Beer Miklós: egyszerűen csak jó pap akartam lenni

Az egyházi élet új kultúrája könyvbemutató után 2023 december  2-án az S4 Kulturális Közéleti Központban beszélgettünk Beer Miklós nyugalmazott váci püspökkel a rendezvényen jelen volt  Németh István belgrádi püspök és más egyházi személyiségek.

Püspökként mi volt a legnehezebb döntése – és miért éppen az?
Beer Miklós:
Felteszik néha a kérdést, hogy a püspöki szolgálatra hogyan készültem fel?
Tudtam-e, felfogtam-e, hogy ez mit jelent? Utólag én magam is csodálkozom
azon, hogy ezt a feladatot hogyan tudtam vállalni. Abban biztos vagyok, hogy
soha nem gondoltam arra, hogy én egyszer püspök is lehetek. A feladatok
mindig „jöttek”. Egyszerűen csak jó pap akartam lenni. Kétségtelen, hogy
amikor 2000-ben megkaptam a segédpüspöki kinevezést, már egy kicsit bele-
tanulhattam Paskai László bíboros úr mellett ebbe a szolgálatba. A váci
megyéspüspöki megbízatás már nem ért annyira váratlanul. Ez persze
egyáltalán nem jelentette azt, hogy tisztában lettem volna az egyházmegye
valós helyzetével, ismertem volna a legnagyobb problémákat. Mindezzel
„menet közben” szembesültem. Területileg és lélekszám szerint is az egyik
legnagyobb magyarországi katolikus egyházmegye. Pest-megye Dunától keletre
eső része, egész Nógrád megye, Hatvan és Szolnok környéke egészen
Cserkeszőlőig.

2. Szarvas István:

Mi volt az a pont, amikor a „feladat” már nem elmélet volt, hanem mindennapi valóság?
Beer Miklós:
Melyek voltak a legnehezebb döntések? Kétségtelen, hogy a papság
létszámának drámai csökkenése volt /és ma is!/ az a tény, amely sok „fejfájást”
okozott. Éppen ezért a legnehezebb döntések a személyi kérdések voltak. Hova
helyezzem azt a papot, aki még bírja a nagyobb feladatot, de ugyanakkor a
hívei szeretik és ragaszkodnak hozzá?

3. Szarvas István:

A paphiány mellett milyen megoldást talált: mi működött a gyakorlatban?
Beer Miklós:
Ahogy „jöttek” a feladatok, úgy „jöttek” a
megoldási lehetőségek is. Sikerült elindítani a világi hívő férfiak kisegítő
liturgikus szolgálatát célzó u.n. lektor- és a katoliitus-képzést. Ezt egészítette ki a
diakónusi szolgálat kibővítése is. Hála Istennel mindkettő nagyszerűen „bevált”.

4. Szarvas István:

Mit jelent ma Önnek a „papi hitelesség”?
Beer Miklós:
Mit jelent ma az Ön számára a "papi hitelesség"? Miből érzik meg az emberek?
Papi hitelesség? Ez a kérdés elválaszthatatlan az Egyház hitelességének
kérdésétől. Egyáltalán mit jelent hiteles keresztény embernek lenni?
Gyerekkoromban hallottam azt a népi megállapítást a hiteltelenségről: „bort
iszik és vizet prédikál”. Ez egyszerűen fogalmazva azt a kérdést jelenti, hogy az
életem, a magatartásom, értékrendem tükrözi-e a jézusi elveket, tükrözi-e a
hitemet az isteni gondviselésben, a halál utáni isteni ítéletben, és a boldog-örök
élet valóságában. Remélem, hogy akik ismernek, és akik korábbról is ismertek,
nem csalódtak bennem. Ez elsősorban arra vonatkozik, hogy nem gyűjtöttem
vagyont, és igyekeztem másokon segíteni. Ezt látják és megérzik az emberek.

5. Szarvas István:

Mi formálta leginkább ezt a szemléletet: honnan jött az iránytű?
Beer Miklós:
Szerencsés lehettem abból a szempontból is, hogy éppen a II. Vatikáni Zsinat
/1962-65/ ülésszakaszaival egyidőben végeztem a teológiai tanulmányaimat
/1961-67/. Ez a Zsinat meghatározta azt a szemléletet, és irányt, benne a saját
meggyőződésemet is, hogy keresztényként állandó belső reformra van
szükségünk éppen a hitelesség szempontjából. Az „idők jeleit” észre kell venni.
Baráti köröm jól ismeri az „ars poetica”-mat. „Uram adj bátorságot, hogy
merjek változtatni, Uram adj alázatot, hogy ne akarjak változtatni és Uram főleg
adj bölcsességet, hogy tudjam mi az, amin változtatni kell és mi az, amin nem.”
Az önkritika – jó esetben – megelőzheti a hitelvesztés tragédiáját. Ezért
szoktam mondani, hogy „idén már a tavalyi hitünkkel nem boldogulunk”. Ez
persze állandó önvizsgálatra kényszerít bennünket, hogy megfelelünk-e a jelen
körülmények között – a gyorsan változó világban – a jézusi elvárásnak.

6. Szarvas István:

Ha egyetlen „lakmuszpapírt” kellene mondania: hol dől el a hitelesség?
Beer Miklós:
Ez elsősorban azt jelenti, hogy a rászorulók, a bajban lévők – bármilyen
formában is – megtapasztalják-e az együttérzést, segítőkészséget az egyházunk
képviselőitől? Ez a lényeg, a „lakmusz-papír”. Nagyon könnyű eltéveszteni a
helyes arányokat /templomok, intézmények és szociális gondoskodás között/.
Papi szolgálatom hat évtizede alatt állandóan „cserélődtek” a pártfogoltjaim. Ez
persze a szolgálati helyeim miatt is így alakult. Voltak „fogadott fiaim”, akik már
nincsenek közöttünk, mert már meghaltak. Voltak olyan családok, akik miután
„talpra álltak”, megköszönték a támogatást. Ezek voltak a legszebb emlékeim.
Persze utána jöttek mások mind a mai napig. Szó szerint mindig várom a
nyugdíjamat a hónap végén, mert addigra mindig „kifogyok”.

7. Szarvas István:

A fiatalok: mi változott igazán, és hol van ma a legnagyobb kihívás?
Beer Miklós:
A fiatalok régebben is kritikusak voltak a „felnőttek” felé, mint ahogy az
idősebb nemzedék is gyakran emlegette „ezeket a mai fiatalokat”. Ez az
Egyházon belül is természetes jelenség volt mindig. Talán annyival nehezebb a
helyzet az internetes világunkban, mivel az X, Y, Z nemzedék már szinte
egyáltalán nem szorul az idősebbekre, hogy tájékozódjon a világ dolgaiban.
Minden „ismeretet” közvetlenül a „hálón” át elér. Profi módon használja a
számítógépet, a mobiltelefont. Leértékeli az idősebbek „tudását”, akik nem
tudják ugyanilyen flottul használni ezeket az eszközöket. Ez vonatkozik a vallási
kérdésekre is. A külsőségek, a vallási hagyományok, szertartások érthető
módon nem érdeklik őket. Van még némi hatása a gyerekkori-családi
környezetnek /főképpen, ha az hiteles!/, vagy talán még az egyházi fenntartású

iskoláknak is, de már sokkal nagyobb jelentősége van a kortárs-csoportnak. Ha
„szerencséje” van, egy jó cserkészcsapat, sportkör, zenei együttes sokat
segíthet a fiatalnak abban, hogy ne sodródjon iránytű nélkül. Ide sorolom az
egyetemista kisközösségeket, ahol igényes párbeszéd-kultúrával találkozik /pl.
jezsuiták!/. Régóta emlegetek egy mondást, ami így szól: „beszélj őszintén a
hitedről az ő szintjén”! Ez az „inkulturáció” az egyházi misszió ősi alapelve.
Előbb ismerd meg az ő nyelvét, kultúráját, szokásait és csak azután beszélj Isten
titkairól! Visszatérve egy 18 évkörüli fiatal megszólíthatóságának kérdésére, a
saját emlékeimből próbálok „fogódzókat” keresni. Kirándulások, kicsit extrém
sportok /hegymászás, barlangászat, éjszakai túra, csillagnéző/, tábortűzi
beszélgetések, „érzékenyítő” látogatások /fogyatékos otthon, elfekvő-kórházi
osztály, borsodi cigány-telep/. Nincs biztos recept. Persze mindig adódik egy-
egy megrázó élmény /közúti baleset, járvány, vagy egyáltalán a háborús
valóság/, amikor kezdeményezni lehet egy komoly beszélgetést. Ferenc pápától
szoktam idézni azt a mondatot, hogy igyekezzél „meghökkentő” módon jót
tenni. Szeretnék utalni Egyházunk „hőskorára”, a vértanuk korára Római
Birodalomban. „Mi lehet a titkuk ezeknek az embereknek, akik a hitükért
képesek meg is halni?” Azóta is az önfeláldozás, az élet feláldozása a fiatalokat
is megállásra készteti. Auschwitz-ban Maximilián Kolbe, aki önként meghalt egy
társa helyett, vagy az oltárnál meggyilkolt Oscar Romero alakja Ferenc pápa
mondta, hogy korunkban több vértanúja vagy az Egyháznak, mint korábbi
századokban. Engem nagyon megfogott Egyiptomban a kopt keresztények
bátorságára. Rajtunk is múlik, hogy erről az interneten nevelkedő fiatalok is
tudomást szerezzenek.
Az biztos, hogy nem a templomi szertartások magyarázatával kell kezdeni a
fiatalok megszólítását.

8. Szarvas István:

És ha a fiatal már eleve bizalmatlan az intézményes Egyházzal szemben: mit lehet kezdeni ezzel?
Beer Miklós:
Ugyanez érvényes az intézményes Egyház iránti elutasítás, bizalmatlanság
esetére is. Sajnos a „megfelelési kényszer”, az „anyakönyvi keresztény”-
fogalom öröksége, a „szabályos” magatartás, a parancsok-törvények merevsége
riaszt egy olyan fiatalt, akinek ráadásul semmiféle vallási „előélete” nincs.
Kétségtelen, hogy sokat változott a világ és az Egyház – köszönhetően az
ökumenikus gondolkodás erősödésének is – kezd kiszabadulni a hatalmi helyzet
bénultságából, önteltségéből. Korábban nagyon fel voltunk háborodva a
„szekularizáció” térhódítása miatt. Ugyanakkor lassan-lassan kezdjük

megérteni, hogy az Úristen valóban komolyan veszi az emberi szabadságot.
Jézus egyik példaértékű megszólalása: ”Ti is el akartok menni?” /Ján. 6,67/
Visszatérve az előző témához: nem az intézményi keretek hatalmi eszközökkel
való kierőszakolása az Egyház küldetése, hanem a „tanúségtétel” hitelessége.
Ismét Ferenc pápától idézek: „ne téríteni akarjatok, hanem meghívni!” A
fiatalok körében ismert az „adj egy évet önként az életedből!”-mozgalom.
Európai fiatalok elmennek a harmadik világ országaiba önkéntesnek.
A mi nemzedékünk számára fogalom volt a Taize-i ifjúsági mozgalom. Sokakat
megérintett az a spirituális légkör, a közös imádság, elcsendesedés, meditáció.
Természetesen a keleti vallások /éppen az interneten keresztül/ is hatással
lehetnek a fiatalokra.

9. Szarvas István:

Ön gyakran beszél a hatalom és hit viszonyáról. Hol siklott félre a történelemben ez a kapcsolat?
Beer Miklós:
Keresztényként nem lenne szabad elfelejteni Jézus szavait, amit Pilátus előtt
mondott: ”az én országom nem e világból való”. Nem mindig sikerült erre
figyelni. Az elmúlt évben emlékeztünk a Nagy Konstantin császár nevéhez
köthető fordulatra, amikor a kereszténység államvallássá vált. Visky András
egyik írásában így fogalmazott: 1700 év tapasztalata van már mögöttünk,
amiből kitűnik, hogy a vallás és a világi hatalom összefonódása mindig a vallás
hitelvesztésével járt. Az „oltár és a trón” viszonya sosem lehetne alá- és
fölérendelt viszony. Napjainkban a muszlim világ a jó példa, hogy hova vezet,
amikor a vallás politikai ideológiává válik. Ez az Iszlám félelmetes jelensége.
Sajnos idehaza az elmúlt évtizedek alatt ismét „elaludtunk”. Nem vettük észre,
hogy a szerepek összemosódtak. Ismét Viskyt idézem: „amikor a vallási vezetők
nem hallatnak kritikus prófétai hangot, akkor elhagyták eredeti küldetésüket”.

10. Szarvas István:

Mikor kell megszólalni – és mikor hallgatott az Egyház, amikor szólnia kellett volna?
Beer Miklós:
Mikor kell megszólalni? Éppen harminc évvel ezelőtt jelent meg a katolikus
püspöki karunk körlevele az „Igazságosabb és testvériesebb világot” címmel.
Azóta a politikai pártok küzdelme során mintha elveszítettük volna a hangunkat
egyházi oldalon. Voltak ugyan megszólalások, voltak egyértelmű pápai
iránymutatások, de inkább az volt jellemző, hogy hallgattunk, amikor szólni
kellett volna. Lélektanilag érthető, hogy az állami juttatások bővülése,
templomtatarozások, iskolák támogatása, lojalitásra /és hallgatásra/ késztettek.
Az utóbbi évtizedekben a világméretű migráció felerősödése volt az a téma,
amelyben a leginkább hiányzott idehaza az egyértelmű egyházi állásfoglalás,
útmutatás. Ferenc pápa megszólalásai nem találtak visszhangra idehaza.
Hallgattunk, amikor éppen ezért a pápát durva kritikával illették hivatalos

politikai oldalról. Azóta Leó pápa még határozottabban, világosan nyilatkozott
körleveleiben a menekültekről, akik testvéreink. Természetesen a szociális
kérdésekben, a hátrányos helyzetűekkel való szolidaritásban is nagyobb
hangsúllyal kellene példát adnunk. Mindezek alapján úgy vélem, hogy nem
pártpolitikai állásfoglalást vár tőlünk az Úristen, hanem egyértelmű erkölcsi
útmutatást. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha nem vagyunk lekötelezve a politikai
hatalom rövidtávú elvárásainak.

11. Szarvas István:

2019-ben átadta a püspöki szolgálatot. Mi maradt meg a mindennapokból: mi lett szabadabb, és mi lett más?
Beer Miklós:
2019-ben adtam át a püspöki szolgálatot. Gyorsan eltelt ez a néhány év.
Kétségtelen, hogy szabadabb lettem a hivatali feladatok elmaradásával, de nem
tétlenkedtem. Ismét „megtaláltak” a feladatok. Ahogy mondani szoktam, ismét
szabadon „paposkodhattam”. A templomi szolgálatok mellett sok kedves fiatal
párt eskettem, gyakran kereszteltem, előadásokat tartottam, betegeket
látogattam, sok család gyászát kísértem és közben /köszönet a Covid-
időszaknak/ újabb interjú-köteteim jelentek meg, vagy fogadtam el tv-rádiós
meghívásokat.

12. Szarvas István:

A Migazzi Öregotthonban mit adott a csend, a rend, a táj: mi lett most a „napi iskola”?
Beer Miklós:
Már egy éve itt élek a Migazzi Öregotthonban. Más dolgok kaptak hangsúlyt.
Újra szánok időt sétára, elcsendesedésre, a lakótársakkal való beszélgetésre.
Újra fölfedeztem a Duna-kanyar csodáját, az ablakomból láthatom a visegrádi
hegyeket, nagy ajándékként éltem meg az elmúlt hetekben a havas táj
gyerekkori emlékeket idéző csodáját, a szarvasok nyomát a friss hóban. A
csillagos éget, a naplementék varázslatos színpompáját. Szóval újra megérint az
Úristen teremtett világának titka, ajándéka.
Hálával gondolok arra, hogy mindent megkapok: meleg szobát, terített asztalt,
tiszta ruhát, kedves mosolyt, figyelmes szeretetet. Néhányan vagyunk öreg
papok, akikkel mintegy szerzetesi közösségben élünk, együtt imádkozunk,
naponta misézünk, ahová természetesen a lakótársak is jönnek. Ha nem is
mondjuk kifejezetten, de belül a lelkünkben mindnyájan tudjuk, hogy ez az
utolsó földi állomás az életutunkon. Próbálom én is számba venni mindazt, amit
kaptam: lehetőséget, sok-sok szeretetet és a megtartó isteni segítséget.
Mostanában gyakran olvasgatom a kedves verseimet, Arany Jánost, Sík Sándort
/Te Deum/, Váci Mihályt /Eső homokra/. A visszatérő gondolatom Arany
Jánostól /Domokos napra/, hogy ember tudtam-e lenni? Az Epilógus is az én
életérzésemet fejezi ki.

Kétségtelenül sokat jelent a megszokott életritmusom, amit most is meg tudok
tartani. Korán kelek, fél 8-ig megtartom a „védett időmet”, amikor még nem
keres senki. Ilyenkor tudom rendezni a gondolataimat, és rendbe tenni a
szobámat. A napirend valóban biztosít egyfajta rutint.
Ferenc pápa gondolkodása nagyon közel állt hozzám. Nem véletlen, hogy a
végrendeletének számító jubileumi év, a „remény zarándoklata” saját püspöki
szolgálatomra is érvényes. Jól egybecseng a püspöki jelmondatommal is:
”rendületlenül a hitben”. Egyházunk küldetése az Isten Ország építésére
vonatkozik, ami fölötte van /transzcendál/ a történelmi korok gyorsan változó-
hullámzó világán. Benne van az időben, de ugyanakkor fölötte is van. Pál
apostollal vallom, hogy a „remény nem csal meg” /Rom. 5,5/
Sokan kérdezik, hogy ugyan mivel telnek a nyugdíjas napjaim? Változott-e
valami az élet-ritmusomban? Akik közelebbről ismernek, láthatják, hogy
változatlanul „pörgős” az életem. Szinte naponta jönnek látogatók, régi és új
barátok, sűrűn hívnak telefonon, az interneten keresztül is nagyon sokan
megkeresnek, cikkeket, tanulmányokat kérnek, egy-egy előadásra is még
meghívnak és közben írom az új könyvemet. Teszem a dolgomat, amíg időm
van. Nem unatkozom.

13. Szarvas István:

A nyugdíjas években mi lett az „ügy”, ami ugyanúgy viszi előre: miért éppen ez, és hogyan csinálják?
Beer Miklós:
Amikor nyugdíjba mentem, a barátaimmal létrehoztuk a Szent Ferenc
Szegényei Alapítványt és a Máltai Szeretet Szolgálat „Felzárkóztató”
programjában tevékenykedünk. Nógrádi falvakban támogatjuk a hátrányos
helyzetű /többnyire cigány/ családokat. Nagyszerű munkatársaim vannak és
csodálatos-hűséges rendszeres támogatóink. Havonta személyesen is meg
szoktam látogatni ezeket a településeket. Programjainkról rendszeresen
tájékoztatást is adunk /szentferencszegenyei.hu honlapunkon/. Rövidesen
családi bölcsődét is indítunk. A cigány családok életének jobbítása, támogatása
mindig szívügyem volt. Közöttük éltem Pilismaróton, Dömösön és a váci
püspöki szolgáltom alatt is közelről láttam a sokszor kilátástalan helyzetüket.
Meggyőződésem, hogy a mai magyar társadalmunk /és benne egyházaink/
gondjai és feladatai között ők első helyen állnak. Rajtunk múlik, hogy ezt el ne
felejtsük. Nem ők választották, hogy ott és olyan adottságokkal szülessenek,
ahogy mi sem. Tehát … amíg időnk van.

Molnár Piroska:Egész életemben jó kis iparosként dolgoztam.

Molnár Piroskával Kossuth díjas művésznővel a Filmkritikusok Életműdíjának átvétele után. 2025. január 31-én a MÚOSZ elnöki tanácstermében beszélgettünk.

Szarvas István: Művésznő, milyen gyermekkori emlékei voltak meghatározóak az életében?

Molnár Piroska: A filmezéshez kapcsolódik a legmeghatározóbb élményem. Békés megyében, Kunágotán éltünk, ahol minden héten volt filmvetítés. Hordozták a filmeket faluról falura, és nálunk is levetítették őket egy-két alkalommal. Édesanyám mindig elvitt, mert más efféle szórakozás nem volt: televízió még nem létezett, csak rádiót hallgattunk. Akármi jött a faluba, én mindet láttam gyerekkoromban. Akkor határoztam el, hogy olyan szeretnék lenni, mint akik a vásznon mozognak. Megkérdeztem anyámat, kik ők. Mondta: színészek. „Ebből meg lehet élni?” – kérdeztem. „Igen” – felelte. „Na, akkor ez az én utam.” Csodálatos operafilmeket is vetítettek, ezek különösen megragadták a képzeletemet. Mindenevő voltam, mindent megnéztem – és a mai napig emlékszem rájuk. Így aztán nagyon sima volt az utam.

Szarvas István: Mi volt az első színpadi szerepe, és hogyan élte meg azt az időszakot?

Molnár Piroska: Még főiskolásként, harmadévesen már játszhattunk színházban. A Madách Színházban ment a Yerma, Vámos László rendezésében, Psota Irén főszereplésével. Én a Nőstény nevű szerepet játszottam: táncoltam, énekeltem – inkább zenés-táncos feladat volt, nem prózai. Ez volt az első, amiben édesanyám még láthatott. Gyulán, a kórházban már haldoklott, de a televízió közvetítette az előadást. Látott játszani, és elismerte: ha erre vágytam, ez most sikerült – csak azt sajnálta, hogy itt kell hagynia egyedül.

Szarvas István: Milyen nehézségekkel szembesült pályája kezdetén, és hogyan lépett túl rajtuk?

Molnár Piroska: Sokáig csúnyának láttam magam. Régi fényképeket nézve nem is voltam az, de elhitették velem, hogy nem vagyok az a „vékonydongájú, szép lány”-típus. Inkább erősebb alkat voltam, ezért már a főiskolán is az idősebb szerepeket kaptam. A Rómeó és Júliában például a Dajkát játszottam, nem Júliát. Eleinte nagyon bántott, hogy a saját korosztályomat nem játszhatom. Aztán a csodálatos színészmesterség-tanárom, Pártos Géza elmagyarázta: „Drágám, ne bosszankodjon. Maga karakterszínésznő. Magában az összes emberi lehetőség megvan, és ki is fogja játszani. Magának nem lesz külön tragédia és komédia – mindent fog játszani. Végig fogja enni az étlapot az élete során, minden életkorban lesz szerepe.” És így is lett.

Szarvas István: Volt-e olyan kolléga vagy rendező, aki különösen nagy hatással volt Önre?

Molnár Piroska: A „karrier” szót alig ismerem. Egész életemben jó kis iparosként dolgoztam. Olyan nagy színészek vettek körül, akiket félistenekként csodáltam. Föl is sorolhatok néhányat: Dajka Margit, Gábor Miklós, Ajtay Andor – és még nagyon sokan. Sulyok Máriát is említeném, aki a beszédben is sokat segített.

Szarvas István: Több Kossuth-díjas művésztől is megkérdeztem: egyetért-e azzal, hogy régen nagyobb színészek voltak, mint ma. Volt, aki ezen meg is sértődött. Ön mit gondol erről?

Molnár Piroska: Nem hiszem, hogy „régen minden jobb volt”. Más nemzedék, más ideálok. Egy mai fiatal lehet, hogy László Zsoltot ismeri, és neki ő „a Sinkovits Imréje” – miközben nekünk Sinkovits Imre volt az. Hiába magyarázom, ki volt Kálmán György: a mai fiatalnak más a viszonyítási pontja. De ez nem szintkülönbség. Ugyanolyan nagy tehetségek és ugyanolyan nagy színészek vannak ma is.

Szarvas István: Van „legkedvesebb” szerepe? 

Molnár Piroska: Nincs. Semmiben sincs „legkedvesebb” az életemben – sem ételben, sem italban, sem szerepben. Mindig az a fontos, ami éppen van.

Szarvas István: Magánéletének mely eseményei voltak meghatározóak?

Molnár Piroska: Ezt nem szoktam boncolgatni, nem szívesen beszélek róla. 

Szarvas István: Hogyan alakultak a kapcsolatai a színházi világon belül és kívül?

Molnár Piroska: Mindig megtaláltam a helyemet. A kollégákkal – idősebbekkel és fiatalabbakkal is – nagyon jól kijöttem, soha nem volt probléma.

Szarvas István: Milyen tanácsot adna a fiataloknak, akik most kezdik a pályát?

Molnár Piroska: Vegyék komolyan a dolgukat. A színésznek lenni nem lehet „félszegen ülni a lovon”: vagy mindent odaad az ember, és akkor vissza is kapja, vagy csak adogat, és akkor a pálya is csak visszaadogat valamit.

Szarvas István: Ha visszatekint, mely pillanatokra a legbüszkébb?

Molnár Piroska: Semmire nem vagyok büszke, ami a dolgom. Arra vagyok büszke, ha elmosogatok egy bögrét – ami nem az én dolgom. Általában arra, ha olyasmit is megcsinálok, ami nem kötelességem. Ami a dolgom, arra nem vagyok büszke.

Szarvas István: Van-e valami, amit nem kérdeztem meg, de szívesen megosztana az olvasókkal?

Molnár Piroska: Nem, nem vagyok „osztogatós”.

Szarvas István: Köszönöm szépen, hogy rendelkezésemre állt.

Molnár Piroska: Én is köszönöm szépen.

Tóth Mihály: A házasság nem idill,hanem szövetség

A könyv már a címében is feszültséget jelez („Amíg a házasság el nem választ”). Mit szeretne ezzel a paradoxonnal üzenni a mai házaspároknak és az egyházi közösségeknek?

A cím egy szándékos „elcsúsztatás”. A házassági ígéretben azt mondjuk: „míg a halál el nem választ” — én pedig azt a valóságot akartam megmutatni, hogy sok kapcsolatban ma nem a halál választ el, hanem a hétköznapok. A fáradtság, a közöny, a kimondatlan sérelmek.
Nem vádolni szeretnék senkit, inkább tükröt tartani. A házasság nem idill, hanem szövetség — és ez a szövetség napról napra új döntést kíván. Ha ezt nem értjük, a házasság „elválaszt” bennünket: egymástól, Istentől, néha még önmagunktól is.

Állandó (családos) diakónusként hogyan látja: miben más a kísérés hangneme és eszköztára, ha a segítő maga is házas? Melyek a határai és előnyei ennek a szerepnek?

Az egyik legnagyobb előny, hogy nem kívülről beszélek: ugyanabban az életformában élek, mint azok, akiket kísérek.
Amikor egy férj vagy feleség mesél arról, hogy fáradt, hogy nincs türelme, vagy hogy a gyereknevelés mellett nincs ideje az intimitásra, az odafigyelésre, nem teológiai fejtegetéssel válaszolok, hanem azzal, hogy „ismerem ezt, én is benne vagyok.”
Ez a közelség bizalmat épít.
A határ viszont pontosan ez: nem válhatok „tanácsadóvá”. A diakónus nem pszichológus, nem coach, hanem híd — ember és ember, ember és Isten között. A szerepem az, hogy emlékeztessek: a kapcsolatnak van lelki dimenziója, nem csak logisztikája.

Melyek a leggyakoribb tévhitek a katolikus házassággal, a szentségi kötelékkel és az egyházi érvénytelenítéssel kapcsolatban, amelyekre a könyv külön is reagál?

Sokan úgy gondolják, hogy a szentségi házasság egy „örök alárendelődés”, amit utána bármilyen áron fenn kell tartani. Mások épp ellenkezőleg: ha valami fáj, „érvényteleníttetni” kell, mintha ez egy sima ügyintézés lenne.
A könyv egyik üzenete, hogy a házasság szentség, de nem varázslat. Nem oldja fel a konfliktusokat, hanem átalakítja őket lehetőséggé.
Az érvénytelenítés nem „keresztény válás”, hanem annak vizsgálata, hogy a házasság valóban létrejött-e. És sokkal fontosabb kérdés, hogy mit tanultunk abból, ami nem működött, mint az, hogy „papíron” hol tartunk.

Milyen gyakorlatokat (imádság, kommunikációs „ritmusok”, rítusok a hétköznapokban) ajánl a krízisben lévő házaspároknak – és külön mit azoknak, akik már érzelmileg „kiköltöztek” a kapcsolatból?

Az első: a „10 perces beszélgetés” rítusa. Hetente, havonta — mindegy, csak legyen rendszeres. Nem panaszkodás, nem napi logisztika, hanem idő, amit a kapcsolatnak szentelünk.
A második: az „Isten előtt kimondani” gyakorlat. Ez lehet imádság, de nem feltétlenül vallásos forma: egyszerűen megállni és kimondani, hogy „köszönöm, sajnálom, segítek, bocsáss meg.”
Akik érzelmileg már eltávolodtak, nekik azt szoktam mondani: ne az érzést próbáld előhívni, hanem a cselekvést. Az érzés gyakran a cselekvés után jön vissza.

Hogyan javasolja a plébániai közösségeknek, hogy egyszerre legyenek irgalmasak a válságban vagy válás után lévőkkel, és mégis következetesek a házasság szentségének tanításában?

A kulcs az, hogy ne besoroljuk, hanem megszólítsuk az embereket.
A valódi közösség nem az, amelyik falakat épít, hanem amelyik hidakat.
Lehet valaki válás után is Isten közelében — de azt is látnunk kell, hogy a házasság nem „opció”, hanem hivatás.
A kettő nem zárja ki egymást: az irgalom nem a tanítás feladása, hanem annak emberséges megélése.

A könyvben milyen szerepet kapnak a megbékélés és a megbocsátás lépései? Tudna felvázolni egy „útitervet” azoknak, akik újrakezdenének, de nem bíznak már egymásban?

A megbocsátásról írtam talán a legszemélyesebben. Nálunk is voltak pillanatok, amikor elment a bizalom, és csak a hit tartotta össze, hogy „ezt most még nem adjuk fel.”
A folyamat három lépésben zajlik:

Kimondani, hogy mi fáj. (Nem szarkasztikusan, hanem őszintén.)

Elengedni, hogy a másik ne fizessen érte. (Nem büntetem tovább.)

Újrakeretezni, hogy tanulni tudjunk belőle.
A megbékélés nem azt jelenti, hogy minden újra ugyanolyan lesz. Hanem hogy lesz jövőnk — másképp, de együtt.

Milyen sajátos kihívásokat lát ma: a digitális függőségek, a munka–magánélet felborulása, a meddőségi nehézségek, a családon belüli bántalmazás – és melyikhez milyen első, gyakorlati válaszokat ad a könyv?

A legnagyobb kihívás a figyelem inflációja. Az emberek már nem egymásra figyelnek, hanem értesítésekre. A telefon lett a harmadik fél a kapcsolatban.
A könyvben javaslok heti „offline estét” — csak ketten, képernyő nélkül.
A munka-magánélet egyensúlynál azt a mondatot írom: „Ha minden energiád a munkában megy el, ne csodálkozz, hogy otthon nem marad fény.”
A meddőségi nehézségeknél fontos, hogy a pár együtt hordozza a terhet, ne egymás ellen.
A bántalmazásnál pedig nincs kompromisszum: az nem házassági krízis, hanem életveszély. Ott az első lépés mindig a biztonság megteremtése — a lelkipásztor feladata ilyenkor a kísérés, nem a „visszaküldés”.

Mit tanácsol a jegyesoktatásban: mely három témát kell ma máshogy vagy mélyebben tárgyalni, mint 10–15 éve?

Három kulcsterületet látok:

Kommunikáció a digitális térben. A kapcsolat sokszor már az online térben kezdődik, ott is sérülhet. Erről 15 éve még alig beszéltünk.

Pénzügyi transzparencia. Régen ez tabutéma volt, ma meg a legtöbb vita forrása. Ezért tanítom a „10 perces pénzbeszélgetést”.

Intimitás és hűség a kis dolgokban. A hűség nem ott kezdődik, hogy nem lépünk félre — hanem ott, hogy este is letesszük a telefont, és meghallgatjuk a másikat.

Milyen visszajelzéseket kapott eddig az olvasóktól és a lelkipásztori munkatársaktól? Volt olyan reakció, amely új fejezetre vagy folytatásra ösztönzi?

Sokan írták, hogy megnyugtató volt számukra, hogy egy pap kimondja: nem tökéletes.
Volt, aki azt mondta: „Miután elolvastam a Viharvadászok fejezetet, végre mertem beszélni a férjemmel arról, ami fáj.” Ezért már megérte megírni.
A lelkipásztori munkatársak pedig azt emelték ki, hogy ez a könyv „lefordítja” a hit nyelvét a hétköznapokéra.
Ezek után talán lesz folytatás – de nem új elmélet, hanem újabb történetek. Mert a házasság tényleg egy életen át tartó beszélgetés.

A Montreal Memory

At first glance, the world of book launches seems predictable.

There is an author who—usually with quiet modesty—tries not to overtalk their own book. There is a moderator who asks the questions. And there is the audience: curious, critical, and polite all at once.

But in Montreal, in September 2008, within the walls of the Hungarian House, the evening drifted gently away from that familiar script. The conversation was led by Sándor Kerekes.

Yet he was more than simply the moderator of the event. As one of the voices featured in the volume, he also belonged to the book’s “inner world.” It was a rare and unusual situation: when the interviewee becomes the one asking the questions.

That evening, the Hungarian House seemed lit in a special way. Not because of the decorations or the ceremony, but because of that elusive feeling only diaspora community spaces can carry. On the walls hung photographs recalling the past; in the air floated fragments of soft Hungarian conversation; and there was a quiet certainty that everyone present knew where they had come from—even if decades separated them from that particular “where from.”

Sándor Kerekes’s questions were precise.

They came with the discipline of an athlete, without unnecessary detours. He was not interested in rhetorical flourish, but in substance. Just as there is no room on the piste for wasted movement, there was no space in this conversation for empty phrases.

By then, his name was already well known in the world of sport. A former foil fencer and member of the Canadian national team, he later became a defining figure as a sports administrator, serving as president of the Quebec Modern Pentathlon Federation.

At one point in the conversation—perhaps precisely because of this unusual reversal of roles—an unexpected anecdote emerged. Smiling, Sándor Kerekes remarked:

“You know, István, fencing and conducting interviews have more in common than we tend to think.”

The audience watched with warm amusement.

“In both,” he continued, “the real question is when to attack... and when it is wiser to wait.”

The room laughed. And the author—who this time remained in the role of respondent—did not argue.

It was true: a badly timed question can be just as mistaken a thrust as a rushed move on the piste. And a well-aimed question, asked quietly, can sometimes reach its target more accurately than the most spectacular attack.

That half-sentence, offered as a seemingly light remark, in fact said more about the craft than long methodological explanations ever could. From that point on, the conversation changed almost imperceptibly.

It was no longer a book launch, but a dialogue. No longer a moderated event, but an exchange of thought. The questioner knew what it felt like to answer. The respondent knew the responsibility of asking. And the Hungarian House in Montreal quietly provided the frame for this rare balance.

At the end of the evening, during the signing, Sándor Kerekes came over once more.

“You see,” he said with gentle good humor, “tonight I got a little even.”

“In what way?” I asked.

“Once, I was the interviewee. Tonight, I asked the questions.”

And in that sentence was everything the I Asked — They Answered series truly meant: not merely questions and answers, but encounters.

Between people. Between life stories. Between roles.

In Montreal, on that evening, in the borderless space of the Hungarian language.

M. Lengyel László köszöntője
a Szarvas István- Kérdeztem-Válaszoltak VIII.könyvbemutatón
MÚOSZ-székház, 2025. december 11.

M. Lengyel László, a Magyar Sajtószakszervezet ügyvezető elnöke, a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának elnöke

Szeretettel köszöntök mindenkit!

A kezemben van Szarvas István egyik kötete, egy interjúkötet. Önmagában az a tény, hogy itt van ez a „nyolcas”, már teljesítmény. Akik Istvánt ismerik, vagy a munkásságát ismerik, azok tudják: bőven nem csak a nyolcról van szó, hanem jóval többről. Nem minden anyag került be a Kérdeztem – válaszoltak sorozatba, és nem mindegyik interjú jelent meg ebben a formában.

Ezek nagyon ravasz, izgalmas kis kötetek. Bevallom, szinte minden sorát élvezettel, néha izgalommal olvastam. Vannak bennük régi — nyugodtan mondhatom, akár évtizedes — anyagok is, és vannak egészen frissek is. Már csak azért is, mert itt nem a napi sajtóban jelenik meg mindez, hanem kötetben, ebben a formában — miközben természetesen sok minden annak idején ott is megjelent.

István, remélem, nem sértődsz meg: ha jól tudom, nem a gimnáziumban kezdted el az újságírást, tehát egy kanyarral érkeztél a pályára. Elsősorban az interjúival lettél ismert, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, ebben bizony elértél valamit. Ráadásul azt is, hogy ezeket ki is tudod adni: nagyon jól menedzseled. Aki a kötetet kézbe veszi, már a megjelenésből, a támogatói-szponzori körből is látja: ez jó kapcsolatteremtésre és komoly szervezőmunkára utal.

Azt szeretném, ha ez a könyv — és általában István munkássága — ürügy lenne egy műhelybeszélgetéshez. De nem szigorúan szakmai műhelybeszélgetéshez: olyanok is nyugodtan szóljanak hozzá, akik nem újságírók. Olyan kérdéseket fogok feltenni, amelyekről bárkinek lehet véleménye. Persze zömében itt mindannyian a szakmához kötődünk.

Tehát egy interaktív beszélgetést képzelek el, és ennek során többször vissza fogunk térni István munkásságára, magára a könyvre, és egy-két részletre is. Lesz egy kis műsor, a végén pedig egy kis megvendégelés.

Ez a mai esténk témája.

Kovács Patrik: Célunk segíteni a fiatalokat,hogy sikeresebbé váljanak az üzleti életben
és a karrierjükben.
A 15 Fiatal Vállalkozók utolsó napján 2022 november 18-án beszélgettünk a
Millenárison Dr Kovács Patrikkal a Fiatal Vállalkozók elnökével.

Szarvas István:
Elnök úr, miben különbözik a mostani Fiatal Vállalkozók Hete a korábbiaktól?
Kovács Patrik:
Az idei Fiatal Vállalkozók Hete különösen izgalmas volt, mert immár 15. alkalommal
rendeztük meg. Igyekeztünk olyan ismert magyar cégek vezetőit és márkák tulajdonosait
meghívni, akik az előttünk álló kihívásokra és évekre nézve saját tapasztalataikkal és
tanácsaikkal tudják segíteni a fiatalokat. Úgy gondolom, hogy az egyik legerősebb előadói
felállást sikerült összeállítanunk, és a jubileumi rendezvény iránt kiemelkedően nagy volt az
érdeklődés.
Szarvas István:
Én, mint idősebb korosztály tagja, elismerem, hogy ezek a fiatalok nagyon tehetségesek,
de őszintén szólva hiányoltam néhány olyan előadót, mint például Kósa Erika, vagy akár
a milliárdos Bige László. Azt gondolom, tőlük is sokat tanulhatnának.
Kovács Patrik:
A felsorolt előadók már mind jártak nálunk. Fontos szempont számunkra, hogy aki egyszer
már előadott, a következő években más típusú programokkal várjuk a fiatalokat. Azok, akik
korábban szerepeltek, már megoszthatták a tapasztalataikat, és minden évben igyekszünk
újabb és újabb előadókat a színpadra állítani, hogy minél szélesebb körből tanulhassanak a
fiatalok. Természetesen azok, akik komoly sikereket érnek el, előbb-utóbb mindig
visszatérnek a Fiatal Vállalkozók Hetére, hogy a magyar gazdaság jövőjét jelentő fiatalokat a
saját tapasztalataikkal segítsék.
Szarvas István:
Utolsó kérdésként: volt-e különbség a vidéki rendezvények és a budapesti programok
között?
Kovács Patrik:

Nagyon örülünk, hogy a 15. Fiatal Vállalkozók Hetét ismét személyes részvétellel tudtuk
megrendezni. 2019 után 2020-ban és 2021-ben sajnos csak online formában tudtunk
programokat biztosítani a fiataloknak. A Covid-időszak után különösen jó érzés volt, hogy
idén nemcsak Budapesten, hanem négy vidéki városban is kiemelt programokkal vártuk az
érdeklődőket. A hét elején a vidéki események is teltházzal zajlottak, és nagyon jó látni, hogy
ez a rendezvény az egész országban segíti a fiatalokat abban, hogy másként gondolkodjanak,
és sikeresebbé váljanak az üzletben és a karrierjükben.
Szarvas István:
Köszönöm szépen! Látszik rajtad, hogy jogász vagy.
Kovács Patrik:
Igen?
Szarvas István:
Igen.
Kovács Patrik:
Köszönöm szépen.
Dr. Kovács Patrik – 10 pontos életrajz
1. Nemzetközi üzletember és befektető, több mint egy évtizedes tapasztalattal a
globális üzletfejlesztésben.
2. A Fiatal Vállalkozók Országos Szövetségének (FIVOSZ) alapító elnöke, amely
Magyarország egyik legnagyobb fiatal vállalkozói közössége.
3. A FIVOSZ tevékenysége révén több mint 1300 magyar vállalkozás létrejöttét
segítette.
4. A VOSZ (Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége) nemzetközi ügyekért
felelős társelnöke, amely a magyar GDP közel felét képviseli.
5. A JEUNE (Európai Fiatal Vállalkozók Szövetsége) tiszteletbeli elnöke, Európa
legnagyobb fiatal vállalkozói szervezetéé.
6. Számos M&A (vállalatfelvásárlási és -építési) projektet vezet nemzetközi szinten,
különösen Közép-Kelet-Európában.
7. A Global Entrepreneurship Network (GEN) nemzetközi tanácsadója, a világ
egyik legnagyobb vállalkozásfejlesztési hálózatában.
8. Több nemzetközi szervezet és vállalat elnökségi tanácsadója, gazdaságdiplomáciai
szerepvállalással.
9. Az ifjúsági vállalkozásfejlesztés egyik legkeresettebb szakértője, számos hazai, EU-s
és globális program kidolgozásában vett részt.
10. Munkásságát a vállalkozásfejlesztés, gazdaságpolitika és gazdaságdiplomácia
területén nemzetközi szinten is elismerik.

Kónya Imre:Amikor megnyílt a lehetőség megtettük amit kellett

A Blokád című film sajtóbemutatója utáni fogadáson beszélgetünk. az Uránia moziban Budapesten 2022 október 17-én Mivel egy gimnáziumba jártunk (I. István Gimnázium), tegeződünk.

Szarvas István: Miniszter úr, amikor az I. István Gimnáziumba jártál, gondoltad-e valaha, hogy egyszer belügyminiszter leszel?
Kónya Imre: ’65-ben érettségiztem, és már akkor tele voltunk tenni akarással. Verseket mondtunk – mindig olyasmiket választva, amelyekben ott volt a nemzeti érzés, a hazafiság. Tizenöt–tizennyolc éves fejjel úgy képzeltük, tenni kellene az országért. Fogalmunk sem volt, hogyan és miképpen, és eszünkbe sem jutott, hogy bő húsz év múlva valóban megnyílik a lehetőség. Amikor megnyílt, megtettük, amit kellett.

Sz. I.: A Blokád filmben néhány villanás erejéig te is feltűnsz. Olvasva a könyveidet – különösen a „…és az ünnep mindig elmarad? – Történetek a rendszerváltozástól napjainkig” című kötetet –, sok olyan epizódra emlékszem, amelyekről írsz. Úgy érzed, a film hűen tükrözi az akkori eseményeket?
K. I.: Igen. Természetes, hogy művészi eszközökkel ábrázol, ezért sűríteni kell, de a lényegét tekintve korhű. Dokumentumfilmes hitelességet idéz, miközben játékfilm – és a történteket művészi eszköztárral is helyesen mutatja be. Szerintem hiteles film.

Sz,. I.: A könyvedben Göncz Árpádról is árnyaltan – pozitívumokat és negatívumokat egyaránt említve – írsz. A film viszont inkább a konfliktusokra fókuszál. Nem gondolod, hogy ebből ismét nagy vita lesz a „két oldal” között?
K. I.: Biztosan lesz vita. Göncz Árpádról az akkori sajtó és a mögötte álló értelmiségi megmondó emberek sokáig egyoldalúan pozitív képet sugároztak, így ez rögzült a közvéleményben. A film ezzel szemben reálisabb képet ad róla, ami óhatatlanul vitát kelt.

Sz. I.: Van a filmnek kifejezetten mai üzenete?
K. I.: Rengeteg üzenete van – meg kell nézni.

Sz. I.: Mondanál valami egészen frappánsat ezek közül?
K. I.: A film Antall Józsefet a valóságnak megfelelően mutatja: felelősségteljes, koncepcióval rendelkező politikusként, aki kizárólag az ország érdekét tartja szem előtt, és képes a saját személyes érdekeit – akár az egészségét is – háttérbe szorítani. Fontos tudatosítani, hogy vannak ilyen politikusok.

Kónya Imre  életrajz, politikai szerepének elemzésével

1. Budapesten született 1947-ben; jogi tanulmányait az ELTE ÁJK-n végezte, majd ügyvédként dolgozott.
2. A nyolcvanas évek végére a jogállamiság ügye aktív közéleti szerepvállalásra ösztönözte.
3. 1988-ban csatlakozott a Magyar Demokrata Fórummal formálódó ellenzéki körökhöz.
4. Társaival megalapította a Független Jogász Fórumot, amely a békés átmenet jogi műhelye lett.
5. 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal üléseinek levezető elnökeként kulcsszereplő volt a tárgyalásos rendszerváltásban.
6. 1990-től országgyűlési képviselő, az első szabadon választott parlament meghatározó figurája.
7. 1990–1993 között az MDF frakcióvezetője: híd a kormány, a frakció és az ellenzék között.
8. Részt vett a korai nagy alkukban (például a közjogi alapkérdések rendezésében), a stabilitást szolgálva.
9. 1993 végén belügyminiszter lett a Boross-kormányban, a rendvédelem és a közigazgatás konszolidációjára koncentrálva.
10. Miniszterként a jogállami keretek védelmét és a közbiztonság megerősítését tekintette fő célnak.
11. Politikai stílusát a tárgyalás, a higgadtság és az eljárási korrektség jellemezte.
12. A korai válsághelyzetekben a deeszkalációt és a kompromisszumot preferálta.
13. Konzervatív, intézményépítő szemlélete Antall József politikai örökségéhez kapcsolódik.
14. A parlamenti működőképesség fenntartását gyakran a napi pártérdekek fölé helyezte.
15. Írásaiban a rendszerváltozás belső logikáját és szereplőinek motivációit elemzi.
16. Emlékiratában („…és az ünnep mindig elmarad? – Történetek a rendszerváltozástól napjainkig”) személyes nézőpontból rajzol korszakképet.
17. Későbbi köteteiben a hatalomgyakorlás jogállami korlátainak és etikájának tapasztalatait összegezte.
18. Szerepe a magyar demokrácia „szerelőcsarnokában” volt meghatározó: eljárások, intézmények, együttműködési minták.
19. Pályaképe azt üzeni, hogy a politika nem zéróösszegű játszma, hanem bizalmi intézményépítés.
20. Öröksége a jogállami kompromisszumkultúra és a felelős, országérdek-központú kormányzás példája.

Két decemberi interjú, két politikai nyelv

Orbán Viktor a Mandinerben, Magyar Péter a Magyar Hangban – ugyanaz az ország, másfajta mondatokkal leírva

2025 decemberben jelent meg két beszélgetés, amelyet sokan nem is „interjúként”, hanem iránytűként olvastak: Orbán Viktor videó interjúja a Mandinerben (Lentulai Krisztián kérdéseivel), és Magyar Péter címlapos Magyar Hang-interjúja („Orbánék lebuktak”, Bodacz Péterrel) A felszínen két külön világ: kormányfői összegzés az egyik oldalon, kihívói vádbeszéd a másikon. Közelebbről nézve viszont ugyanaz a küzdelem: ki tudja jobban megmondani, mi történt – és ki tudja jobban elhitetni, mi következik.

Ami közös: mindkettő történetet akar nyerni

A politikus ritkán pusztán válaszol. Inkább elmesél. Orbán a „nagy kép” nyelvén beszél: korszakról, zajos közéletről, biztonságról és mozgástérről – az interjú formája pedig teret ad a kifejtésnek. Magyar Péter ezzel szemben sűrít: ítéletmondatokból épít ok-okozatot, és rögtön a „mi a következő lépés?” kérdéshez ér. Az interjú nyilvános részében konkrét demonstrációt is megnevez (időponttal és útvonallal). A hasonlóság tehát egyszerű: mindkettő mozgósít – csak más üzemmódban.

KÉT HASÁB – ahogy egy újságoldalon állna

A nagy kép politikája (Mandiner / Orbán)

• Szerep: kormányfői évzáró-keretezés, „mi zajlik körülöttünk, mi a rend dolga”.
• Eszköz: magyarázó beszéd, tág horizont; a válaszok gyakran hosszúak, „viszik” az interjút.
• Hatás: stabilitás-ígéret, kormányképesség hangsúly – azoknak erős, akik értelmezést keresnek.

A számonkérés politikája (Magyar Hang / Magyar Péter)

• Szerep: kihívói pozíció, felelősség- és következménynyelv; a Szőlő utcai ügy a kiindulópont.
• Eszköz: éles állítások, morális tét, gyors átmenet akcióba (demonstráció felhívása).
• Hatás: sürgősség és felháborodás szervezése – azoknak erős, akik változást és elszámoltatást várnak.

Miben „jobb” az egyik a másiknál?

Ha az interjút nem politikai szimpátiával, hanem újságírói szemmel mérjük, két külön mérce kínálkozik.

Orbán interjúja akkor erős, amikor az olvasó azt szeretné érezni: van térkép a fejünk felett. A Mandiner-formátum jól áll a nagyívű keretezésnek: a beszéd gördül, a történet egyben marad, az „év értelmezése” megérkezik.

Magyar interjúja akkor erős, amikor az olvasó azt szeretné hallani: mi lesz holnap? A kérdésre adott válasz – legalábbis a nyilvános részben – cselekvés-irányú: utcai jelenlét, útvonal, közvetlen politikai nyomás.

Ami mindkettőből hiányozhat

A „nagy kép” kényelmes, de gyakran elkeni a részleteket: felelős, határidő, mérhető vállalás – ezekből az interjú műfaja ritkábban csinál főszereplőt.
A „vádirat” hatásos, de a nagy állítások után az olvasó ösztönösen kérné a következő lépcsőt: mi igazolható, mi bizonyítható, mi az eljárásrend – és mikor lesz belőle következmény.

Zárógondolat

Decemberben nem csupán két politikus beszélt. Két politikai nyelv vitatkozott: az egyik azt mondja, értsd meg a korszakot, és bízd rám; a másik azt mondja, lásd a felelőst, és gyere velem.

Bábel Balázs:A szólásszabadság nem sértheti az emberi méltóságot

Dr. Bábel Balázs érsek 2015. január 26-án Budapesten, a Központi Szeminárium dísztermében adta át a Szent Szalézi Ferenc‑sajtóösztöndíjat, a médiában dolgozókért bemutatott szentmise keretében. Ez az esemény is mutatja, milyen fontos számára a hiteles kommunikáció és az egyházi média támogatása. A díjátadás utáni fogadáson beszélgettünk

Szarvas István: Érsek atya, ön tegnap is átadott négy kitüntetést. A kommunikáció nagyon lényeges dolog, de a Kurírban úgy jelent meg, hogy négy újságíró kapta.

Bábel Balázs: Tegnap hármat, ma egyet. Így lett meg a négy.

Szarvas István: Értem, tehát a mait is hozzászámolták. Akkor ezek szerint az érsek atya területén vannak az ország legjobb egyházi újságírói?

Bábel Balázs: Nem erről van szó. Mi minden évben három díjat adunk ki, de idén sikerült az én jelöltemet bejuttatni az országos díjazottak közé. Így lett négy, mert egyébként évente csak hármat szoktunk.

Szarvas István: Emlékszem, hogy 4–5 évvel ezelőtt Budapesten is több díjat adtak át, de az utóbbi években már csak egyet.

Bábel Balázs: Igen, így értékesebb lett.

Szarvas István: Ön a tegnapi ünnepségen beszélt a párizsi vérengzés kapcsán arról, hogy helytelen, ha valakit a vallásában nem tisztelnek meg.

Bábel Balázs: A szólásszabadságnak az emberi méltóság tiszteletben tartásával kell megvalósulnia. Akármilyen közvetlen a kapcsolat, nem sértegetjük a másikat. Az igazságot is úgy kell kimondani, hogy ne bántsa az emberek érzékeny pontjait.

Szarvas István: Ha kilépünk az érsekség határain túlra: hogyan látja, az egyházi sajtó mennyire teljesíti a hivatását? A Magyar Kurírt nagyon jónak tartom, de a televíziós egyházi műsorokról már nem tudom ugyanezt elmondani.

Bábel Balázs: A Kurírnak most új szerkesztősége van. Több újság is eljut hozzám: a délvidéki Hírvivő, a felvidéki Remény. Átlapozom őket. Nagy a kínálat, de sajnos egyre kevesebb az olvasó.

Szarvas István: Az egyházi újságokra gondol?

Bábel Balázs: Minden újságra. Sajnos ez általános jelenség.

Szarvas István: Ön említette, hogy Ferenc pápa nagy kommunikátor, új szempontokat hoz. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy az internet miatt egyre kevesebbet beszélünk egymással.

Bábel Balázs: Ez tény. Vannak, akik az egymás melletti szobákból is Facebookon beszélgetnek. Abszurd helyzet. Régen, főleg nyári estéken, az emberek összejöttek és beszélgettek – ez mára eltűnt.

Szarvas István: Hogyan lehetne ezt visszahozni?

Bábel Balázs: Nagyon nehéz. Talán az iskolákban lehetne beszélgetőórát tartani, az osztályfőnöki óra egy formájaként, ahol a gyerekek megtanulnak egymással kommunikálni.

Szarvas István: Nagyon szépen köszönöm.

Dr. Bábel Balázs érsek rövid életrajza (10 mondat)

1. Dr. Bábel Balázs 1950. október 18-án született Gyónon.
2. Teológiai tanulmányait a budapesti Hittudományi Akadémián végezte, majd 1976-ban pappá szentelték.
3. Papi szolgálatát káplánként kezdte, később több plébánián plébánosként tevékenykedett.
4. Tudományos érdeklődése az egyháztörténet felé irányult, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója lett.
5. 1997-ben II. János Pál pápa nevezte ki kalocsa–kecskeméti érsekké.
6. Püspöki jelmondata: „A szeretet nem múlik el.”
7. Számos tanulmányt és könyvet publikált, főként egyháztörténeti témákban.
8. Kiemelt figyelmet fordít az egyházi oktatásra és a hitoktatás megújítására.
9. Gyakran szólal meg társadalmi és etikai kérdésekben, hangsúlyozva az emberi méltóság és a keresztény értékek fontosságát.
10. Munkásságát több egyházi és világi kitüntetéssel ismerték el, és máig meghatározó alakja a magyar katolikus közéletnek.