István Szarvas: A Career Built on Listening, Asking, and Preserving Voices

 

István Szarvas (born in Budapest in 1944) is a Hungarian writer and journalist whose work has become closely associated with the art of the interview and the long-form conversation.

 

Over several decades he has built a distinctive profile: an author who treats interviewing not as a quick exchange of soundbites, but as a literary and documentary form—one capable of capturing personal character, professional ethos, and the intellectual climate of an era.

 

From Engineering to Journalism: A Deliberate Turn Toward People and Stories

 

Szarvas’s professional path is often described as unusual in its starting point. Trained as a qualified engineer, he later moved into journalism and cultural public writing, bringing with him the analytical rigor and structured thinking commonly associated with technical disciplines.

 

This background is not incidental: it can be sensed in the way he constructs interviews—methodically, step by step—while still leaving room for spontaneity, emotion, and personal revelation.

 

In the 1990s he held editorial responsibilities in the specialized press: between 1994 and 1998 he served as deputy editor-in-chief of Gépipar, a professional trade magazine.

 

While this period is sometimes treated as a separate chapter from his later cultural journalism, it helped shape his professional discipline—deadlines, editorial standards, and the ability to translate complex topics into accessible language.

 

A key institutional home of his later work has been Hetedhéthatár, a cultural magazine where he has been a regular contributor since 1997 and where he also led the Budapest editorial office.

 

His sustained presence there matters: it provided continuity, an audience interested in depth rather than speed, and a platform on which his interview practice could mature into a recognizable authorial signature.

 

The Interview as Oeuvre: Kérdeztem – válaszoltak (“I Asked – They Answered”)

 

Szarvas is best known for his multi-volume interview series published under the title Kérdeztem – válaszoltak (“I Asked – They Answered”).

 

The series has been described as a kind of “living archive”—a documentary record of post–regime change Hungarian intellectual, cultural, scientific, and public life through the voices of its participants.

 

A crucial strength of the series lies in its breadth. The interviewees span multiple spheres of influence—politics, diplomacy, science, medicine, music, sport, culture, and public service—so that the books do not merely collect individual portraits, but also map a wider mental landscape. This diversity is not decorative; it is central to the project’s documentary ambition. By placing different professions and worldviews side by side, Szarvas’s volumes allow the reader to notice recurring themes—responsibility, ethical dilemmas, ambition, sacrifice, uncertainty—and to see how differently these are addressed depending on a person’s field and life experience.

 

The eighth installment of the series, for example, has been presented publicly as the newest volume and as part of a continuing, coherent life’s work.

 

Public programs and book launches around the series—both in Hungary and in Hungarian communities abroad—also highlight that this is not only a publishing project, but a community-facing cultural activity.

 

Method and Voice: What Makes His Interviews Distinctive

 

Szarvas’s approach is marked by three interrelated features:

 

1) Respectful persistence.
His questions are typically direct but not aggressive. He presses for clarity—asking follow-ups, returning to points that remain vague—yet maintains a tone that invites reflection rather than defense. The result is that interviewees often move beyond their “public persona” and articulate motivations, doubts, and personal turning points.

 

2) Structured depth.
Rather than relying on a few headline topics, he builds interviews in layers. The reader is guided from biography and formative experiences toward professional achievements, and finally toward broader questions of ethics, society, and legacy. In many of his conversations, this layered structure helps interviewees situate their public work within a private narrative.

 

3) Human-scale portraiture.
Even when speaking with highly accomplished public figures, his interest remains grounded in the person: habits of thinking, formative influences, decisive moments, the cost of commitment, and the tensions between vocation and personal life. This is where his journalism approaches portrait literature—interviews become character studies.

 

Taken together, these traits help explain why the series can be read not only for information, but also for atmosphere: it captures how people describe their own time, and what they consider worth defending, regretting, or passing on.

 

Beyond the Series: Writing About the Craft Itself

 

Szarvas has also written about interviewing as a practice—not just as a product. His book Őszintén az interjúkészítésről (“Honestly About Conducting Interviews”) was presented as closely related to the interview genre, yet different in focus: instead of only presenting interviews, it gathers reflections about interviewing—how it works, what it requires, and why it matters.

 

This shift is significant. Many interviewers develop technique privately; fewer articulate it publicly as an ethical and professional craft. By writing about the method, he implicitly argues that interviewing has standards—preparation, attentiveness, fairness, the ability to listen, and the courage to ask uncomfortable questions without humiliating the other person. Such reflections also align with how his interviews read in practice: prepared, purposeful, and oriented toward understanding rather than winning.

 

Cultural Presence: Events, Readership, and a Public Role

 

Another dimension of Szarvas’s work is his visible cultural presence. His book presentations have taken place in major Hungarian institutions and libraries, and he has participated in events that reached audiences not only in Budapest but across borders as well.

 

In these settings, the interview series functions as a bridge: between generations, professions, and also between Hungary and the diaspora. The public nature of these events suggests that his work is not limited to private reading; it is also a form of cultural conversation that continues in front of audiences.

 

Significance: Why His Work Matters

 

István Szarvas’s contribution can be summarized as the consistent elevation of the interview to a durable cultural form. In an era of fast media cycles and shrinking attention spans, he insists on duration—on the idea that a person’s story cannot be reduced to a headline, and that a society is best understood through many voices placed in dialogue.

 

His interviews also provide something increasingly rare: context. They show not only what a figure thinks, but how that thinking developed—what shaped it, what tested it, and what it cost. This makes his oeuvre valuable for readers who want more than information: they want understanding. As a result, his work sits at an intersection of journalism, cultural documentation, and portrait literature—an ongoing attempt to preserve lived experience with the simplest, most demanding tool of all: a well-asked question.

 

 

 

Andor Edit: A művészeti ágban végzett komoly tanulmány az egész embert fejleszti

 

 

 

Andor Edittel aki magát magánénekesnek tanárnak és fotográfusnak tekinti A MUOSZ-ban  2025 december 11-én beszélgettünk

 

Aki válaszol: Andor Edit magánénekes, tanár, fotográfus

 

 

 

Hogyan mutatná be egy mondatban a THÉBA-t annak, aki még sosem hallott róla?

 

A THÉBA egy érettségire épülő,gyakorlatorientált és diák centrikus  őszművészeti szakképző iskola,amely a színpadi műfajokon (színészet, tánc, zene, ének, pantomim) túl a vizuális alkotóművészet (fotó,grafika, festészet) és a filmvilág területén is átfogó képzést nyújt, közel 60 különböző művészeti ágat lefedve. A THÉBA –egyébként betűszó: Tánc-Helyzetgyakorlatok-Ének-Beszédtechnika-Artisztikum (azaz minden ami a művészettel foglalkozik).

 

 Mi billentette az „igen” felé, amikor elvállalta az igazgatói felkérést?

 

Valójában nem volt felkérés. Mint középiskolai tanár, mélyen elégedetlen voltam az oktatási rendszer

 

egészével. Úgy éreztem, nem képes kreatív, testileg-lelkileg egészséges, nyitott szellemű és etikai

 

tartással rendelkező embereket nevelni – még akkor sem, ha egyes szaktanárok kimagasló

 

eredményeket érnek el. A művészet viszont képes felmutatni ezeket az értékeket, hiszen bármely

 

művészeti ágban végzett komoly tanulmány az egész embert fejleszti. Ez a felismerés vezetett oda, hogy már 1981-ben kitaláltam egy művészképző iskolarendszert. Ennek lényege, hogy minden diák először esztétikát, etikát és életvezetést tanul, és csak sikeres vizsga után kezdheti meg a színész, festő, táncos vagy bármely más szakot. Akkor még THÉBA Stúdióként működtünk, a magániskola alapítására csak a rendszerváltás után nyílt lehetőség. Hosszúengedélyeztetési folyamat árán valósítottam meg az intézményt, és azóta is én vezetem.

 

3. Miben különbözött a Théba küldetése más intézményekétől, és mik voltak a legfontosabb

 

mérföldkövek?

 

Szakítottunk a hagyományos intézményrendszer 'elefántcsonttornyaival'. Ahol eddig külön volt a

 

zeneművészeti a képzőművészeti, tánc- főiskola, egyetem, középiskola, ott mi az interdiszciplináris

 

szemléletet alkalmazzuk. A művészeti ágak oktatását egy intézményen belül Ráadásul nem csak a

 

szakmai tudást adjuk át, hanem az egész embert  fejlesztjük. Az iskola őszművészeti egységének elve megköveteli, hogy a fotóst ugyanazon a raj-festés órán vegyen részt mint a grafikus, a színész ugyanazon a színházi tánc órán vegyen részt mint a tánc szakos társa. Ez az órarend összeállításánál a hagyományos szoftveres megoldásokat meghaladó óriási komplexitást eredményezett.

 

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a szakok átjárhatók, egy tandíjjal több szakot is el lehet végezni, és akülönböző művészeti ágak hallgatói a tanárokkal együtt egymást inspirálva, közös alkotócsapatként

 

hozzák létre a vizsgaelőadásokat, produkciókat, koncerteket, színpadi előadásokat, kiállításokat. Ehhez ad keretet a 2000-ben létrehozott  Basilides  Művészeti Műhely Ahogy egy volt diákunk fogalmazott:: „ a THÉBÁ-ra  jellemző: Professzionális képzés családias légkörben”:

 

Ami a mérföldköveket illeti, mi inkább a folyamatosságra és a több mint 40 éves kitartó munkára

 

vagyunk a legbüszkébbek, hiszen a koncepció megszületése óta folyamatosan képezzük a diákokat.

 

De ha az intézmény struktúrájának lényegi lépéseit nézzük, akkor:

 

1.1981-ben született meg a filozófiai alap és a teljes iskolarendszer (etika, esztétika, életvezetés

 

vizsgával) koncepciója.

 

2.A rendszerváltás után jött létre a hivatalos intézmény.

 

3. 1991-2012-ig állami dotációval a folyamatos fejlődés korszaka: 2000-- ben l étre hoztam a

 

Basilides Művészeti Műhelyt– benne az „A” Színház, a „Látva lássatok” mozgókép stúdió, az „Új

 

Európa” képzőművészeti csoport,, 2007-ben pedig megalkottam az Artes  Liberales online

 

folyóiratot.

 

4.A külső környezet változásai azonban három kritikus pontot is hoztak: 2013-ban elvesztettük a

 

szakképzési hozzájárulásból való részesedés lehetőségét, majd 2016-ban megszűnt az állami dotáció is.

 

2019-ben pedig a Covid járvány miatt online oktatásra kellett volna átállnunk, ami a művészeti gyakorlati

 

oktatásban (ének, tánc...) lehetetlen. Ezek a dátumok nem a fejlődés, hanem a hanyatlás felé vezető

 

mérföldkövek voltak, amikor pénzügyileg teljesen magunkra maradtunk.”

 

Hogyan hozott döntést, amikor az esztétikai minőség és a pénzügyi realitás ütközött?       

 

Szerintem egy művészeti intézményben az esztétikai minőség nem lehet kérdés, hiszen ez a küldetés

 

maga. Az esztétikai minőség nem lehet alku tárgya. A döntés sosem a minőség feladása volt, hanem mindig az anyagi háttér megteremtéséről szólt. A kérdés az volt, hogy milyen áron és milyen személyes elkötelezettséggel védjem meg a szakmai színvonalat. Amikor a pénzügyi realitás és a minőség ütközött, a megoldás az volt, hogy alternatív forrásokat mozgósítottam a működés finanszírozására. A THÉBA több mint 40 éves története azt igazolja, hogy a minőségből nem engedtünk. Iskola alapítóként és fenntartókén az anyagi háttér megteremtése volt az elmúlt évtizedekben az én saját kreatív feladatom.

 

 Mit jelentett a tehetséggondozás a THÉBA-nál, és hogyan előzték meg a lemorzsolódást?

 

Az egész iskola tulajdonképpen tehetséggondozást jelent. Csak olyan tanár kollégák voltak az iskolában,akik diák centrikus szemlélettel oktattak., hiszen minden tehetség más utat igényel. Minden diák sajátegyéniségének megfelelő feladatokat kapott, figyelembe véve, hogy a gyenge pontjait erősíthesse és az erősségeit kibontakoztathassa. A THÉBÁ_bab a tehetséggondozás nem egy külön program, hanem maga az iskola lényege. A teljesség igénye nélkül említem néhány kiváló művész tanárunk nevét: Gosztonyi János rendező, Várady Mária színművész, Posta Máté festő, Szöllősi Ágnes táncművész, Meller András díszlettervező, Zalán Tibor író, dramaturg, Vékás Magdolna Fotóművész, Markolt Sebestyén grafikus,szobrász, Húros Annamária díszlettervező, Paál József jazz zenész, Baráz  Ádám  zeneszerző .a kortárs művészet aktív és kiemelkedő tagjai.

 

A lemorzsolódásnak két oka lehet: hosszan tartó hiányzás és a pénzügyi gondok. Mindkét területen

 

a bizalomra és a rugalmasságra építettünk, hogy egy tehetség se vesszen el:A tananyaggal való lemaradást azzal hidaltuk át, hogy a féléves elméleti vizsgákat a sok hiányzás ellenére is le lehetett tenni, a feladatokat elkészítését a félévi vagy év végi vizsgáig be lehetett pótolni. Ha pedig olyan jellegű gyakorlati tárgy volt, amit nem lehetett pótolni, akkor a diák tandíjmentesen végezhetett még egy évet .Ha egy diák pénzügyi gondokkal szembesült, a tandíj befizetését kamatmentesen elhalasztottuk,azzal  a bizalmi alapú megegyezéssel, hogy ha a szakvizsga után munkához jut, majd rendezi a  tartozást. Ezzel a rendkívüli és egyedülálló rugalmassággal igyekeztünk mindenáron megakadályozni, hogy a pénz vagy egy nehéz élethelyzet miatt kelljen abbahagynia egy tehetséges diáknak a tanulmányait. A THÉBÁban a tehetség pénztárcától függetlenül fontos volt.

 

A budapesti fellépései közül melyek voltak a pályája szempontjából  fordulópontok, és miért?

 

Első fellépésem 13 éves koromban egy mesejáték volt, ahol Anikót játszottam, aki a saját szívét ajánlja fel a királyfinak mert annak a szívét ellopták. Persze a vége nagyszerelem, boldogság, és királynő lettem. Szintén ebben a korban egy kerületi énekverseny volt, amit megnyertem a Paul Lincke: Jánosbogárka című dallal, Lysistrate c. operett) amiben szép koloratúrákat énekelhettem.

 

Ehhez az kellett, hogy 3 éves koromban már elvarázsolt Rossini Sevillai borbély  c.operája, akkor elhatároztam hogy én is énekes leszek, egyszer majd eléneklem Rosina áriáját ilyen szép ruhában.

 

6 éves koromban édesanyám beíratott hegedű órákra, és én minden alkalmat megragadtam hogy énekeljek, táncoljak, zenéljek, szerepeljek.

 

Egy kis önéletrajz: 16 éves koromban már komolyan tanultam énekelni, olaszul is elkezdtem tanulni, mert úgy gondoltam, hogy a zene nyelve az olasz. 10 évesen kaptam az első Pajtás fényképezőgépet édesapámtól. 20 évesen elvégeztem egy két éves grafika tanfolyamot a Képzőművészeti gimnáziumban, az ELTE Bölcsészettudományi karon francia-orosz szakon kaptam diplomát. Posztgraduálisán végeztem az esztétika szakot és ezen felül a zeneesztétikát. Semmit nem hagytam abba, azóta is párhuzamosan élem a tanári és művészi életet. A budapesti színpadi tapasztalataim közül a Déryné Színház tagjaként eltöltött évek jelentették a szakmai alapokat, ahol énekesként szereztem meghatározó tapasztalatokat a professzionális színházi világról. A fellépések – a templomokban és művelődési házakban tartott koncertek – pedig a közönséggel való közvetlen kapcsolat és a repertoár szélesítése szempontjából voltak kulcsfontosságúak. Magánénekesként sokszor felléptem külföldön, főleg Franciaországban, Erdélyben, a Vajdaságban és Burgerlandban, Magyarországon, vidéki művelődési házakban .A rendezést is így kezdtem, akkor még szinte csak „kőszínházak” működtek nálunk, én pedig mobiltársulatot szerveztem, zenés vígjátékokkal operettekkel jártuk az országot, amiket már én rendeztem. Prózai színészként Genet Cselédekben a Madame szerepét játszottam. A pályámat azonban valójában nem egyetlen sikeres előadás, hanem egy küldetés felismerése módosította.1981-ben megszületett bennem a komplex, interdiszciplináris művészképző iskola víziója. Ezzel a fókuszt át kellett helyeznem a saját előadói szerepemből az oktatásra és az új generációk művészi nevelésére. Nagy hasznát vettem színházi és rendezői tapasztalatomnak, és szinte a semmiből tudtam előteremteni a kiállításokhoz, előadásokhoz, koncertekhez szükséges díszletet, dekorációt, jelmezeket, melyeket sokszor magam varrtam.

 

A 2000-es évektől ezért már a THÉBA koncertjein léptem fel, de már nem csupán előadóművészként. Acélom ekkor már az volt, hogy művészeti vezetőként és mentorként biztosítsam a diákok számára azt avalós színpadi gyakorlatot és bemutatkozási lehetőséget, amire a hivatásuk során szükségük lesz.

 

Az „A Színház” weblapja (aszinhaz.hu) tartalmaz néhány előadást, amivel kiléptünk a vizsgaelőadások

 

kereteiből Ezek közül néhányban én is játszottam komoly szerepet,

 

8) Hogyan hatott a Szovjetunióban folytatott tanulmányaira az ottani iskolarendszer,mesterek szemlélete; mely készségeket hozott haza?

 

A fél éves ösztöndíj hivatalosan az egyetemi orosz szakon való elmélyülést szolgálta volna, de én

 

nem az iskolarendszer formalitásait éreztem előrelépésnek. A valóságban egy teljesen más utat

 

jártam be, olyat, ami a művészi készségeimet fejlesztette. Az ott töltött idő lehetőséget adott a

 

művészetben:való teljes elmerülésre.

 

Leningrádban (SztPétervár) minden nap órákat töltöttem az Ermitázs múzeumban,szinte barátaim

 

lettek a képzőművészeti alkotások.. Csodálatos színházi előadásokat, baletteket láttam.

 

Megnyertem egy nemzetközi énekversenyt Offenbach Hoffmann meséi c. operájának Olympia

 

áriájával, ami komoly megerősítést adott a művészi utamnak.

 

Vendégként bejárhattam a színművészeti főiskolára, ahol az orosz színházi hagyomány, a mesterek

 

lelkesedése és mélysége megérintett. Ebből a forrásból hoztam haza a színpadi jelenlét és a

 

karakterépítés iránti elkötelezettséget.

 

Folytatva gyerekkori szenvedélyemet, rengeteget fotóztam, bár a fotópapírt elég nehéz volt

 

beszerezni.

 

És nem utolsó sorban megismertem Andrej Bjelij költészetét, akit itthon még nem ismertek, és

 

amiből végül a szakdolgozatomat írtam.

 

Ezen kívül mély és fontost hatást jelentettek számomra a személyes tapasztalatok.

 

Itthon a szovjet elnyomó hadsereget láttuk, ami ellen tiltakoztunk, ott Leningrádban (SztPétervár)

 

ezzel szemben csupaszív, segítőkész emberekkel találkoztam

 

Elrepültem Szamarkandba, Taskentbe, Vilniusba, és számos más városba. Megismertem az ottani

 

embereket, akik ugyanúgy szenvedtek az elnyomástól mint mi. Ott értettem meg, hogy egy ország

 

politikájából nem lehet az egész népet megítélni.

 

Ezt a felismerést hoztam haza: minden ember ugyanazt akarja – békében élni a családja, barátai

 

körében és felnevelni a gyerekeit. Az ott tanult empátia és tolerancia lett az a készség, ami később a

 

THÉBA Művészeti Iskola alapját képező, emberközpontú oktatói és vezetői szemléletemet is

 

meghatározta.

 

 

 

9) Franciaországi szereplései során milyen szakmai elvárásokkal, közönségkultúrával

 

találkozott, és ez miben különbözött az itthonitól?

 

Franciaországi szerepléseim során a szakmai elvárások terén nem láttam nagy különbséget az

 

itthonihoz képest; ott is magasak az igények.

 

A bravúros koloratúrákat mindenhol nagy ovációval fogadták, ami azonnali, látványos sikerélményt

 

jelentett. De a művész szíve a lágyabb, lírai hangoknál érvényesül igazán. Akkor érzem a valódi

 

kapcsolatot, amikor az emberek viszonozzák azt a nagy szeretetet, amit én a zenén keresztül adni

 

próbálok. A művészet nyelve valóban egyetemes.

 

Az elvárások széles spektrumával találkoztam, ami a művészi sokoldalúságomat is próbára tette.

 

Beugrottam egy tőlem távol álló műfajba is, ahol zenebohóc voltam délelőttönként. Ez a szerep

 

színpadi rugalmasságot kívánt: játszottam hegedűn Vivaldit (miközben a bohóctársam "agyon akart

 

csapni"), játszottam furulyán, a Kalinkát harmonikáztam. Nagyon élveztem ezt a fajta fizikai,

 

komikus játékot, aminek a végén énekeltem és szteppeltem. A gyerekek ugyanúgy kiabáltak, a

 

védelmemre akartak kelni a másik bohóccal szemben, ugynúgy nevettek velem a végén, és

 

ugyanolyan lelkesen tapsoltak mint itthon.

 

A másik véglet a szent, spirituális tér volt: Vasárnap a Gounod Ave Maria-ját énekeltem egy

 

templomban, ahol természetesen áhítatos csend vett körül. Az ilyen pillanatokból születő személyes

 

visszajelzés – a kijáratnál várakozó gratulálók – mutatja, hogy az emberek mindenhol a szívből jövő

 

őszinteséget keresik.

 

A legfontosabb felismerés az volt, hogy a közönség mindenütt egyforma: a tiszta hangzás, a szép

 

dallamok, a nevetés, a szerelem és az áhítat érzései egyformán hatnak..

 

A francia közönségkultúra annyiban volt számomra reveláció, hogy mennyire mélyen tisztelik és

 

átérzik a zenét és milyen nyitottak a váratlan, szokatlan produkciókra, de a lényeg mindig ugyanaz:

 

megérintődni.

 

És persze, felemelő érzés volt, hogy kihúzhattam magam, amikor a kijáratnál gratulálók kérdésére

 

elmondhattam, hogy magyar vagyok. Ez a kulturális híd építésének a szépsége.

 

10) Tud-e olyan budapesti–francia „hídprojektről” mesélni, amely meghatározta a

 

nemzetközi kapcsolatait?

 

A franciák valóban fantasztikus munkát végeznek a nyelvük és kultúrájuk népszerűsítéséért, és nekem

 

szerencsére többször is alkalmam volt részesülni ebben. Bár nem egyetlen, nagy „intézményi”

 

hídprojektről tudok mesélni, a nemzetközi kapcsolataimat és a szemléletemet a két legfontosabb kint

 

töltött időszak határozta meg:

 

• Párizsban egyetemistaként – ahol először szívhattam magamba a francia kultúrát, és Párizs

 

egyedi, felszabadító atmoszféráját.

 

• Grenoble-ban francia tanárként továbbképzésen

 

Grenoble-ban egy nemzetközi csapatba kerültem. Az volt a közös bennünk, hogy mindannyian

 

francia tanárok voltunk a világ különböző átjairól. Minden hét végén pezsgős fogadásokat adtak a

 

tiszteletünkre, és az ország több helyére is elvittek kirángulni, így jutottam fel a Mont Blanc-ra és

 

Monte Carloba. Közben elvégeztem egy színházrendezői kurzust. Ez a képzés tökéletesen

 

összekapcsolta a tanári és a művészi hivatásomat, amely egyébként már 3-6 éves korom óta

 

bennem élt amikor az első opera előadást láttam, és óvódás társaimat megtanítottam virágkoszorút

 

kötni.

 

 

 

A színházrendezői szemléletet és a francia kultúra nyitottságát hoztam haza, és ezek a készségek

 

alapvetően befolyásolták a későbbi mobil társulat szervezését a THÉBA Iskola felépítését és

 

vezetését.

 

Ami meghatározta a nemzetközi kapcsolataimat, az a nyitottság és közvetlenség, amivel a

 

nemzetközi csapat tagjai fogadtak.

 

A hídprojekt számomra a Grenoble-ban szerzett emberi tapasztalatban és a művészi képzésben

 

manifesztálódott, ami megmutatta, hogyan lehet nemzetközi szinten összekapcsolni az elméleti

 

oktatást a gyakorlati, művészi cselekvéssel. A tudás és a művészi alázat határokon átívelő

 

közvetítésének szemléletét kaptam.

 

 

 

11) Volt-e olyan kudarc vagy nehézség (akár a szovjet tanulmányok, akár a francia

 

fellépések idején), amelyből később előnyt kovácsolt?

 

A szovjet tanulmányokhoz vagy a francia fellépésekhez kötődően konkrét, szakmai kudarcra nem

 

emlékszem. Szakmailag mindig sikerült megtalálnom a helyemet.

 

A kudarcot a magánéletemben éltem meg: az volt a legnagyobb kudarc, hogy elváltam a férjemtől,

 

két gyermekem apjától. Naívan úgy képzeltem el, hogy egész életünket majd együtt éljük le. Két

 

gyerekkel egyedül maradni élethelyzeti krízist jelentett ,amiből muszáj volt erősebben kilépni. Ez

 

az erő valóban előny volt számomra a továbbiakban.

 

Ha kudarc nem is, de nehézségből annál több volt. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy miként

 

lehet összekötni a nappalt az éjszakával anélkül, hogy a gyerekek, a tanítás vagy a művészet kárát

 

lássa. Azért elsődleges szempont mindig a gyerekeim voltak.

 

Nappal tanítottam, este felléptem, éjjel hazautaztam, és reggel vittem a gyerekeket óvodába vagy

 

iskolába. Ez az elképesztő logisztika és terhelés sokszor hibákra kényszerített, de minden

 

alkalommal találtam megoldást. Ez a folyamat nemcsak okosabbá, hanem megingathatatlanul erőssé

 

tett. A barátaim szerint éppen ez a problémamegoldó vagányság az egyik fő jellemvonásom.

 

Vészhelyzetben mindig van egy mentő ötletem.

 

A problémákon csak addig rágódtam, amíg túl nem tudtam lépni rajtuk, vagy megkerülni azokat. Ez

 

a rendíthetetlen optimizmus és az a képesség, hogy a legnagyobb zűrzavarban is struktúrát tudok

 

teremteni, alapvető fontosságú volt.

 

Nehezítette az iskola működését a sok változó törvény, rendelet, csak kapkodtam a fejem hogy

 

melyiknek tegyek eleget.

 

Ez a nehéz időszak bebizonyította, hogy képes vagyok a nulla költségvetésből is előteremteni a

 

szükséges erőforrásokat és logisztikai hátteret egy komplex művészeti iskola működtetéséhez. Így

 

lett a magánéleti küzdelemből a szakmai siker egyik legfontosabb alapköve.

 

 

 

12) Milyen személyes terveken dolgozik most (könyv, program, kurátori/oktatási

 

projekt), és mi a következő 5 év víziója?

 

A legfőbb projektem most a tudásátadás. A tudás és a művészet közvetítése – új platformokat keresett a

 

digitális korban. Alapvető munkám a 2007-ben indított Artes Liberales online újság, (Szabad Művészetek)

 

hitvallása: „A Szabadság a művészet éltető eleme: a művészet mentes mindenféle előítélettől,

 

diszkriminációtól, mindenféle erőszak, hatalmi, és politikai erő befolyásától. Minden béklyót leráz

 

magáról, és felülemelkedik a hétköznapok gondjain.”

 

Emellett a 2016-ban általam alapított Belvárosi Művészeti Egyesület elnökeként Budapesten a Párisi

 

Udvar Galériában teremtek helyet a művészetnek. A képzőművészet mellett vannak énekes, zenész, költő

 

 

 

tagjaink is. Tavalyelőtt afrikai szafarin voltam, ahonnan rengeteg fotóval jöttem haza, és tervezem, hogy

 

ezekből külön fotókiállítást rendezzek a galériában.

 

Természetesen a színpad is része a mindennapjaimnak. Éneket tanítok, és még 78 évesen is fellépek – már

 

nem koloratúr áriákkal, hanem kisebb klasszikus dalokkal, francia és magyar chansonokkal.. Ez a

 

közvetlen kapcsolat a közönséggel és a zene iránti alázat a művészi létem alapja.

 

A következő öt év víziója három pilléren áll:

 

A legfőbb feladatom, hogy az Artes Liberales és a Belvárosi Művészeti Egyesület révén teremtett

 

kulturális hálózatot tovább erősítsem.

 

Várom mindig a gyermekeimmel, unokáimmal és testvéremmel a találkozást. Ez a szeretet és a stabilitás

 

adja az erőt az alkotáshoz.

 

Ha az időm engedi, talán valóban megírom az önéletrajzomat, hogy a tapasztalatok, amikből erőt

 

kovácsoltam mások számára is inspirációt jelentsenek. A művészi utazás sosem ér véget, legyen az

Budapest, Afrika, Franciaország, Samarkand vagy a saját életútunk feltérképezése

Elisabeth Blackburn orvosi Nobel díjassal

 

 

 

A Világhírű tudóssal Budapesten a KOGART művészeti központban tartott előadása

 

 után beszélgettünk 2011 októberében.

 

 

 

Professzor asszony mi kutatásának fő területe?

 

A sejtbiológa és annak vizsgálata, hogy génjeink, hogyan befolyásolják a biológia öregedés folyamatait

 

Hogyan foglalná össze kutatása eredményeit?

 

Sikerült kimutatnunk azt az összefüggést  a kromoszóma  végét védő telomérek rövidülése és a betegségek kialakulása között. . Amennyiben megértjük  a kiváltó okokat, könnyebb beavatkozni a betegség korai szakaszában és hatékonyabb a kezelés"

 

Mennyire nehéz , együttműködése a  különböző területeknek ( onkológia,  fiziológia és pszichológia?),

 

Nagyon izgalmas a különböző típusú képzettségeket összehozni. . A kutatás minősége attól függ hogy mennyire tudnak együtt dolgozni az onkológusok, fiziológusok, a pszichológusok, és így tovább.  Úgy gondolom, , ha összejön sok jó kutató, az nagyon termelékeny lehet. Azt hiszem, a legfontosabb  , a jó minőséghez, hogy  hajlandó legyen valaki, és alkalmas arra, hogy együttműködjön. Én nagyon sokat tanultam egyébként a klinikai kollégáimtól is. Őket meglepte az én tudatlanságom a klinikai dolgok vonatkozásában, engem pedig meglepett az ő tudatlanságuk a kutatás területén.  Arra kényszerültünk, hogy szemtől szemben tárgyaljunk, és ez a legtermelékenyebb módszer a  tudomásom szerint. Persze ez jelenthette a telefon beszélgetéseket is.

 

- Véleménye szerint egy tudományág már kevés a Nobel-díjhoz így több tudományágnak kell összefogni?

 

- Nem szükségszerűen. A Nobel-díjat nem  a klinikai gyakorlatért adják hanem alap kutatásért  De biztos, hogy befolyásolja a kettő egymást. A  díj odaadásnál nem az emberi betegségek terén végzett kutatás, hanem az alapkutatás játszotta a  fő szerepet. Tehát ennek járt a díj tulajdonképpen- 

 

-Az Ön szülei orvosként dolgoztak ez családi hagyománynak tekinthető?

 

. A szüleim  gyakorló családorvosok voltak,  mindenképpen van egy ugrás,  a tudomány fele.  Én tudósként dolgozom, van egy erős változás azzal, hogy a tudomány területére betévedtem

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2

 

 

 

- A Melbournei Egyetem, ahol előadásokat hallgatott  mit jelentett az egész életpályájához viszonyítva?

 

- Nagyon jó oktatást kaptam. Megtanultam, hogyan gondolkozzam a biokémiáról. Nagyon magas gondolkodási szintre tanított meg, és nagyon értékes volt. Itt kezdtem a kutatást, a PhD -diplomámat Angliában, Cambridge-ben,  szereztem meg. Azt mondhatnám gondolkodásmódnak a lényegét ott kaptam meg Ausztráliában és ezt fejlesztettem tovább Cambridge-ben.

 

- Utolsó kérdésem lenne, mint Nobel-díjas orvos, mi az a téma, amit a legfontosabbnak tart az orvostudományban jelenleg, amit meg kellene oldani?

 

-. Az  emberi élettartam maximálissá tétele. Ez nem különleges álmodozás, ezt el lehet érni.

 

- Ha ön lenne az orvosi Nobel-díjat odaadó bizottságnak az egyik tagja, aki dönt, akkor ezért adna Nobel-díjat?

 

- Talán, talán.

 

- Köszönöm.

 

 

 

Elizabeth Blackburn egy egysejtű csillós szervezet, a Tetrahymena kromoszómáinak tanulmányozásakor fölfedezett egy sokszor ismétlődő DNS-szekvenciát (CCCCAA) a kromoszómák végén. Ennek a szakasznak a szerepe nem volt világos. Ezzel egy időben Jack Szostak figyelt meg egy lineáris (egyenes) DNS-molekulát, úgynevezett minikromoszómát, amely gyorsan degradálódott, amikor élesztősejtekbe juttatta. Blackburn 1980-ban publikálta eredményeit egy konferencián. Szostaknak fölkeltette az érdeklődését, és "rászerelte" ezt a

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3

 

Oláh György: Nem lehet sose az átlagot általánosítani

2013. december 14., szombat Szarvas István Népszerű tudomány 0

2013-ban két alkalommal is szerepelt Oláh György Nobel-díjas tudós neve szinte valamennyi magyar médiában. Először október 26-án, amikor találkozott Áder Jánossal, Magyarország köztársasági elnökével Los Angelesben. Másodszor november 8-án, amikor Szél Ágoston rektor és Molnár Mária Judit rektorhelyettes a Dél-Kaliforniai Egyetemen ünnepélyes körülmények között átadták a Semmelweis Budapest Award kitüntetést. Ezek késztettek arra, hogy megosszam olvasóinkkal a 14 évvel ezelőtt vele készített interjút, amelynek sok gondolata ma is hasznos. A Nobel-díjas kémiaprofesszorral 1999 novemberben beszélgettünk Budapesten a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége székházában Budapesten.

 

Professzor Úr! Mi a titka a fiatalos kinézésének?

Nézze, ha én erre tudnék választ adni, akkor azt én szabadalmaztatnám. Ehhez segít, ha az ember el van foglalva, dolgozik és azon tevékenykedik amit szeret csinálni. Azt hiszem ez sokkban segít ahhoz, hogy az ember legalábbis szellemileg fiatalos maradjon.

Az ország létszámához képest jól állunk a Nobel-díjasok számát illetően. Ön egy interjúban azt mondta, ez nem a géneknek, hanem a jó iskoláknak tekinthető. Azt mondják, már nem olyan jó az iskolai képzés, mint a két világháború között volt.

Nem lehet sose az átlagot általánosítani. Ha az iskolarendszer változott is, vagy ahogy mondja, romlott valamit, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges fiatalok. Lényegében az iskola egy lehetőséget ad és irányít, de azért alapjában véve magunk tanulunk. Életemben a legtöbbet az elemi iskolában tanultam. Az iskola egy inicatívát ad. Az ember érdeklődik, azt nem teheti meg, hogy nem olvas. Naponta 3-4 órát olvasok és tanulok új dolgokat. A tanulás egy soha véget nem érő folyamat.

Miként értékeli azt a tényt, hogy az eddigi magyar Nobel-díjasok amikor megkapták a kitüntetést, külföldön dolgoztak?

Ez igaz, de nem hiszem, hogy ezt negatív értelemben kell értelmezni. Ennek különböző okai voltak és vannak. A tudomány bizonyos területein kis országok nem tudják biztosítani a kutatásnak olyan centrumait, ahol szükséges dolgozni. Pl. egy fizikus kénytelen bizonyos területeken ott dolgozni, ahol a megfelelő nagyberendezés, vagy egyéb lehetőség fennáll. A másik dolog az, hogy az emigrációban talán mindenki keményebben dolgozott, mert egyrészt újból kezdte, és be akarta bizonyítani, hogy tud valamit csinálni.

Találkozott Ön a három közjogi méltóság közül valakivel?

Most nem, korábbi látogatásomkor igen. Nézze, a közjogi méltóságok elfoglalt emberek, ha híres focista lennék, lehet, hogy fogadtak volna. Glatz Ferenccel, a Magyar Tudományos Akadémia elnökével találkoztam.

Kikkel fog találkozni?

Főként szakmai kollégákkal, és ezen kívül a műegyetemen az 50 éves aranydiplomát kapó évfolyamtársaimmal. Nem tudom, hányan maradtak meg belőle és ki lesz ott. Ez egy érzelgős találkozó lesz, ötven év azért nagy idő.

Önt, mint Nobel díjast sokszor hívják előadni?

Én főleg szakmai előadásokat tartok, nem szeretek politikai előadásokba belemenni. Vannak más Nobel díjasok akik ezt teszik. Én még ma is szeretem csinálni kutatásaimat, ez az, ami érdekel.

Kérem, foglalja össze, hogy mivel foglalkozik annak ellenére, hogy 72 éves elmúlt?

Ön a koromat említette. Ezt nem lehet csak számokban kifejezni. Picasso azt hiszem festett amikor a 90-es éveiben volt. Nem azért festett, mert pénzre volt szüksége, hanem azért, mert gondolom, még mindig élvezte, azt hogy vászonra tegye elgondolásait. Én kutatok, mert jól esik kutatni. Ez olyan, mint az, hogy nem szabadna minden este sokat vacsoráznunk, és azt mondjuk, hogy most már nagyon tele vagyunk, nem fogunk enni többet, de másnap megint étvágyunk van. A kutatást ameddig élvezem, és jól esik, addig csinálom.

Mivel foglalkozik a kutatása?

Egy új üzemanyagcella kidolgozásával foglalkozom munkatársaimmal. Az eljárás lényege, hogy ne a jelenleg is használatos eldobható elemek alakítsák az elektromosságot, hanem egy új anyag. A battériák kémiai reakcióba lépnek, de ahogy kikapcsoljuk őket, ez a folyamat megáll, s az elem veszít az erejéből. Az új üzemanyag a metilalkohol lehet, amely megállás nélkül, akár tízezer órán át is képes erre a reakcióra. Ez a fejlesztés a legkisebb akkumulátoros felhasználástól az ipari berendezések működtetése szempontjából is meghatározó lehet. Nem kizárt, hogy ez lesz a jövő egyik új energiaforrása.

Ön szerint lesznek magyarok, akik Nobel-díjat fogak kapni?

Egész biztosan lesznek. akik fogak kapni. Hogy mikor, és milyen területen, ezt nehéz megmondani.

Melyik tudományág fog ön szerint a következő évezredben leginkább fejlődni?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Most a legtöbben joggal azt mondják, a biológia fénykorában vagyunk. Senki nem akarja azt mondani, hogy a biológiának nincsen hihetetlen jelentősége. Ugyanakkor én soviniszta vagyok és kémikus, és hiszek abban, hogy a kémia alapvető terület, mert a kémikusok tudnak új vegyületeket, vagy anyagokat csinálni.

A Magyar Tudományos Akadémia tudósai között kevés a hölgy. Az elnök és az alelnökök is férfiak. Mi erről Professzor Úr véleménye, önöknél Amerikában mi a helyzet?

Nem vitás, hogy a tudományban a nők jelenléte nagyon alacsony, értem ezalatt: akadémiai tagság és ehhez hasonlók. Ugyanakkor az egyetemeken most a tudományos pályákon tanulóknak azt hiszem 35-40 %-a hölgy. Ez változik, és azt hiszem, hogy ezt az élet is változtatja, mert sajnos a nők feláldozzák karrierjüket. Feleségem is kémikus és ő is feláldozta a karrierjét hosszú ideig, mert gyerekek vannak, és fel kellett nevelni őket. Nincs teljes egyenlőség, mert nincs biológiai egyenlőség. Férfiak nem szülnek gyereket és ezt a sort folytathatnám, de a modern élet ezt megváltoztatta és ennek következtében a nők lehetősége, hogy tudományos karriert csináljanak család mellett, megjelent. Sajnos ez nem teljesen egyvonalú, kivéve, ha valaki elhatározza, hogy nem akar családot, és teljesen arra készül, hogy nagy tudós legyen. Ez a helyzet javul, nem hiszem, hogy kvótákat lehet tenni, de amit én látok, Amerikában a számok lassan, de állandóan nőnek, de voltak mindig úgy Marie Curie-k és családjuk is volt és tudományt is csináltak van ilyen sok. Én meg vagyok győződve, hogy ez olyan probléma, ami el fog tűnni a következő évtizedek folyamán.

 

Oláh György

A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett. A Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát. Itt kezdte meg kutatói pályafutását Zemplén Géza professzor munkatársaként, majd 1954-56 között az MTA Vegyésztani Intézetének társigazgatója. 1956-ban először Kanadába, majd az Egyesült Államokban ment, ahol a Case Western Reserve University-n. dolgozott. 1971-től amerikai állampolgár lett. 1977-től Kalifornia államban él, ahol a Dél-Kaliforniai Egyetemen (University of Southern California) tanít. Még 1977-ben kinevezték az egyetem Szénhidrogénkutató Intézetének tudományos igazgatójává. 1991 óta a Los Angeles-i Loker Szénhidrogénkutató Intézet (Loker Hydrocarbon Research Institute) igazgatója. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben tiszteleti tagjává választotta. Oláh György folyamatosan tartja a kapcsolatot a magyarországi kutatókkal. Kutatásainak legjelentősebb eredményét a karbokationok kutatásával érte el, szupersavak segítségével alacsony hőmérsékleten előállította a karbokationokat, és tanulmányozta szerkezetüket, tulajdonságaikat. E területen végzett munkájáért a Svéd Tudományos Akadémia 1994-ben kémiai Nobel-díjjal jutalmazta. Az Oláh György vezetésével kifejlesztett direkt metanolos tüzelőanyag-cella (Direct Methanol Fuel Cell, DMFC) az utóbbi időben az egész világ érdeklődésének fókuszába került. A találmány a hagyományos energiahordozók előteremtési költségeinek és a globális felmelegedésnek a növekvő problémáját oldhatja meg. 1999-ben nagy szerepet vállalt a Magyarországon 2000-ben megrendezésre került Magyar Tudósok  Világtalálkozójának megszervezésében. 2001-ben Corvin-lánc, 2002-ben Bolyai-díj kitüntetésben részesült. 2005-ben az American Chemical Society Priestley-éremmel tüntette ki. 2006‑ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést. 2006 óta Budapest díszpolgára. 2011-ben Széchenyi-nagydíjat kapott.

 

Ruffy Péter (1914–1993)

 

A magyar újságírás egyik legnagyobb formátumú alakja, aki számára az interjú nem pusztán kérdések és válaszok egymásutánja, hanem irodalmi igényű portré alkotás volt. Meggyőződése szerint az igazi interjú nemcsak megszólaltat, hanem láttat: arcot, hangot, belső világot közvetít az olvasó felé.

 

Ruffy Péter különös hangsúlyt fektetett a felkészülésre és az őszinte kíváncsiságra. Úgy vallotta, hogy partner csak az lehet, akit az újságíró előzetesen „megtanult”, akinek világát megértette, és akinek sorsa iránt valódi érdeklődést érez. A kíváncsiság nála nem technika, hanem erkölcsi alapállás volt.

 

Írásaiban és interjúiban az újságíró nem eltűnik, hanem jelen van: érzékenyen, arányosan, felelősen. Ruffy szerint az interjú azon kevés műfajok egyike, amelyhez írói alkat és tehetség szükséges – mert nem elég pontosan lejegyezni a szavakat, meg kell teremteni a megszólaló ember atmoszféráját is.

 

Ez a szemlélet ma is érvényes mérce: figyelmeztetés arra, hogy az interjú akkor válik maradandóvá, ha a technikai tudás mögött emberismeret, empátia és írói igényesség ál

 

Sport Gála volt az Operában

 

 

 

 

 

2026 január 12 én megrendezésre kerül Budapesten a Sport Gála az Opera házban

 

A férfiaknál Kós Hubert világbajnok úszót, a nőknél Márton Luana világbajnok tekvondóst választotta meg a 2025-ös év sportolójának a Magyar Sportújságírók Szövetsége. A férfi egyéni kategóriában Lőrincz Tamás olimpiai bajnok és Lőrincz Viktor olimpiai ezüstérmes birkózó adta át az elismerést, míg a női győztes kilétét Kapu Tibor űrhajós fedte fel.

 

Az év legjobbja hagyományos csapatsportokban az FTC-Telekom férfi vízilabdacsapata lett, az egyéni sportágak csapatversenyei kategóriában pedig a világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok Gémesi Csanád, Iliász Nikolász, Rabb Krisztián, Szatmári András, Szilágyi Áron összeállítású férfi kardcsapat győzött. Az edzők között Nyéki Balázs, a Fradi-vízilabdázók trénere kapta a legtöbb szavazatot. Az MSÚSZ életműdíját a Regőczy Krisztina – Sallay András olimpiai ezüstérmes és világbajnok jégtáncos páros vette át Sulyok Tamás köztársasági elnöktől, a gála fővédnökétől.

 

Sajtóközlemény Európai Bizottság Magyarországi Képviselete

Ukrajna 2026–2027-es pénzügyi támogatására vonatkozó csomagot terjesztett elő a Bizottság  Az Európai Bizottság ma jogalkotási javaslatokat fogadott el annak érdekében, hogy 2026-ban és 2027-ben biztosított legyen Ukrajna folyamatos pénzügyi támogatása. Ez jelentős mérföldkövet jelent abban a folyamatban, melynek révén az EU határozottan támogatja az ország védelmét Oroszország agressziós háborújával szemben. A jogalkotási csomag a következőket tartalmazza: ·  Új javaslat, amely 90 milliárd euró értékben támogatási célú hitelt biztosít Ukrajnának (az EUMSZ 212. cikke alapján). ·  Új javaslat az Ukrajna-eszköz módosításáról (az EUMSZ 212. cikke alapján). Ez az eszköz az egyik módja az Ukrajnának nyújtott költségvetési támogatás megvalósításának. ·  Új javaslat a többéves pénzügyi keretről szóló rendelet módosításáról (az EUMSZ 312. cikke alapján), amely lehetővé tenné, hogy az uniós költségvetésbe épített mozgástér garantálja az Ukrajnának nyújtott hitelt. Decemberben az Európai Tanács megállapodott arról, hogy a következő két évben 90 milliárd euró értékben határozott támogatást nyújt Ukrajna költségvetési és katonai szükségleteinek fedezéséhez. Ez a megállapodás is megerősíti, hogy az Európai Unió szilárdan elkötelezett Ukrajna támogatása mellett. A megállapodás az ún. megerősített együttműködés keretében jött létre. Ez a mechanizmus lehetővé teszi, hogy az uniós tagállamok együttműködjenek olyan konkrét területeken, amelyek esetében egyértelmű, hogy az EU egésze nem tudja észszerű időn belül elérni az együttműködés céljait. További információk: ·  teljes sajtóközlemény (angolul)

 

Forwarded this email? Subscribe here for more

A világtörténelem máig legsúlyosabb gazdasági válságának a közepén, 1930-ban születtem. Szerető, meleg családi környezet vett körül. Hosszú életem során ugyancsak zajlott a történelem. Magyarország Hitler szövetségese lett és a fasizmus hódított teret. Egyik gyerekkori jóbarátom egyenruhás nyilaskeresztes gyilkossá vált. Ő adott át engem is a németeknek. Világháború, Budapest bombázása, a világtörténelem máig legsúlyosabb inflációja, amikor az árak 15 óránként duplázódtak és 1946 júliusában az inflációs ráta 42 kvadrillió százalékot ért el. Rendszerváltások, forradalmi felkelés, inséges évek nyomasztó világa vett körül. Amikor 1956-ban lakásomból begyalogoltam az Egyetemre, a Rakóczi úti fákon akasztott emberek lógtak. Éveknek kellett eltelnie, hogy azután jóra forduljon az élet.

Ha életem egyetlen epizódjával akarom jellemezni magam, akkor talán azt az élményt eleveníteném fel, amikor 4-5 évesen ültem Lakner bácsi gyermekszinházában, s a kezdés előtt feltettem a lábam az elöttem lévő székre, melyre hamarosan ráült valaki becsípve lábamat. Nem szóltam. Édesanyám egy jó idő után rám nézett és látta, hogy a fájdalomtól patakzanak a könnyeim. Tudok tűrni. Erre nem egyszer szükségem is volt.

Ültem az iskolapadban a Wesselényi utcai elemi iskolában és a Szentdomonkos utcai gimnáziumban Budapesten. Itt kaptam életre szóló ajándékomat néhány kiváló tanáromtól. Itt kezdtem úgyszólván falni a világirodalmat, itt határoztam el, hogy történész leszek. Ültem börtönben Veszprémben és Komáromban. Ez utobbi börtönben tetves és rühes lettem. Ültem a lezárt marhavagon padlóján, már egy hete voltunk úton, a kis buci-kenyér amit az útra adtak rég elfogyott. Ültem a priccsen Dachauban és éhezve az evésről beszélgettünk. Hogyan jobb, vastagon vagy vékonyan kenni a vajat a kenyérre? Ültem és óriás korsóból ittam a sört Münchenben az 1589-ben alapított Hofbräuhaus-ban ahol Hitler 1920 február 24-én meghirdette programját. Ültem a new yorki Columbia Egyetem könyvtárában ahol meghívás nyomán egy évet tölthettem, olyan könyveket olvastam melyekhez addig nem juthattam hozzá. Felfedeztem magamnak a világot. Utána körbeutaztam az Egyesült Államokat és 22 egyetemen tartottam előadásokat.

Ültem lovon Kaliforniában, ültem teveháton a Gobi sivatagban, ültem elefánton Indiában. Ültem negyed éven át deréktól fejtetőig érő gipsz építményben amikor egy szerencsétlen balatoni fejesugrás során eltörtem az ötödik gerinc-csigolyámat. Egy másik baleset nyomán meg kellett lékelni koponyámat melyet belül elöntött a vér. Autót vezettem Mexikóban és Japánban, úsztam a budapesti Fedett Uszodában, a Dunában, a Jordán folyóban, az Atlanti és a Csendes oceánban. Ültem velem egyidős német Roland barátom regensburgi házában, háborús élményeinket elevenítettük fel: mikor én Dachauban rabosodtam, őt gyerekkatonaként besorozták Hitler hadseregébe.

Ültem a Magyar Tudományos Akadémi elnöki szobájában, dolgozószobámban. A falon Szechényi István portréja, ha kinézek az ablakon, akkor a Szechényiről elnevezett Lánchidat látom. Akadémiai elnöki megválasztásom után egy kávé mellett ültem Kádár János dolgozószobájában, aki szenvedélyesen és kicsit ellenségesen ‘káderezett’: hol laktunk, mi volt apám foglalkozása?

Ültem a Dunakorzó asztalkájánál és egy kávé mellett a Budapestre látogató Jorge Semprunnal beszélgettünk “nagy utazásainkról”. Semprun, ekkor már valóságos legenda, 1988 és 1991 között Spanyolország kulturális minisztere volt. Semprunnal, a francia ellenállás harcosával azonban annyiban mégis sorstársak voltunk, hogy annak idején őt is elfogták és koncentrációs táborba zárták. 1963-ban Nagy utazás címmel írta meg wagonba zárt négy-napos utját a buchenwaldi koncentrációs táborba. A nagy utazás ennek a négy napnak a története, de sokkalta több ennél, egy egész korszak története.

Az én utazásaim legfontosabb eseményeként 1990-ben Katival ültünk a Boeing óriás gépén, útban végleges letelepedésre Kaliforniába. Hogyan került sor életem ezen sorsfordulójára? A Kaliforniai Egyetem (UCLA) TörténelemTanszéke 1988-ban hívott meg végleges, nyugdjas állásra. Lemondtam mert nem is gondoltam Magyarország elhagyására. A készülő rendszerváltás mozgalmas éveiben a hatalomra emelkedő új párt írásaim miatt rágalmazásért feljelentett, bíróság elé rángatott. A pert megnyertem ugyan, de aki az új kormánypárt nevében feljelentett belügyminiszter lett. Ekkor a Kaliforniai Egyetem, amely közben 35 jelöltet hallgatott meg az állásra, de egyiket sem találta alkalmasnak 1990-ben megismételte a meghivást. Az új helyzetben ezt elfogadtam.

Álltam sorba kenyérért Magyarországon, álltam sorban meztelenül a rabruha kiosztására várva, majd hig levesért Dachauban. Álltam kivégző osztag előtt a német Alpokban. Álltam az oxfordi All Souls Collage udvarán, és Károly herceggel, a mai angol királlyal beszélgettünk Magyarországról. Álltam Margaret Thatcher angol miniszerelnök mellett, aki kérdéseket tett fel Magyarországról és azonnal meg is válaszolta őket. Álltam a győri tömegsír előtt, ahol egyetlen, 17 éves korában meggyilkolt bátyám nyugodott. Álltam Apám korházi ágya mellett jobb lába amputációja után. Álltam a tanári katedrán a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen és első előadásomat tartottam. Álltam a tanári katedrán a Kaliforniai Egyetemen, angolul tartva előadásomat.

Az emberiség iránti kötelezettségemnek nem csak a több mint hat évtizedes tanítással tettem eleget, hanem hozzájárultam az emberiség létszámának fenntartásához is. Két leány gyermekem két-két unokámmal működött közre e küldetés teljesítéséhez.

Életem során ugyancsak zajlott a történelem és ez a zajlás engem is ide-oda sodort, dobált, de 95 évesen is napi 6-7 órát dolgozom. Írok, élek és József Attilával szólva ebbe más is belehalt már.

 

Navratil Mészáros Márton :Egyre többet jelent a közönségdíj

 

A beszélgetés 2025. december 17-én készült, közvetlenül az Arany Medál-díj átadása után. Beszélgetőpartnerem az Arany Medál-díj létrehozója, Navratil Mészáros Márton.

 

Mi volt az a konkrét pillanat vagy hiányérzet, ami miatt megszületett benned az Arany Medál-díj ötlete?
– Nagyon fiatal voltam még, és nagyon foglalkoztatott, hogy mennyiféle közönségdíj van, ahol lehet szavazni – online, fizikai formában itt-ott –, viszont olyan nem volt, amilyet én megálmodtam: ahol színészeket, írókat, filmeseket lehet díjazni. Úgyhogy valahogy – ahogy utaltál rá – a hiány foglalkoztatott. Ha ez nem nonprofit kezdeményezés lenne, azt mondanám, azt a piaci rést akartam megtalálni, de ebben nekem igazság szerint nincsen pénzem. Ez valahol egy közügy, vagy egy közszolgálati munka, ha úgy tetszik.

 

Mit jelent az aranymedál a te értelmezésedben? Elismerést, példaképet, minőséget, értékrendet – vagy valami mást?
– Mindezeket jelenti. A beszédemben is utaltam rá, hogy én úgy látom: eléggé felelőtlenek, eléggé érdektelenek – ha úgy tetszik, közömbösek – lettünk az elmúlt években. Úgyhogy egyre többet jelent a közönségdíj, a közönség által megszavazott díj. Ez nem csak egy díjátadás, hanem az én értelmezésemben egyfajta állítás megfogalmazása. Mit állítunk? Azt, hogy fontos, hogy van művészet, van kultúra, hogy van közönség, és vannak, akik ezt értelmezik – vagy adott esetben eljuttatják másokhoz is.

 

Milyen szempontok alapján választják ki a díjazottakat, és mi az a tulajdonság, amit semmiképpen nem engedtek el a döntésnél?
– Ez egy demokratikus közönségdíj – én ezzel szoktam viccelődni –, de valóban így van. Itt a közönség választ. Minimális megkötések vannak, ezzel senkit az égvilágon nem untatnék, de egy nagyon fontos tényezőt megemlítenék: posztumusz díj nincs. Tehát itt csak élő alkotókat díjazunk. Az életműdíj esetében pedig különösebb megkötés nincs: szinte semmi nem számít. Nem kell értelemszerűen aktívnak lennie; számtalan díjazottunk volt, számtalan igazán érdekes és példaértékű pályát tudtunk elismerni.

 

Kik és milyen szerepben vesznek részt a háttérmunkában – zsűri, tanácsadók, szakmai partnerek? És hogyan garantáljátok a hitelességet?
– A hitelességet úgy tudjuk garantálni, hogy most már csak online van szavazási lehetőség: látjuk az IP-címet, látjuk az e-mail-címet. Nem egyedül nézem meg, hogy kik szavaztak. Egyébként több platformon is lehet szavazni, elsődlegesen a honlapunkon. A szavazatok összeszámlálásában e-mailen is segítenek.
A háttérmunka tekintetében ki tudom emelni a fotósunkat, Hadházy Tamást: az idei évben is nagyon sok munkája volt velünk. A díjátadók színvonalas megörökítése az ő munkájának köszönhető – minden évben.
A sajtókapcsolatokért felelős kolléganőm,  Bognár Anna is nagyon értékes munkát végez: sokat segít adminisztratív ügyekben, kapcsolattartásban, sajtóanyagok összeállításában. És bár nem „háttér”, mégis meg kell említenem egy másik Annát, Juhász Annát – irodalmárt, kulturális menedzsert –, aki tizenegy éve a díjátadó háziasszonya. Tetszett neki az ötlet, boldogan állt mellénk, és a jelenlétével, arcával, nevével, minőségi munkájával ő is támogatja ezt a díjátadót.

 

Volt-e olyan év vagy díjazott, ami különösen átformálta a gondolkodásodat a díjról, vagy új irányt adott a kezdeményezésnek?
– Nehéz bárkit kiemelnem, és nem is biztos, hogy szerencsés, de azt látom: különböző tendenciák minden évben vannak. Nyilván a sikerfilmek nagyon népszerűek. Idén például Törőcsik Franciska színművész is képviselte ezt a vonalat a Futni mentem, illetve a Hogyan tudnék élni nélküled című filmek miatt.
De nagyon sokszor látom azt is, hogy megosztó művészeket is díjaznak, ami nekem nagy büszkeség és boldogság – akármilyen hülyén hangzik. Annyit tennék még hozzá: alapvetően az „év írója” mezőnyben díjazott alkotók művei szoktak igazán erős hatást tenni rám. A szépirodalmat általában megkapom, vagy megveszem, vagy eleve olvastam – úgyhogy azt, amit igazán „viszek”, az sokszor az a 240–500 oldal bizonyos esetekben.

 

Utolsó előtti kérdésem: ha tíz év múlva ránézel az Arany Medál-díj történetére, mi lenne az a mondat, amit szeretnél, hogy az emberek biztosan kimondjanak róla?
– „Milyen jó, hogy van még ez a díj!” És hogy egyre nívósabb, egyre színvonalasabb. Ne adj’ isten kinőttük a Bethlen Téri Színház színpadát: ahol persze minden díjazott elfér, viszont a nézőtér 50–55–60 fő befogadására alkalmas. Teltház volt most is.

 

Van olyan, amit én nem kérdeztem, és szívesen megosztanál olvasóinkkal?
– Nagyon alapos újságírói kérdéseket tettél fel, úgyhogy nem tudok olyat mondani. Bíztatni tudnám a kedves hallgatókat, olvasókat: olvassanak, gondolkodjanak filmeken, színházon, és a következő év végén jusson eszükbe az Arany Medál-díj kezdeményezése. Mondják el a véleményüket, szavazzanak!

 

Köszönöm szépen.
– Köszönöm szépen én is.