Cannes-ban díjazott színésznő is érkezik a 16. Frankofón Filmnapokra

Idén is számos kiegészítő program színesíti március 4-14. között a 16. Frankofón Filmnapok kínálatát.Találkozhat a közönség A legkisebb lány női  főszereplőjével, a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját elnyert Nadia Mellitivel és a rendezvény védnökével, Enyedi Ildikóval. A debreceni Egy dán építész Párizsban vetítésre ellátogat Laurence Cossé,a film alapjául szolgáló könyv írója. A Nouvelle Vague című filmmel kapcsolatban Báron György osztja meg gondolatait a nézőkkel, a Nemzetközi Nőnap alkalmából pedig EléonoreMasson producer részvételével kerekasztal-beszélgetés lesz Nők, média és film címmel. A Francia Intézet szervezésében az Uránia Nemzeti Filmszínházban és a Francia Intézetben 23 kortárs frankofón alkotást nézhet meg a hazai közönség eredeti nyelven, magyar felirattal. Március 15. és 28. között 17 vidéki városban lesz Frankofón Filmnapok.

Március 5-én 18.30-kor a Francia Intézetben vetítik a Sráckor rendezője, Richard Linklater idén Cannes-ban debütált Új hullám című filmjét, mely a Kifulladásig forgatásának hű története Godard korhű stílusában.  A filmtörténeti „gyorstalpalóval” kapcsolatban a vetítés előtt Báron György osztja meg gondolatait a nézőkkel.

Március 7-én, szombaton 14-23 óráig Enyedi Ildikó Maraton lesz a Francia Intézetben. Először a Párizsban játszódó Simon Mágust vetítik, majd 16 órától A feleségem története lesz látható Léa Seydoux főszerepésével, végül 20 órától a Csendes barát lesz műsoron.

A feleségem története vetítése után beszélgetés lesz Enyedi Ildikóval, aki a Filmnapok idei védnöke: „Én is egy vagyok azok közül, akiknek itt, Budapesten és egész Magyarországon szoros kötődésük van Francia- országhoz. Akiknek elmondhatatlanul fontos, hogy Franciaország folyamatosan és megingathatatlanul kitart az európai értékek, közös értékeink mellett.” – nyilatkozta a rendező.

Március 8-án, vasárnap 15:30-kor a Francia Intézet kerekasztal-beszélgetést szervez Nők, média és film címmel, EléonoreMassonproducer, a francia 50/50 kollektíva tagja, Csepeli Eszter, operatőr, a Magyar Filmoperatőrök Egyesület egyik alapító tagja és Sáfrány Réka, a HungarianWomen’s Lobby elnöke részvételével. A beszélgetést Mesterházi Lili moderálja.A média és a filmipar területén még ma is jelentős a nőket érintő egyenlőtlenség. Az egyik ok a médiakoncentráció, amely esetlegessé teszi az újságírói szabadságot és a nők helyzetét. Emellett az is beszédes, hogy Franciaországban csak a filmek 30%-át rendezik nők – európai szinten ez az arány 26% –, költségvetésük pedig legalább negyedével kevesebb, mint a férfi rendezőké.A kerekasztal-beszélgetésen arról lesz szó, hogy miért kulcsfontosságú a médiában és a filmvásznon a hiteles sokszínűség, valamint a diszkrimináció, a szexista megnyilvánulások és a szexuális erőszak bármely formája elleni fellépés.

Március 14-én 16 órakor vetítik a Francia Intézetben Hafsia Herzi a 2025-ös Cannes-i Filmfesztiválon Queer Palmot nyert alkotását, A legkisebb lányt. Fatima 17 éves, két nővérével hagyománytisztelő, szerető családban nőtt fel. Érettségi után a külvárosból Párizsba kerül, ahol megnyílik előtte egy másik világ. Fatima Daas felnövésregényének megkapó filmadaptációja óda az elfogadásról. A vetítés után a közönség találkozhat a film női főszereplőjével, a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját elnyert NadiaMellitivel.

Végül március 17-én az Egy dán építész Párizsban vetítésre a debreceni Apolló moziba ellátogat LaurenceCossé, a film alapjául szolgáló könyv írója. François Mitterrand elnök a francia forradalom 200. évfordulójára új építészeti jelképet szeretne építtetni Párizsnak. A nyílt nemzetközi pályázaton legnagyobb meglepetésre a dán Otto von Spreckelsen nyer - egy modern diadalív terve, ami a háborús hódítások helyett a humanizmusnak állít emléket. Mitterrand ragaszkodik ahhoz, hogy közelről felügyelje a gigantikus projektet, a tervezésben és anyaghasználatban kérlelhetetlen Spreckelsen víziója pedig számtalan új építészeti megoldást kíván. 

Március 15. és 28. között 17 vidéki városban - Balatonfüred, Debrecen, Eger, Győr, Jászberény, Miskolc, Kecskemét, Ózd, Pannonhalma, Pécs, Sopron, Szeged, Székesfehérvár, Szolnok, Szombathely, Veszprém - vetítenek majd egy szűkebb szelekciót a filmnapok programjából.

Sajtókapcsolatok: Tamás Dorka       tamasdorka@tamasdorka.hu 304745592

 Dr. Szakács Zoltán: Alvás és katonai szolgálat

Dr. Szakács Zoltán kötete első pillantásra szűk szakmai területet ígér: az alvás és a katonai szolgálat összefüggéseit. Ám már az első fejezetek után világossá válik, hogy a mű jóval szélesebb horizontot tár fel. A szerző nem csupán a hadsereg világát mutatja be, hanem olyan általános élettani és pszichológiai törvényszerűségeket is, amelyek a civil életben éppúgy meghatározók, mint a laktanyák zárt rendszerében.

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy a tudományos igényességet közérthető, olvasmányos stílussal ötvözi. Szakács nem a tudományos zsargon mögé rejtőzik, hanem világosan, emberközelien magyarázza el, miért kulcsfontosságú az alvás a teljesítmény, a döntéshozatal és a mentális stabilitás szempontjából. Ez a hangvétel teszi a művet nemcsak szakemberek, hanem laikus olvasók számára is élvezhetővé.

A katonai környezet mint kísérleti terep

A hadsereg sajátos világ: a katonák gyakran alváshiányosak, rendszertelenül pihennek, és sokszor extrém körülmények között kell helytállniuk. A szerző azonban nem a szenzációt keresi, hanem azt mutatja meg, hogy a katonai szolgálat valójában egyfajta „élő laboratórium”, ahol az emberi szervezet határterhelés alatt vizsgálható.

A könyv egyik legfontosabb felismerése, hogy a katonai tapasztalatok nem elszigetelt jelenségek. A modern civil társadalom egyre inkább hasonló terhelést ró az emberekre: több műszakos munkarend, folyamatos készenlét, digitális eszközök okozta éjszakai éberség, állandó stressz. Szakács finoman, de határozottan jelzi: amit a katonáknál látunk, az a civil lakosság egyre nagyobb részénél is megjelenik.

A teljesítmény és az alvás kapcsolata

A szerző egyik legfontosabb üzenete, hogy az alvás nem luxus, hanem a teljesítmény egyik alapfeltétele. A katonai példák – éberségi tesztek, reakcióidő-vizsgálatok, döntési helyzetek – mind azt mutatják, hogy a kialvatlanság nem csupán fáradtságot okoz, hanem torzítja az ítélőképességet, lassítja a gondolkodást, és növeli a hibázás esélyét.

Ez a felismerés különösen aktuális a civil szférában. A könyv olvasása közben óhatatlanul eszünkbe jutnak a túlterhelt egészségügyi dolgozók, a hosszú műszakokat teljesítő sofőrök, a folyamatos készenlétben élő informatikusok. Szakács nem moralizál, de egyértelműen rámutat: a modern társadalom sokszor ugyanazt várja el a civil dolgozóktól, amit a hadsereg a katonáktól – csak éppen kevesebb támogatással és kevesebb tudatossággal.

Stressz, alkalmazkodás, regeneráció

A könyv egyik legizgalmasabb része az, ahol a szerző az alvás és a stressz kapcsolatát elemzi. A katonai szolgálat természeténél fogva stresszes, de Szakács megmutatja, hogy a stressz önmagában nem ellenség. A probléma akkor kezdődik, amikor a szervezet nem kap időt a regenerációra. Az alvás ebben a folyamatban kulcsszereplő: nélküle a stressz nem edzi, hanem rombolja a szervezetet.

Ez a gondolat különösen fontos a civil életben, ahol a krónikus stressz sokszor láthatatlanul épül be a mindennapokba. A szerző világossá teszi: a regeneráció nem gyengeség, hanem a hosszú távú teljesítmény feltétele.

Gyakorlati tanulságok a civil olvasónak

Bár a könyv katonai témájú, a szerző következetesen hangsúlyozza, hogy az alváskutatás eredményei mindenki számára hasznosíthatók. A civil olvasó számára különösen értékesek azok a részek, ahol Szakács gyakorlati tanácsokat fogalmaz meg:

• az alvási rutin kialakítása
• az esti éberség csökkentése
• a pihenést segítő környezeti tényezők
• a rendszertelen munkarend okozta alvásproblémák kezelése

Ezek a tanácsok nem újszerűek, de a katonai kutatásokkal alátámasztva különös súlyt kapnak. A szerző nem ígér csodát, de világossá teszi: a jó alvás tanulható és fejleszthető.

Összegzés

Dr. Szakács Zoltán műve egyszerre tudományos és emberközeli, egyszerre katonai és civil. A könyv legnagyobb értéke, hogy hidat épít két világ között: a hadsereg fegyelmezett rendszere és a civil élet sokszor kaotikus hétköznapjai között. A szerző meggyőzően mutatja be, hogy az alvás nem pusztán biológiai szükséglet, hanem stratégiai erőforrás – akár a fronton, akár az irodában, akár a családi életben.

A kötet nemcsak a katonáknak szól, hanem mindenkinek, aki szeretné jobban érteni saját szervezete működését, és tudatosabban bánni azzal az erőforrással, amelyet oly gyakran elhanyagolunk: az alvással.

KIADÓI ÉS FORMAI ADATOK

Kiadó: SpringMed Kiadó Megjelenés éve: 2021

Lektorok:

·         Dr. Padányi József, PhD, DSc, habilitált egyetemi tanár, mérnök ezredes

·         Dr. Böszörményi-Nagy György, PhD, főorvos, tüdőgyógyász, allergológus és klinikai immunológus szakorvos, szomnológus (Országos Korányi Pulmonológiai Intézet)

Terjedelem: 360 oldal Kötés: puha kötés ISBN: 978-615-6337-13-9

Dr. Papp István Csongor Sorsod, jellemed

Dr. Papp István Csongor Sorsod, jellemed című műve olyan könyv, amely már az első oldalakon világossá teszi: nem egyszerűen olvasmány, hanem gondolkodásra hívó, emberi mélységeket megérintő útitárs. A szerző pszichiáteri szemlélete különleges súlyt ad a szövegnek. Nem elméleti távolságból beszél, hanem abból a tapasztalatból, amelyet csak az ismerhet, aki nap mint nap emberek sorsával, döntéseivel, belső küzdelmeivel találkozik.

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy Papp nem akarja túlmagyarázni a világot. Nem épít bonyolult rendszereket, nem rejti el a mondanivalót tudományos zsargon mögé. Épp ellenkezőleg: a lényegre koncentrál. A jellem és a sors kapcsolatát úgy bontja ki, hogy közben végig megmarad az emberközeli hang, a közvetlenség, amely Szarvas István írásaira is jellemző. A gondolatok tiszták, a mondatok gördülékenyek, a példák pedig életszerűek.

A könyvben szereplő történetek és metaforák különösen erősek. Papp nemcsak orvosként, hanem mesélőként is jelen van. A példázatok nem pusztán illusztrációk, hanem olyan apró tükrök, amelyekben az olvasó saját élethelyzeteire ismerhet rá. A szerző pontosan tudja, hogy a lélek működését gyakran nem lehet száraz fogalmakkal leírni — ezért inkább képeket, emberi helyzeteket, sorsfordító pillanatokat idéz meg.

A Sorsod, jellemed egyik legszebb vonása, hogy nem akarja elvenni az olvasó felelősségét, de nem is terheli túl. Papp szemlélete egyszerre felemelő és józan: a sors nem valami tőlünk független, rideg erő, hanem olyan tér, amelyben a jellemünk mozdulatai alakítják a lehetőségeket. Ez a gondolat nemcsak inspiráló, hanem felszabadító is. A könyv azt üzeni: a változás lehetősége mindig ott van, és a jellem formálása nem egyszeri döntés, hanem élethosszig tartó folyamat.

A stílus elegáns, mégis közvetlen. A szerző nem fölé beszél az olvasónak, hanem mellé ül. Ez a hangvétel ritka és értékes. A könyv olvasása közben az ember úgy érzi, mintha egy bölcs, tapasztalt orvossal beszélgetne, aki nem ítélkezik, hanem megért, és aki nem kész válaszokat ad, hanem gondolkodásra hív.

A Sorsod, jellemed nemcsak önismereti könyv, hanem szemléletformáló mű. Olyan kötet, amelyhez érdemes visszatérni — mert minden újraolvasáskor más rétege tárul fel. Dr. Papp István Csongor munkája nemcsak szakmai hitelességével, hanem emberi érzékenységével is kiemelkedik. A könyv valódi értéke abban rejlik, hogy egyszerre ad tudást, bátorítást és reményt.

Dr. Papp István Csongor – életrajzi összefoglaló

1. Dr. Papp István Csongor a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán szerzett orvosi diplomát.
2. Pályáját gyermekgyógyászként kezdte, majd érdeklődése a lélek és az idegrendszer működése felé fordult.
3. Gyermek- és ifjúságpszichiátriából, valamint neurológiából is szakvizsgát tett.
4. Klinikai munkája során számos élethelyzettel, krízissel és fejlődési problémával találkozott.
5. Pszichiáterként különösen fontos számára a jellem, a döntések és a személyes felelősség összefüggéseinek megértése.
6. Munkásságát az empátia, a szakmai alaposság és az emberi méltóság tisztelete határozza meg.
7. Előadásai és írásai közérthetően mutatják be a pszichiátria és az önismeret határterületeit.
8. A Sorsod, jellemed című könyve ennek a szemléletnek egyik legérettebb összegzése.
9. Stílusát a világos gondolkodás, a lényeglátás és a gyakorlati tapasztalatból fakadó hitelesség jellemzi.
10. Életútja azt mutatja: elkötelezett abban, hogy segítsen az embereknek jobban megérteni önmagukat és saját sorsuk alakítását.

Kelemen  Barnabás: Eleve  alakul az ember az idő múlásával,

Kelemen Barnabás hegedű művésszel 2 025. december 10-én,  Budapesten  a  Budapesti Music centerben  megtartott –Fesztivál akadémiát méltató sajtótájékoztató után beszélgettünk

Szarvas István: Volt-e olyan pillanat vagy találkozás, ami végleg kijelölte az utadat a hegedű és a klasszikus zene felé?
Kelemen Barnabás: Volt – az anyaméhben. Ami a hegedű irányába vitt, az Rolla János. Amikor a zenén túl kifejezetten vele is találkozhattam 2–3 éves koromban, a Liszt Ferenc Kamarazenekar próbáin, akkor számomra egyértelmű lett, hogy ez az a hangszer, amely a legközelebb áll hozzám.

És erre a vágyra „koronát tett”, amikor a nyolcvanas években a Kossuth Rádión, a Jó ebédhez szól a nóta adásaiban hallhattam a nagyapámat, Pertis Pali cigányprímást hegedülni. Elájultam attól, hogy édesanyám édesapja hogyan játszott.

Úgyhogy ez a két, nagyon erős találkozás tette számomra egyértelművé az irányt. A többi fantasztikus tanár és hegedűs, akit később hallottam, már „csak” megerősített ebben.

Szarvas István: Mit keresel egy új darabban, mielőtt igazán a sajátoddá válik? Van-e külön rituáléd vagy módszered a felkészülésben?
Kelemen Barnabás: Nagyon nem mindegy, hogy olyan műről van szó, amit már sokan eljátszottak – sőt, akár a közönség nagy része is jól ismer –, vagy egy olyan darabról, amit esetleg nekem írtak, amit kevesen ismernek, vagy szinte senki.

Ha az első esetről beszélünk, akkor igyekszem kizárni a megszokást: a hagyományt, a tradíciót, azt, „ahogy szokás” játszani. Mindig a legeredetibb és legautentikusabb forrást keresem – ez sokszor maga a partitúra, amit sajnos sokan nem vesznek kézbe, vagy nem tanulmányoznak annyit, amennyit szerintem kellene. A másik fontos támpont az a kultúra, amelyben a mű megszületett.

Lehet, hogy éppen egy Vivaldi-versenyt tanulunk (mondjuk a „hármas” versenyt), amelyet a mesterem, Isaac Stern is játszott Perlmannal, Zuckermannal – de nem biztos, hogy feltétlenül az előadásokat kell elsőként tanulmányozni. Sokszor inkább a partitúra vezet el a mű lényegéhez.

Ezzel szemben, ha Balogh Máté ír nekem egy hegedűversenyt jövő ősszel, akkor érdemes a zeneszerző világát megismerni: a darabjait, gondolkodását, emberi és zenei nyelvét. Csodálatos dolog a szerzőt „közelről” megismerni. Milyen lehetett például Brahmsszal együtt dolgozni – mondjuk Hubay számára –, és ősbemutatón először megszólaltatni valamit a világon! Ezek óriási élmények.

Új mű esetében tehát a szerző világa felé nyitok, ráadásul nagy adomány, hogy kérdezhetjük is őt bizonyos dolgokról. Ez a két különbség jut most eszembe a régi és a mai zenék megszólaltatása kapcsán.

Szarvas István: Hogyan változott az évek során a viszonyod a nagy klasszikusokhoz? Van olyan mű vagy szerző, akit egészen másképp játszol, mint pályád elején?
Kelemen Barnabás: Szinte mindegyiket másképp játszom. Eleve alakul az ember az idő múlásával, de a legnagyobb fordulópontot számomra a vonósnégyesezés hozta.

Kivétel nélkül: minden zeneszerzőnél – Haydntól Ligetiig –, akinek vonósnégyeseivel foglalkoztam, az ő hegedűversenyeit vagy hegedűszonátáit is másként játszom azóta. Az egyik legjobb példa erre Csajkovszkij.

Ismertem a kamarazenéjét, játszottam is, ismertem a szimfóniáit, a színpadi műveit – és ennek tükrében játszottam a hegedűversenyét. Ez már eleve fontos volt. De amikor a vonósnégyeseit belülről igazán megismertük, az egészen más megvilágításba helyezte azt az egy hegedűversenyt is.

A vonósnégyesezés tehát az egyik legnagyobb fordulópont: kamarazenébb látásmódot ad. Beethoven óta pedig tulajdonképpen minden versenymű egyben kamarazene is – sokszor a szólista kíséri a zenekart, nem pedig fordítva.

Szarvas István: A kamarazene és a szólista szerep másfajta személyiséget kíván. Te melyikben érzed magad otthonosabban, és mit tanít az egyik a másikról?
Kelemen Barnabás: Részben válaszoltam erre az előbb is, de annyit mondhatok: szeretek „kamarázni” a zenekari tagokkal, a karmesterrel, a szólamokkal. A kamarazenei megközelítés sokkal értékesebb – ha így nézünk egy Prokofjev-, Brahms-, Schumann-, Bartók-, Beethoven- vagy Csajkovszkij-hegedűversenyre, de akár egy Paganini-versenyműre is.

Sokkal igazabb ez, mint az a felfogás, hogy „majd jön utánam a zenekar”, én pedig viszem őket a hátamon, és várom, hogy kísérjenek. Hiszen a legtöbb témát eredetileg általában a zenekar játssza, a hegedűs pedig variálja, díszíti, kíséri – vagy épp továbbgondolja.

Miért nem érti a magyar beteg az orvosát? – Nagyon egyszerű magyarázat időseknek

Sok beteg azért nem érti az orvosát, mert az orvos túl bonyolultan beszél. A konferencián elhangzott: „A páciensek mintegy 89 százaléka küzd elégtelen vagy problémás egészségértéssel.” Ez azt jelenti, hogy tízből kilenc embernek nehéz megérteni, mit mond az orvos.

Miért baj ez?

• A beteg nem biztos, hogy jól szedi a gyógyszert.

• Nem tudja, mikor kell visszamenni ellenőrzésre.

• Nem ismeri fel időben, ha baj van.

• Sok panasz azért születik, mert valamit nem mondtak el érthetően. A dokumentum szerint: „A panaszos esetek 99 százalékában valamilyen kommunikációs hiba áll a háttérben.”

Hol szokott gond lenni?

• Bőrgyógyászat: sokan félnek a szteroidos krémtől.

• Nőgyógyászat: sokan nem veszik komolyan a tüneteket.

• Szülészet: a kismamák nem mindig értik, mikor van veszély.

• Urológia: sok beteg nem megy vissza kontrollra.

• Fül-orr-gégészet: nehéz a hallókészülék használata.

• Endokrinológia: sok a hiba az inzulin adagolásánál.

Mit kellene másképp csinálni?

Az orvosnak:

• röviden és egyszerűen kell beszélnie,

• többször el kell mondania a fontos dolgokat,

• meg kell kérdeznie, hogy a beteg jól értette-e.

A dokumentum ezt így írja: „A ‘teach-back’ technika… drasztikusan javíthatja az együttműködést.”

Fontos az is, hogy a beteg tudja:

• mely tünetek normálisak,

• melyek veszélyesek, és azonnal orvost igényelnek.

Miért nehéz a papírokat megérteni?

A kutatás szerint „a magyarok több mint harmadának gondot okoz a zárójelentés értelmezése.” Sokan nem tudják, mi a különbség a gyógyszer, a vitamin és a vény nélküli készítmény között.

Miért hisznek sokan az internetes „egészségügyi influenszereknek”?

Mert érthetően beszélnek. De sokszor nincs mögöttük szakmai tudás, így félrevezethetik az embereket.

Miért fontos a kedvesség és az empátia?

A dokumentum szerint: „A lekezelő kommunikáció… a terápia elhagyásához vezet.” Vagyis ha az orvos nem kedves, a beteg könnyen abbahagyja a gyógyszert.

A mesterséges intelligencia (MI) szerepe

Egyre többen kérdeznek rá az interneten vagy MI-től egészségügyi kérdésekre. Ez segíthet, de veszélyes is lehet, mert:

• a beteg nem biztos, hogy ellenőrzi, honnan jött az információ,

• az orvoshoz már félinformációkkal érkezik.

Pénzügyi gondok és gyógyszerszedés

Sokan kevesebbet akarnak költeni gyógyszerre. Ez azt eredményezi, hogy többen hagyják abba a kezelést.

Miért fontos a tiszta, emberi szó?

A dokumentum így fogalmaz: „A betegjogi panaszok többsége… a méltatlan kommunikációból fakad.” Vagyis nem a szakmai hibák a leggyakoribbak, hanem az, hogy a beteg úgy érzi, nem bánnak vele tisztelettel.

Jó példa: a Richter Egészségváros

Ez egy ingyenes szűrőprogram, ahol:

• sok vizsgálatot helyben elvégeznek,

• érthetően magyaráznak,

• ismert emberek segítenek felhívni a figyelmet az egészségre.

Gyakorlati tanácsok orvosoknak – nagyon egyszerűen

• Kérdezzen vissza: „El tudná mondani, hogyan fogja szedni a gyógyszert?”

• Mondja el a veszélyes tüneteket: 2–3 jel, amivel azonnal vissza kell menni.

• Adjon listát a teendőkről: mikor kontroll, mire figyeljen.

• Legyen kedves és türelmes: ez növeli a bizalmat.

• Kerülje a bonyolult szavakat: sokan nem értik a szakmai kifejezéseket.

• Mutassa meg, hogy a gyógyszer és az életmód együtt működik.

Beer Miklós: egyszerűen csak jó pap akartam lenni

Az egyházi élet új kultúrája könyvbemutató után 2023 december  2-án az S4 Kulturális Közéleti Központban beszélgettünk Beer Miklós nyugalmazott váci püspökkel a rendezvényen jelen volt  Németh István belgrádi püspök és más egyházi személyiségek.

Püspökként mi volt a legnehezebb döntése – és miért éppen az?
Beer Miklós:
Felteszik néha a kérdést, hogy a püspöki szolgálatra hogyan készültem fel?
Tudtam-e, felfogtam-e, hogy ez mit jelent? Utólag én magam is csodálkozom
azon, hogy ezt a feladatot hogyan tudtam vállalni. Abban biztos vagyok, hogy
soha nem gondoltam arra, hogy én egyszer püspök is lehetek. A feladatok
mindig „jöttek”. Egyszerűen csak jó pap akartam lenni. Kétségtelen, hogy
amikor 2000-ben megkaptam a segédpüspöki kinevezést, már egy kicsit bele-
tanulhattam Paskai László bíboros úr mellett ebbe a szolgálatba. A váci
megyéspüspöki megbízatás már nem ért annyira váratlanul. Ez persze
egyáltalán nem jelentette azt, hogy tisztában lettem volna az egyházmegye
valós helyzetével, ismertem volna a legnagyobb problémákat. Mindezzel
„menet közben” szembesültem. Területileg és lélekszám szerint is az egyik
legnagyobb magyarországi katolikus egyházmegye. Pest-megye Dunától keletre
eső része, egész Nógrád megye, Hatvan és Szolnok környéke egészen
Cserkeszőlőig.

2. Szarvas István:

Mi volt az a pont, amikor a „feladat” már nem elmélet volt, hanem mindennapi valóság?
Beer Miklós:
Melyek voltak a legnehezebb döntések? Kétségtelen, hogy a papság
létszámának drámai csökkenése volt /és ma is!/ az a tény, amely sok „fejfájást”
okozott. Éppen ezért a legnehezebb döntések a személyi kérdések voltak. Hova
helyezzem azt a papot, aki még bírja a nagyobb feladatot, de ugyanakkor a
hívei szeretik és ragaszkodnak hozzá?

3. Szarvas István:

A paphiány mellett milyen megoldást talált: mi működött a gyakorlatban?
Beer Miklós:
Ahogy „jöttek” a feladatok, úgy „jöttek” a
megoldási lehetőségek is. Sikerült elindítani a világi hívő férfiak kisegítő
liturgikus szolgálatát célzó u.n. lektor- és a katoliitus-képzést. Ezt egészítette ki a
diakónusi szolgálat kibővítése is. Hála Istennel mindkettő nagyszerűen „bevált”.

4. Szarvas István:

Mit jelent ma Önnek a „papi hitelesség”?
Beer Miklós:
Mit jelent ma az Ön számára a "papi hitelesség"? Miből érzik meg az emberek?
Papi hitelesség? Ez a kérdés elválaszthatatlan az Egyház hitelességének
kérdésétől. Egyáltalán mit jelent hiteles keresztény embernek lenni?
Gyerekkoromban hallottam azt a népi megállapítást a hiteltelenségről: „bort
iszik és vizet prédikál”. Ez egyszerűen fogalmazva azt a kérdést jelenti, hogy az
életem, a magatartásom, értékrendem tükrözi-e a jézusi elveket, tükrözi-e a
hitemet az isteni gondviselésben, a halál utáni isteni ítéletben, és a boldog-örök
élet valóságában. Remélem, hogy akik ismernek, és akik korábbról is ismertek,
nem csalódtak bennem. Ez elsősorban arra vonatkozik, hogy nem gyűjtöttem
vagyont, és igyekeztem másokon segíteni. Ezt látják és megérzik az emberek.

5. Szarvas István:

Mi formálta leginkább ezt a szemléletet: honnan jött az iránytű?
Beer Miklós:
Szerencsés lehettem abból a szempontból is, hogy éppen a II. Vatikáni Zsinat
/1962-65/ ülésszakaszaival egyidőben végeztem a teológiai tanulmányaimat
/1961-67/. Ez a Zsinat meghatározta azt a szemléletet, és irányt, benne a saját
meggyőződésemet is, hogy keresztényként állandó belső reformra van
szükségünk éppen a hitelesség szempontjából. Az „idők jeleit” észre kell venni.
Baráti köröm jól ismeri az „ars poetica”-mat. „Uram adj bátorságot, hogy
merjek változtatni, Uram adj alázatot, hogy ne akarjak változtatni és Uram főleg
adj bölcsességet, hogy tudjam mi az, amin változtatni kell és mi az, amin nem.”
Az önkritika – jó esetben – megelőzheti a hitelvesztés tragédiáját. Ezért
szoktam mondani, hogy „idén már a tavalyi hitünkkel nem boldogulunk”. Ez
persze állandó önvizsgálatra kényszerít bennünket, hogy megfelelünk-e a jelen
körülmények között – a gyorsan változó világban – a jézusi elvárásnak.

6. Szarvas István:

Ha egyetlen „lakmuszpapírt” kellene mondania: hol dől el a hitelesség?
Beer Miklós:
Ez elsősorban azt jelenti, hogy a rászorulók, a bajban lévők – bármilyen
formában is – megtapasztalják-e az együttérzést, segítőkészséget az egyházunk
képviselőitől? Ez a lényeg, a „lakmusz-papír”. Nagyon könnyű eltéveszteni a
helyes arányokat /templomok, intézmények és szociális gondoskodás között/.
Papi szolgálatom hat évtizede alatt állandóan „cserélődtek” a pártfogoltjaim. Ez
persze a szolgálati helyeim miatt is így alakult. Voltak „fogadott fiaim”, akik már
nincsenek közöttünk, mert már meghaltak. Voltak olyan családok, akik miután
„talpra álltak”, megköszönték a támogatást. Ezek voltak a legszebb emlékeim.
Persze utána jöttek mások mind a mai napig. Szó szerint mindig várom a
nyugdíjamat a hónap végén, mert addigra mindig „kifogyok”.

7. Szarvas István:

A fiatalok: mi változott igazán, és hol van ma a legnagyobb kihívás?
Beer Miklós:
A fiatalok régebben is kritikusak voltak a „felnőttek” felé, mint ahogy az
idősebb nemzedék is gyakran emlegette „ezeket a mai fiatalokat”. Ez az
Egyházon belül is természetes jelenség volt mindig. Talán annyival nehezebb a
helyzet az internetes világunkban, mivel az X, Y, Z nemzedék már szinte
egyáltalán nem szorul az idősebbekre, hogy tájékozódjon a világ dolgaiban.
Minden „ismeretet” közvetlenül a „hálón” át elér. Profi módon használja a
számítógépet, a mobiltelefont. Leértékeli az idősebbek „tudását”, akik nem
tudják ugyanilyen flottul használni ezeket az eszközöket. Ez vonatkozik a vallási
kérdésekre is. A külsőségek, a vallási hagyományok, szertartások érthető
módon nem érdeklik őket. Van még némi hatása a gyerekkori-családi
környezetnek /főképpen, ha az hiteles!/, vagy talán még az egyházi fenntartású

iskoláknak is, de már sokkal nagyobb jelentősége van a kortárs-csoportnak. Ha
„szerencséje” van, egy jó cserkészcsapat, sportkör, zenei együttes sokat
segíthet a fiatalnak abban, hogy ne sodródjon iránytű nélkül. Ide sorolom az
egyetemista kisközösségeket, ahol igényes párbeszéd-kultúrával találkozik /pl.
jezsuiták!/. Régóta emlegetek egy mondást, ami így szól: „beszélj őszintén a
hitedről az ő szintjén”! Ez az „inkulturáció” az egyházi misszió ősi alapelve.
Előbb ismerd meg az ő nyelvét, kultúráját, szokásait és csak azután beszélj Isten
titkairól! Visszatérve egy 18 évkörüli fiatal megszólíthatóságának kérdésére, a
saját emlékeimből próbálok „fogódzókat” keresni. Kirándulások, kicsit extrém
sportok /hegymászás, barlangászat, éjszakai túra, csillagnéző/, tábortűzi
beszélgetések, „érzékenyítő” látogatások /fogyatékos otthon, elfekvő-kórházi
osztály, borsodi cigány-telep/. Nincs biztos recept. Persze mindig adódik egy-
egy megrázó élmény /közúti baleset, járvány, vagy egyáltalán a háborús
valóság/, amikor kezdeményezni lehet egy komoly beszélgetést. Ferenc pápától
szoktam idézni azt a mondatot, hogy igyekezzél „meghökkentő” módon jót
tenni. Szeretnék utalni Egyházunk „hőskorára”, a vértanuk korára Római
Birodalomban. „Mi lehet a titkuk ezeknek az embereknek, akik a hitükért
képesek meg is halni?” Azóta is az önfeláldozás, az élet feláldozása a fiatalokat
is megállásra készteti. Auschwitz-ban Maximilián Kolbe, aki önként meghalt egy
társa helyett, vagy az oltárnál meggyilkolt Oscar Romero alakja Ferenc pápa
mondta, hogy korunkban több vértanúja vagy az Egyháznak, mint korábbi
századokban. Engem nagyon megfogott Egyiptomban a kopt keresztények
bátorságára. Rajtunk is múlik, hogy erről az interneten nevelkedő fiatalok is
tudomást szerezzenek.
Az biztos, hogy nem a templomi szertartások magyarázatával kell kezdeni a
fiatalok megszólítását.

8. Szarvas István:

És ha a fiatal már eleve bizalmatlan az intézményes Egyházzal szemben: mit lehet kezdeni ezzel?
Beer Miklós:
Ugyanez érvényes az intézményes Egyház iránti elutasítás, bizalmatlanság
esetére is. Sajnos a „megfelelési kényszer”, az „anyakönyvi keresztény”-
fogalom öröksége, a „szabályos” magatartás, a parancsok-törvények merevsége
riaszt egy olyan fiatalt, akinek ráadásul semmiféle vallási „előélete” nincs.
Kétségtelen, hogy sokat változott a világ és az Egyház – köszönhetően az
ökumenikus gondolkodás erősödésének is – kezd kiszabadulni a hatalmi helyzet
bénultságából, önteltségéből. Korábban nagyon fel voltunk háborodva a
„szekularizáció” térhódítása miatt. Ugyanakkor lassan-lassan kezdjük

megérteni, hogy az Úristen valóban komolyan veszi az emberi szabadságot.
Jézus egyik példaértékű megszólalása: ”Ti is el akartok menni?” /Ján. 6,67/
Visszatérve az előző témához: nem az intézményi keretek hatalmi eszközökkel
való kierőszakolása az Egyház küldetése, hanem a „tanúségtétel” hitelessége.
Ismét Ferenc pápától idézek: „ne téríteni akarjatok, hanem meghívni!” A
fiatalok körében ismert az „adj egy évet önként az életedből!”-mozgalom.
Európai fiatalok elmennek a harmadik világ országaiba önkéntesnek.
A mi nemzedékünk számára fogalom volt a Taize-i ifjúsági mozgalom. Sokakat
megérintett az a spirituális légkör, a közös imádság, elcsendesedés, meditáció.
Természetesen a keleti vallások /éppen az interneten keresztül/ is hatással
lehetnek a fiatalokra.

9. Szarvas István:

Ön gyakran beszél a hatalom és hit viszonyáról. Hol siklott félre a történelemben ez a kapcsolat?
Beer Miklós:
Keresztényként nem lenne szabad elfelejteni Jézus szavait, amit Pilátus előtt
mondott: ”az én országom nem e világból való”. Nem mindig sikerült erre
figyelni. Az elmúlt évben emlékeztünk a Nagy Konstantin császár nevéhez
köthető fordulatra, amikor a kereszténység államvallássá vált. Visky András
egyik írásában így fogalmazott: 1700 év tapasztalata van már mögöttünk,
amiből kitűnik, hogy a vallás és a világi hatalom összefonódása mindig a vallás
hitelvesztésével járt. Az „oltár és a trón” viszonya sosem lehetne alá- és
fölérendelt viszony. Napjainkban a muszlim világ a jó példa, hogy hova vezet,
amikor a vallás politikai ideológiává válik. Ez az Iszlám félelmetes jelensége.
Sajnos idehaza az elmúlt évtizedek alatt ismét „elaludtunk”. Nem vettük észre,
hogy a szerepek összemosódtak. Ismét Viskyt idézem: „amikor a vallási vezetők
nem hallatnak kritikus prófétai hangot, akkor elhagyták eredeti küldetésüket”.

10. Szarvas István:

Mikor kell megszólalni – és mikor hallgatott az Egyház, amikor szólnia kellett volna?
Beer Miklós:
Mikor kell megszólalni? Éppen harminc évvel ezelőtt jelent meg a katolikus
püspöki karunk körlevele az „Igazságosabb és testvériesebb világot” címmel.
Azóta a politikai pártok küzdelme során mintha elveszítettük volna a hangunkat
egyházi oldalon. Voltak ugyan megszólalások, voltak egyértelmű pápai
iránymutatások, de inkább az volt jellemző, hogy hallgattunk, amikor szólni
kellett volna. Lélektanilag érthető, hogy az állami juttatások bővülése,
templomtatarozások, iskolák támogatása, lojalitásra /és hallgatásra/ késztettek.
Az utóbbi évtizedekben a világméretű migráció felerősödése volt az a téma,
amelyben a leginkább hiányzott idehaza az egyértelmű egyházi állásfoglalás,
útmutatás. Ferenc pápa megszólalásai nem találtak visszhangra idehaza.
Hallgattunk, amikor éppen ezért a pápát durva kritikával illették hivatalos

politikai oldalról. Azóta Leó pápa még határozottabban, világosan nyilatkozott
körleveleiben a menekültekről, akik testvéreink. Természetesen a szociális
kérdésekben, a hátrányos helyzetűekkel való szolidaritásban is nagyobb
hangsúllyal kellene példát adnunk. Mindezek alapján úgy vélem, hogy nem
pártpolitikai állásfoglalást vár tőlünk az Úristen, hanem egyértelmű erkölcsi
útmutatást. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha nem vagyunk lekötelezve a politikai
hatalom rövidtávú elvárásainak.

11. Szarvas István:

2019-ben átadta a püspöki szolgálatot. Mi maradt meg a mindennapokból: mi lett szabadabb, és mi lett más?
Beer Miklós:
2019-ben adtam át a püspöki szolgálatot. Gyorsan eltelt ez a néhány év.
Kétségtelen, hogy szabadabb lettem a hivatali feladatok elmaradásával, de nem
tétlenkedtem. Ismét „megtaláltak” a feladatok. Ahogy mondani szoktam, ismét
szabadon „paposkodhattam”. A templomi szolgálatok mellett sok kedves fiatal
párt eskettem, gyakran kereszteltem, előadásokat tartottam, betegeket
látogattam, sok család gyászát kísértem és közben /köszönet a Covid-
időszaknak/ újabb interjú-köteteim jelentek meg, vagy fogadtam el tv-rádiós
meghívásokat.

12. Szarvas István:

A Migazzi Öregotthonban mit adott a csend, a rend, a táj: mi lett most a „napi iskola”?
Beer Miklós:
Már egy éve itt élek a Migazzi Öregotthonban. Más dolgok kaptak hangsúlyt.
Újra szánok időt sétára, elcsendesedésre, a lakótársakkal való beszélgetésre.
Újra fölfedeztem a Duna-kanyar csodáját, az ablakomból láthatom a visegrádi
hegyeket, nagy ajándékként éltem meg az elmúlt hetekben a havas táj
gyerekkori emlékeket idéző csodáját, a szarvasok nyomát a friss hóban. A
csillagos éget, a naplementék varázslatos színpompáját. Szóval újra megérint az
Úristen teremtett világának titka, ajándéka.
Hálával gondolok arra, hogy mindent megkapok: meleg szobát, terített asztalt,
tiszta ruhát, kedves mosolyt, figyelmes szeretetet. Néhányan vagyunk öreg
papok, akikkel mintegy szerzetesi közösségben élünk, együtt imádkozunk,
naponta misézünk, ahová természetesen a lakótársak is jönnek. Ha nem is
mondjuk kifejezetten, de belül a lelkünkben mindnyájan tudjuk, hogy ez az
utolsó földi állomás az életutunkon. Próbálom én is számba venni mindazt, amit
kaptam: lehetőséget, sok-sok szeretetet és a megtartó isteni segítséget.
Mostanában gyakran olvasgatom a kedves verseimet, Arany Jánost, Sík Sándort
/Te Deum/, Váci Mihályt /Eső homokra/. A visszatérő gondolatom Arany
Jánostól /Domokos napra/, hogy ember tudtam-e lenni? Az Epilógus is az én
életérzésemet fejezi ki.

Kétségtelenül sokat jelent a megszokott életritmusom, amit most is meg tudok
tartani. Korán kelek, fél 8-ig megtartom a „védett időmet”, amikor még nem
keres senki. Ilyenkor tudom rendezni a gondolataimat, és rendbe tenni a
szobámat. A napirend valóban biztosít egyfajta rutint.
Ferenc pápa gondolkodása nagyon közel állt hozzám. Nem véletlen, hogy a
végrendeletének számító jubileumi év, a „remény zarándoklata” saját püspöki
szolgálatomra is érvényes. Jól egybecseng a püspöki jelmondatommal is:
”rendületlenül a hitben”. Egyházunk küldetése az Isten Ország építésére
vonatkozik, ami fölötte van /transzcendál/ a történelmi korok gyorsan változó-
hullámzó világán. Benne van az időben, de ugyanakkor fölötte is van. Pál
apostollal vallom, hogy a „remény nem csal meg” /Rom. 5,5/
Sokan kérdezik, hogy ugyan mivel telnek a nyugdíjas napjaim? Változott-e
valami az élet-ritmusomban? Akik közelebbről ismernek, láthatják, hogy
változatlanul „pörgős” az életem. Szinte naponta jönnek látogatók, régi és új
barátok, sűrűn hívnak telefonon, az interneten keresztül is nagyon sokan
megkeresnek, cikkeket, tanulmányokat kérnek, egy-egy előadásra is még
meghívnak és közben írom az új könyvemet. Teszem a dolgomat, amíg időm
van. Nem unatkozom.

13. Szarvas István:

A nyugdíjas években mi lett az „ügy”, ami ugyanúgy viszi előre: miért éppen ez, és hogyan csinálják?
Beer Miklós:
Amikor nyugdíjba mentem, a barátaimmal létrehoztuk a Szent Ferenc
Szegényei Alapítványt és a Máltai Szeretet Szolgálat „Felzárkóztató”
programjában tevékenykedünk. Nógrádi falvakban támogatjuk a hátrányos
helyzetű /többnyire cigány/ családokat. Nagyszerű munkatársaim vannak és
csodálatos-hűséges rendszeres támogatóink. Havonta személyesen is meg
szoktam látogatni ezeket a településeket. Programjainkról rendszeresen
tájékoztatást is adunk /szentferencszegenyei.hu honlapunkon/. Rövidesen
családi bölcsődét is indítunk. A cigány családok életének jobbítása, támogatása
mindig szívügyem volt. Közöttük éltem Pilismaróton, Dömösön és a váci
püspöki szolgáltom alatt is közelről láttam a sokszor kilátástalan helyzetüket.
Meggyőződésem, hogy a mai magyar társadalmunk /és benne egyházaink/
gondjai és feladatai között ők első helyen állnak. Rajtunk múlik, hogy ezt el ne
felejtsük. Nem ők választották, hogy ott és olyan adottságokkal szülessenek,
ahogy mi sem. Tehát … amíg időnk van.

Molnár Piroska:Egész életemben jó kis iparosként dolgoztam.

Molnár Piroskával Kossuth díjas művésznővel a Filmkritikusok Életműdíjának átvétele után. 2025. január 31-én a MÚOSZ elnöki tanácstermében beszélgettünk.

Szarvas István: Művésznő, milyen gyermekkori emlékei voltak meghatározóak az életében?

Molnár Piroska: A filmezéshez kapcsolódik a legmeghatározóbb élményem. Békés megyében, Kunágotán éltünk, ahol minden héten volt filmvetítés. Hordozták a filmeket faluról falura, és nálunk is levetítették őket egy-két alkalommal. Édesanyám mindig elvitt, mert más efféle szórakozás nem volt: televízió még nem létezett, csak rádiót hallgattunk. Akármi jött a faluba, én mindet láttam gyerekkoromban. Akkor határoztam el, hogy olyan szeretnék lenni, mint akik a vásznon mozognak. Megkérdeztem anyámat, kik ők. Mondta: színészek. „Ebből meg lehet élni?” – kérdeztem. „Igen” – felelte. „Na, akkor ez az én utam.” Csodálatos operafilmeket is vetítettek, ezek különösen megragadták a képzeletemet. Mindenevő voltam, mindent megnéztem – és a mai napig emlékszem rájuk. Így aztán nagyon sima volt az utam.

Szarvas István: Mi volt az első színpadi szerepe, és hogyan élte meg azt az időszakot?

Molnár Piroska: Még főiskolásként, harmadévesen már játszhattunk színházban. A Madách Színházban ment a Yerma, Vámos László rendezésében, Psota Irén főszereplésével. Én a Nőstény nevű szerepet játszottam: táncoltam, énekeltem – inkább zenés-táncos feladat volt, nem prózai. Ez volt az első, amiben édesanyám még láthatott. Gyulán, a kórházban már haldoklott, de a televízió közvetítette az előadást. Látott játszani, és elismerte: ha erre vágytam, ez most sikerült – csak azt sajnálta, hogy itt kell hagynia egyedül.

Szarvas István: Milyen nehézségekkel szembesült pályája kezdetén, és hogyan lépett túl rajtuk?

Molnár Piroska: Sokáig csúnyának láttam magam. Régi fényképeket nézve nem is voltam az, de elhitették velem, hogy nem vagyok az a „vékonydongájú, szép lány”-típus. Inkább erősebb alkat voltam, ezért már a főiskolán is az idősebb szerepeket kaptam. A Rómeó és Júliában például a Dajkát játszottam, nem Júliát. Eleinte nagyon bántott, hogy a saját korosztályomat nem játszhatom. Aztán a csodálatos színészmesterség-tanárom, Pártos Géza elmagyarázta: „Drágám, ne bosszankodjon. Maga karakterszínésznő. Magában az összes emberi lehetőség megvan, és ki is fogja játszani. Magának nem lesz külön tragédia és komédia – mindent fog játszani. Végig fogja enni az étlapot az élete során, minden életkorban lesz szerepe.” És így is lett.

Szarvas István: Volt-e olyan kolléga vagy rendező, aki különösen nagy hatással volt Önre?

Molnár Piroska: A „karrier” szót alig ismerem. Egész életemben jó kis iparosként dolgoztam. Olyan nagy színészek vettek körül, akiket félistenekként csodáltam. Föl is sorolhatok néhányat: Dajka Margit, Gábor Miklós, Ajtay Andor – és még nagyon sokan. Sulyok Máriát is említeném, aki a beszédben is sokat segített.

Szarvas István: Több Kossuth-díjas művésztől is megkérdeztem: egyetért-e azzal, hogy régen nagyobb színészek voltak, mint ma. Volt, aki ezen meg is sértődött. Ön mit gondol erről?

Molnár Piroska: Nem hiszem, hogy „régen minden jobb volt”. Más nemzedék, más ideálok. Egy mai fiatal lehet, hogy László Zsoltot ismeri, és neki ő „a Sinkovits Imréje” – miközben nekünk Sinkovits Imre volt az. Hiába magyarázom, ki volt Kálmán György: a mai fiatalnak más a viszonyítási pontja. De ez nem szintkülönbség. Ugyanolyan nagy tehetségek és ugyanolyan nagy színészek vannak ma is.

Szarvas István: Van „legkedvesebb” szerepe? 

Molnár Piroska: Nincs. Semmiben sincs „legkedvesebb” az életemben – sem ételben, sem italban, sem szerepben. Mindig az a fontos, ami éppen van.

Szarvas István: Magánéletének mely eseményei voltak meghatározóak?

Molnár Piroska: Ezt nem szoktam boncolgatni, nem szívesen beszélek róla. 

Szarvas István: Hogyan alakultak a kapcsolatai a színházi világon belül és kívül?

Molnár Piroska: Mindig megtaláltam a helyemet. A kollégákkal – idősebbekkel és fiatalabbakkal is – nagyon jól kijöttem, soha nem volt probléma.

Szarvas István: Milyen tanácsot adna a fiataloknak, akik most kezdik a pályát?

Molnár Piroska: Vegyék komolyan a dolgukat. A színésznek lenni nem lehet „félszegen ülni a lovon”: vagy mindent odaad az ember, és akkor vissza is kapja, vagy csak adogat, és akkor a pálya is csak visszaadogat valamit.

Szarvas István: Ha visszatekint, mely pillanatokra a legbüszkébb?

Molnár Piroska: Semmire nem vagyok büszke, ami a dolgom. Arra vagyok büszke, ha elmosogatok egy bögrét – ami nem az én dolgom. Általában arra, ha olyasmit is megcsinálok, ami nem kötelességem. Ami a dolgom, arra nem vagyok büszke.

Szarvas István: Van-e valami, amit nem kérdeztem meg, de szívesen megosztana az olvasókkal?

Molnár Piroska: Nem, nem vagyok „osztogatós”.

Szarvas István: Köszönöm szépen, hogy rendelkezésemre állt.

Molnár Piroska: Én is köszönöm szépen.

Tóth Mihály: A házasság nem idill,hanem szövetség

A könyv már a címében is feszültséget jelez („Amíg a házasság el nem választ”). Mit szeretne ezzel a paradoxonnal üzenni a mai házaspároknak és az egyházi közösségeknek?

A cím egy szándékos „elcsúsztatás”. A házassági ígéretben azt mondjuk: „míg a halál el nem választ” — én pedig azt a valóságot akartam megmutatni, hogy sok kapcsolatban ma nem a halál választ el, hanem a hétköznapok. A fáradtság, a közöny, a kimondatlan sérelmek.
Nem vádolni szeretnék senkit, inkább tükröt tartani. A házasság nem idill, hanem szövetség — és ez a szövetség napról napra új döntést kíván. Ha ezt nem értjük, a házasság „elválaszt” bennünket: egymástól, Istentől, néha még önmagunktól is.

Állandó (családos) diakónusként hogyan látja: miben más a kísérés hangneme és eszköztára, ha a segítő maga is házas? Melyek a határai és előnyei ennek a szerepnek?

Az egyik legnagyobb előny, hogy nem kívülről beszélek: ugyanabban az életformában élek, mint azok, akiket kísérek.
Amikor egy férj vagy feleség mesél arról, hogy fáradt, hogy nincs türelme, vagy hogy a gyereknevelés mellett nincs ideje az intimitásra, az odafigyelésre, nem teológiai fejtegetéssel válaszolok, hanem azzal, hogy „ismerem ezt, én is benne vagyok.”
Ez a közelség bizalmat épít.
A határ viszont pontosan ez: nem válhatok „tanácsadóvá”. A diakónus nem pszichológus, nem coach, hanem híd — ember és ember, ember és Isten között. A szerepem az, hogy emlékeztessek: a kapcsolatnak van lelki dimenziója, nem csak logisztikája.

Melyek a leggyakoribb tévhitek a katolikus házassággal, a szentségi kötelékkel és az egyházi érvénytelenítéssel kapcsolatban, amelyekre a könyv külön is reagál?

Sokan úgy gondolják, hogy a szentségi házasság egy „örök alárendelődés”, amit utána bármilyen áron fenn kell tartani. Mások épp ellenkezőleg: ha valami fáj, „érvényteleníttetni” kell, mintha ez egy sima ügyintézés lenne.
A könyv egyik üzenete, hogy a házasság szentség, de nem varázslat. Nem oldja fel a konfliktusokat, hanem átalakítja őket lehetőséggé.
Az érvénytelenítés nem „keresztény válás”, hanem annak vizsgálata, hogy a házasság valóban létrejött-e. És sokkal fontosabb kérdés, hogy mit tanultunk abból, ami nem működött, mint az, hogy „papíron” hol tartunk.

Milyen gyakorlatokat (imádság, kommunikációs „ritmusok”, rítusok a hétköznapokban) ajánl a krízisben lévő házaspároknak – és külön mit azoknak, akik már érzelmileg „kiköltöztek” a kapcsolatból?

Az első: a „10 perces beszélgetés” rítusa. Hetente, havonta — mindegy, csak legyen rendszeres. Nem panaszkodás, nem napi logisztika, hanem idő, amit a kapcsolatnak szentelünk.
A második: az „Isten előtt kimondani” gyakorlat. Ez lehet imádság, de nem feltétlenül vallásos forma: egyszerűen megállni és kimondani, hogy „köszönöm, sajnálom, segítek, bocsáss meg.”
Akik érzelmileg már eltávolodtak, nekik azt szoktam mondani: ne az érzést próbáld előhívni, hanem a cselekvést. Az érzés gyakran a cselekvés után jön vissza.

Hogyan javasolja a plébániai közösségeknek, hogy egyszerre legyenek irgalmasak a válságban vagy válás után lévőkkel, és mégis következetesek a házasság szentségének tanításában?

A kulcs az, hogy ne besoroljuk, hanem megszólítsuk az embereket.
A valódi közösség nem az, amelyik falakat épít, hanem amelyik hidakat.
Lehet valaki válás után is Isten közelében — de azt is látnunk kell, hogy a házasság nem „opció”, hanem hivatás.
A kettő nem zárja ki egymást: az irgalom nem a tanítás feladása, hanem annak emberséges megélése.

A könyvben milyen szerepet kapnak a megbékélés és a megbocsátás lépései? Tudna felvázolni egy „útitervet” azoknak, akik újrakezdenének, de nem bíznak már egymásban?

A megbocsátásról írtam talán a legszemélyesebben. Nálunk is voltak pillanatok, amikor elment a bizalom, és csak a hit tartotta össze, hogy „ezt most még nem adjuk fel.”
A folyamat három lépésben zajlik:

Kimondani, hogy mi fáj. (Nem szarkasztikusan, hanem őszintén.)

Elengedni, hogy a másik ne fizessen érte. (Nem büntetem tovább.)

Újrakeretezni, hogy tanulni tudjunk belőle.
A megbékélés nem azt jelenti, hogy minden újra ugyanolyan lesz. Hanem hogy lesz jövőnk — másképp, de együtt.

Milyen sajátos kihívásokat lát ma: a digitális függőségek, a munka–magánélet felborulása, a meddőségi nehézségek, a családon belüli bántalmazás – és melyikhez milyen első, gyakorlati válaszokat ad a könyv?

A legnagyobb kihívás a figyelem inflációja. Az emberek már nem egymásra figyelnek, hanem értesítésekre. A telefon lett a harmadik fél a kapcsolatban.
A könyvben javaslok heti „offline estét” — csak ketten, képernyő nélkül.
A munka-magánélet egyensúlynál azt a mondatot írom: „Ha minden energiád a munkában megy el, ne csodálkozz, hogy otthon nem marad fény.”
A meddőségi nehézségeknél fontos, hogy a pár együtt hordozza a terhet, ne egymás ellen.
A bántalmazásnál pedig nincs kompromisszum: az nem házassági krízis, hanem életveszély. Ott az első lépés mindig a biztonság megteremtése — a lelkipásztor feladata ilyenkor a kísérés, nem a „visszaküldés”.

Mit tanácsol a jegyesoktatásban: mely három témát kell ma máshogy vagy mélyebben tárgyalni, mint 10–15 éve?

Három kulcsterületet látok:

Kommunikáció a digitális térben. A kapcsolat sokszor már az online térben kezdődik, ott is sérülhet. Erről 15 éve még alig beszéltünk.

Pénzügyi transzparencia. Régen ez tabutéma volt, ma meg a legtöbb vita forrása. Ezért tanítom a „10 perces pénzbeszélgetést”.

Intimitás és hűség a kis dolgokban. A hűség nem ott kezdődik, hogy nem lépünk félre — hanem ott, hogy este is letesszük a telefont, és meghallgatjuk a másikat.

Milyen visszajelzéseket kapott eddig az olvasóktól és a lelkipásztori munkatársaktól? Volt olyan reakció, amely új fejezetre vagy folytatásra ösztönzi?

Sokan írták, hogy megnyugtató volt számukra, hogy egy pap kimondja: nem tökéletes.
Volt, aki azt mondta: „Miután elolvastam a Viharvadászok fejezetet, végre mertem beszélni a férjemmel arról, ami fáj.” Ezért már megérte megírni.
A lelkipásztori munkatársak pedig azt emelték ki, hogy ez a könyv „lefordítja” a hit nyelvét a hétköznapokéra.
Ezek után talán lesz folytatás – de nem új elmélet, hanem újabb történetek. Mert a házasság tényleg egy életen át tartó beszélgetés.

A Montreal Memory

At first glance, the world of book launches seems predictable.

There is an author who—usually with quiet modesty—tries not to overtalk their own book. There is a moderator who asks the questions. And there is the audience: curious, critical, and polite all at once.

But in Montreal, in September 2008, within the walls of the Hungarian House, the evening drifted gently away from that familiar script. The conversation was led by Sándor Kerekes.

Yet he was more than simply the moderator of the event. As one of the voices featured in the volume, he also belonged to the book’s “inner world.” It was a rare and unusual situation: when the interviewee becomes the one asking the questions.

That evening, the Hungarian House seemed lit in a special way. Not because of the decorations or the ceremony, but because of that elusive feeling only diaspora community spaces can carry. On the walls hung photographs recalling the past; in the air floated fragments of soft Hungarian conversation; and there was a quiet certainty that everyone present knew where they had come from—even if decades separated them from that particular “where from.”

Sándor Kerekes’s questions were precise.

They came with the discipline of an athlete, without unnecessary detours. He was not interested in rhetorical flourish, but in substance. Just as there is no room on the piste for wasted movement, there was no space in this conversation for empty phrases.

By then, his name was already well known in the world of sport. A former foil fencer and member of the Canadian national team, he later became a defining figure as a sports administrator, serving as president of the Quebec Modern Pentathlon Federation.

At one point in the conversation—perhaps precisely because of this unusual reversal of roles—an unexpected anecdote emerged. Smiling, Sándor Kerekes remarked:

“You know, István, fencing and conducting interviews have more in common than we tend to think.”

The audience watched with warm amusement.

“In both,” he continued, “the real question is when to attack... and when it is wiser to wait.”

The room laughed. And the author—who this time remained in the role of respondent—did not argue.

It was true: a badly timed question can be just as mistaken a thrust as a rushed move on the piste. And a well-aimed question, asked quietly, can sometimes reach its target more accurately than the most spectacular attack.

That half-sentence, offered as a seemingly light remark, in fact said more about the craft than long methodological explanations ever could. From that point on, the conversation changed almost imperceptibly.

It was no longer a book launch, but a dialogue. No longer a moderated event, but an exchange of thought. The questioner knew what it felt like to answer. The respondent knew the responsibility of asking. And the Hungarian House in Montreal quietly provided the frame for this rare balance.

At the end of the evening, during the signing, Sándor Kerekes came over once more.

“You see,” he said with gentle good humor, “tonight I got a little even.”

“In what way?” I asked.

“Once, I was the interviewee. Tonight, I asked the questions.”

And in that sentence was everything the I Asked — They Answered series truly meant: not merely questions and answers, but encounters.

Between people. Between life stories. Between roles.

In Montreal, on that evening, in the borderless space of the Hungarian language.