Pásztor Erzsébet:Mindig azt mondom, amit gondolok
A beszélgetést fölvéve 2025. december 17-én az Arany Medál-díj átadásánál, Arany Medál-díj életműdíjasával, Pásztor Erzsivel, aki Kossuth-díjas, beszélgetünk.
Művésznő, először is gratulálok a díjához.
- Köszönöm szépen.
- Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznia életútját. Bocsánat. Mit jelent önnek az Arany Medál-díj átvétele?
- Mi volt az első gondolata, amikor megtudta a hírt?
- Hát boldog voltam, először nevettem nagyon, mert hogy egy kicsit kierőszakoltam ezt a díjat. A tudtomon kívül megkérdezték tőlem, hogy konferálnám-e a közönségnek, hogy az idén is lesz Arany Medál díj. Nem tudtam róla, nem hallottam még róla, és mondom, hogyhogy? Hát persze, hogy konferálom. És azzal kezdtem, hogy hát remélem egyszer majd én is megkapom ezt a díjat, mert eddig nem is tudtam róla.
- És megkaptam.
- Nemcsak hogy megkaptam, hanem azt mondták, abbahagyták a számlálást, mert több ezren szavaztak rám.
- És ez megint örömmel töltött el, hogy a közönség, mert ha a közönség dönthetne, csak sokszor szeretik a színészek azt mondani, például amikor a Halhatatlanok társulatába beléphettem oda a betonba. Ugye azt mondják, hogy ezt a közönség szavazza meg. Igen.
- Azoknak, akiket fölterjesztenek rá. De a fölterjesztés az egy bizottságtól történik, és már a fél ország megkapta, mikor én megkaptam, már akkor 80 nem tudom hány éves voltam, amikor megkaptam, tehát az nem a közönség. Az a közönség, ami most volt, hogy földobnak egy nevet, vagy nem is tudom, hogy földobtak-e, nem dobtak föl, csak én bejelentettem, hogy lesz egy ilyen díj, és rám szavaztak az életműdíjjal. Hát persze 90 éves vagyok, nyilvánvaló, hogy már a fiatalokkal nem versenyezhetek, és hát minden díjnak nagyon örültem, és minden díjat nagyon későn kaptam meg, de akkor örültem neki, amikor megkaptam. Hát fütyülök rá, hogy tavaly nem én kaptam meg tavaly. Most megkaptam, akkor ez a gyönyörűség. És ez megint örömmel tölt föl, ráadásul itt olyan légkör volt, egy olyan öröm, egy olyan sugárzó hangulat, ami már maga a hangulat is jól esett.
- Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmazni az életútja lényegét. Mi lenne az?
- Hát ezt nem tudnám megmondani. Egy mondatban boldogtalan és boldog voltam, mert boldogtalan voltam. Kétszer mentem férjhez, mind a kétszer elváltam, különböző okok miatt, viszont született egy csodálatos gyerekem és van csodálatos két unokám. Ők Olaszországban élnek, a lányom is kint élt, mert odament férjhez, de meghalt a férje, és akkor hazaköltözött. És most, amikor a legnagyobb szükségem van rá, most itt van velem. Nem egy lakásban élünk, de mindenben segít, amiben kell, és nagyon-nagyon jó, hogy van valaki, mert nekem már rajta kívül és a két unokámon kívül rokonom sincs.
- Melyik döntésére a legbüszkébb és melyik volt a legnehezebb, amit meg kellett hozni?
- Azt nem tudom most így megmondani, de sok nehézségem volt, mert a pályám nem úgy működött, mint ahogy most, hogy most mindenki azt hiszi, hogy nekem úgy ment, mint az üstökös. Nem, én évekig félre voltam téve, vagy minden évben eljátszhattam egy-egy nagy szerepet, akkor mindenki ajnározott, hogy csodálatos színésznő vagyok, és aztán megint egész évben nem csináltam semmit. De azért mindig megkaptam a magam filmszerepét nyáron, ha hazajöttünk, ha vidéken voltam szerződésben. Akkor azért kaptam egy tévészerepet, vagy egy filmszerepet, gyönyörű emlékeim vannak, és az, hogy mindig jól éreztem magam a színházban, és soha nem voltam haragban senkivel. Nem tudnék úgy dolgozni. Én ezt tartom a legszerencsésebbnek a természetemben. Nem tudnék úgy dolgozni, hogy harag legyen köztük. Mert az irigység, mint olyan, a szakmai pláne, azt soha nem ismertem, de ezt is az anyámnak köszönhetem, aki gyerek pici koromtól kezdve arra nevel. Nem dicsekszünk, de nem irigykedünk senkire, mert mindenkinek megvan a maga boldogsága, a maga keserve, a maga bánata, és ezért soha nem irigyeltem, mert ha nem kaptam meg egy szerepet, ami nekem való volt, akkor mindig azt mondtam magamban, azért nem kaptam meg, mert egy sokkal jobb vár rá. Hát aztán vagy jött, vagy nem a jó. De akkor annak örültem, ami jött, mert valami mindig jött. Úgyhogy akkor annak boldog voltam.
- Mi az a munkaügy vagy szolgálat, amelyről úgy érzi, hogy ezért kapta az elismerést?
- A szemtelenségem.
- Az, hogy kihasználtam azt a lehetőséget, hogy a számba adták a szót.
- És akkor azt mondtam nagyon kedvesen, hogy én még nem hallottam erről a díjról, és szerintem egyszer majd én is biztos megkapom, és megkaptam.
- Hát ez inkább poén volt, amit a számba adtak. Ezt a kérdést egy kicsit bővíteném, és ez az utolsó kérdés.
- Igen.
- 90 év tapasztalatával mit tart ma a legfontosabb értéknek? Tisztesség, kitartás, hit, család, tudás vagy valami más és miért?
- Én a korrektséget tartom, azt, hogy amikor megkérdezik a kollégáim, hogy mi az, hogy téged annyira imádlak? Az, hogy hiteles vagyok. Én nem beszélek soha olyasmiről, amiről így is lehet, meg úgy is. Mindig azt mondom, amit gondolok. És ez sokszor engem bajba hoz, mert azokat a díjakat, ami politikailag működik, soha nem fogom megkapni, mert már eljátszottam a szerepemet a nyilatkozataimmal. De hát azt csak sajnálni tudom, mert azok mind anyagi dolgok, ugye a nemzet színésze, meg a nem tudom én mi, azt én soha nem fogom megkapni, mert ott beleszólnak pont azok, akiket kritizáltam. Sőt, annak az embernek, aki az egész szakmánkat tulajdonképpen átalakította, a nevét sem mondom ki, a Nemzeti Színház emberét. Azt kisejtem a számon, aki megszüntette az otthont, megszüntette a fiataloknak az otthonát, ott már csak kárpátaljai színészek lakhatnak, az Ódry Otthont meg odaadták a Vakok Intézetének. És ezt nem tudom lenyelni, mert a Gobbi Hilda olyan áldozatot hozott ezért a szakmáért, ha valakit sokat tett értünk a színészekért, az a Gobbi Hilda volt. Ma nem is emlegetik, a nevét se
- Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakított rám.
Dr. Papanek Gábor előadása a könyvbemutatón