomra ennek a felismerésnek a gyakorlati folytatása: arra vagyok kíváncsi, mi az, ami egyedivé tesz valakit. Mitől pont olyan, amilyen? Milyen döntések, véletlenek, találkozások formálták őt? Ha jól tesszük a dolgunkat, akkor nem csak információt közvetítünk, hanem egy kicsit megmutatjuk azt is, hogy az adott ember belül hogyan működik.
Az elmúlt évtizedekben sokszor tapasztaltam: egy beszélgetés sikere nagyon ritkán a „trükkös kérdéseken” múlik. Sokkal inkább azon, mennyire érezzük egymást partnernek. Esztergomban is elmondtam, a KSH-ban is hangsúlyoztam: én nem „vallatóként” ülök le az interjúalannyal, hanem beszélgetőtársként. Természetesen vannak kemény kérdések is – de ezeket is lehet úgy feltenni, hogy közben megmarad a tisztelet. A nyolc kötet tapasztalata azt mutatja, hogy a legtöbb ember – ha érzi a korrekt szándékot – kész őszintén beszélni.
Ebben a könyvben mindenki nagyjából száz kérdésre válaszol. Ez első hallásra soknak tűnhet, de éppen ez ad lehetőséget arra, hogy több réteget is felmutassunk: a szakmai életút mellett a gyerekkort, a családi hátteret, a sikereket és a kudarcokat, a félelmeket és a reményeket. Ha úgy tetszik: egy kicsit „kosztolányisan” próbáljuk megrajzolni az arcélüket, apró mozdulatokból, emlékfoszlányokból, gesztusokból.
Ma, amikor olyan sokszor az azonnali reakció, a rövid poszt, a felszínes megszólalás a divat, talán nem haszontalan dolog emlékeztetni magunkat arra, amit Mikszáth és Kosztolányi is képviselt: az időt adó figyelem értékére. Az interjú – ha komolyan vesszük – időigényes műfaj. Felkészülni is idő, leülni is idő, átgondolni, szerkeszteni is idő. De hiszek benne, hogy ez az idő busásan megtérül: az olvasó olyan anyagot kap, amelyből nemcsak azt tudja meg, mit mond valaki, hanem azt is, milyen emberként mondja.
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik a sorozat eddigi köteteit támogatták, olvasták, ajánlották. Köszönöm azoknak, akik ma eljöttek ide: kollégáknak, barátoknak, régi és új olvasóknak. Külön köszönet illeti a MÚOSZ-t, hogy helyet ad ennek a bemutatónak – számomra ez erkölcsi visszaigazolás is: a szakma részéről egyfajta bátorítás, hogy érdemes tovább csinálni.
És persze köszönöm az interjúalanyoknak is – azoknak, akik ebben a kötetben szerepelnek, és azoknak is, akik a korábbiakban. Nélkülük ez a könyv nem jöhetett volna létre. Sokszor érzem úgy, hogy én „csak” kérdezek; a valódi értéket ők hozzák az életükkel, a gondolataikkal, a bátorságukkal, hogy megnyíljanak.
Végül engedjenek meg egy személyes mondatot: amikor a „Kérdeztem – válaszoltak” sorozat első kötetét elindítottuk, nem gondoltam, hogy eljutunk a nyolcadikig. Ha valaki akkor azt mondja, hogy egyszer még a MÚOSZ-ban is erről beszélek majd, talán mosolyogva legyintek. Most pedig itt állok, és őszintén mondhatom: hálás vagyok ezért az úttért – és mindazokért, akikkel közben találkoztam.
Kívánom, hogy ez a kötet találjon jó, figyelmes olvasókra – és ha lehet, adjon egy kis kedvet ahhoz is, hogy mi magunk is többet kérdezzünk, jobban odafigyeljünk egymásra.
Köszönöm szépen a megtisztelő figyelme
.jpg){kind=link}