Simonyi András: Azt szeretném, hogy mi, magyarok értékes országban éljünk.
2009. november 13-án az Alexandra Könyvesházban beszélgetőpartnerem volt. Simonyi András korábbi amerikai nagykövet a Csúcsra járatás című könyve került bemutatásra
Szarvas István:
Excellenciás uram!Eszébe jutott akkor, amikor közös iskolánkban, az első István Gimnáziumban Draskovics Tibor tanár úr történelemből feleltette, hogy egyszer az Amerikai Egyesült Államok elnökével fog találkozni és beszélgetni?
Simonyi András:
Nem, egyáltalán nem gondoltam erre. Viszont gyakran gondolok Draskovics tanár úrra. A könyvemben is megemlékezem róla. Ő volt a kedvenc tanárunk. Már akkor tudtuk, hogy 1956-ban a forradalom oldalán vállalt szerepet, ezért büntetésből lefokozták, és "csak" történelem tanárként taníthatott gimnáziumban. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – nagyon sokat tanultunk tőle.
Nem gondoltam arra sem, hogy Magyarország valaha szabad lesz. Pedig már akkor, az iskolában, az első István Gimnáziumban arról beszélgettünk, hogy milyen országban élünk. Emlékszem, volt olyan tanárunk is, aki a csóró diákok között megtanított bennünket olvasni.
Ezért is érzem megtiszteltetésnek, hogy egy szabad, független Magyarország nagykövete lehettem – ráadásul egy olyan országban, mint az Egyesült Államok.
Szarvas István:
Három mondatot szeretnék Önnek mondani. Azért kezdtem ezzel, mert a könyve lebilincselő, nem tudtam letenni, amint a kezembe vettem. Nagyon sok olyan emberről ír, akivel én is személyesen találkoztam. Azért kezdtem Draskovics tanár úrral, mert én is az első István Gimnáziumba jártam – igaz, jóval Ön előtt. Teljesen mellbe vágott, amikor az én volt osztályfőnökömről beszélt, mert én is sokszor feleltem nála. Nagyon szigorú, de igazságos ember volt.
A következő kérdésem, még mielőtt a washingtoni évekre térnénk: a múlt évezred végén találkoztunk Brüsszelben, ahol Ön NATO-nagykövet volt. Hogyan hasonlítaná össze a brüsszeli nagyköveti időszakát az amerikaival? Mi az, ami hasonló, és mi az, ami teljesen más?
Simonyi András:
A két pozíció szorosan összefügg. A NATO tevékenysége és az amerikai kapcsolatok között is szoros kapcsolat van. Ahogy a könyvemben is leírom, már gyerekkoromban megismerkedtem az amerikaiakkal – például Martin Luther Kinggel is találkoztam gyermekként. Az amerikai gyerekek között zajló élményeim nagy hatással voltak rám.
A rendszerváltás idején tudtam, hogy nekünk határozottan Amerika felé kell fordulnunk. 1992-től kezdve úgy éreztem, ott kell lennem, amikor Magyarország belép a NATO-ba. Tíz évet töltöttem el ebben a munkában, sokszor éjszakázva. Mire az Egyesült Államokba kerültem, már jelentős tapasztalatom volt az amerikaiakkal kapcsolatban, és nagy empátiával tudtam hozzájuk viszonyulni.
Ami még fontosabb: meggyőződésem volt, van és marad, hogy Magyarországnak milliónyi szállal kell kötődnie az Egyesült Államokhoz. Ez számomra nem csupán munka volt, hanem szenvedély is. Egy ilyen megtisztelő poszton szenvedély nélkül nem lehet helytállni – talán ezt tükrözi a könyv is.
De szeretném világossá tenni, hogy bár nagyra értékelem Amerikát, én nem akarok egy lenni a 300 millió amerikai közül. Azt szeretném, hogy mi, magyarok értékes országban éljünk, amely megbecsüli a saját kultúráját és értékeit.
Szarvas István:
Van a könyvében egy fejezet, amelyet szívem szerint egyetemi szinten tanítanék politikusoknak és újságíróknak egyaránt. Ez a sajtóval való kapcsolatról szól. Olyan dolgokat ír le, amelyek mellbe vágtak – azt hiszem, minden újságírónak a szívéből szól. Úgy veszem észre, Ön tiszteli a sajtót.
Simonyi András:
Igen, nagyon is. Sokat gondolkodtam ezen, és meggyőződésem, hogy a sajtóval való kapcsolat nemcsak stratégiai, de morális kérdés is. Az újságírás a demokrácia egyik alappillére.
Szarvas István:
Volt nagykövetként, hogyan látja azt a jelenséget, amikor egy ismert nyugati – akár amerikai, akár kanadai – publicista cikket ír Magyarországról, azt a magyar miniszterek, sőt a miniszterelnökök is idézik, és szinte revelációnak tekintik? Ugyanakkor, ha egy magyar újságíró fogalmaz meg hasonló gondolatokat, az sokszor visszhang nélkül marad. Miért van ez?
Simonyi András:
Ez egy nagyon fontos kérdés. Sajnos gyakori jelenség, hogy a külföldi véleményre nagyobb súlyt helyezünk, mint a saját hangunkra. Ez részben történelmi reflex, részben kisebbrendűségi komplexus. Mintha csak akkor lenne érvényes valami, ha nyugatról jön.
Pedig a magyar sajtónak is megvan a maga értéke – nekem személyesen is mindig fontos volt, hogy együttműködjek vele. A sajtó ugyanis nem „mellékszereplő”: egy szabad, demokratikus országban a sajtó a hatalom egyik ága, éppúgy, mint a törvényhozás, a végrehajtó hatalom vagy az igazságszolgáltatás. Aki ezt nem ismeri el, az nem a demokrácia híve.
Szarvas István:
A könyvében említ egy történetet, amikor egy magyar miniszterelnök interjút adott egy neves amerikai újságírónőnek – aki az Egyesült Államok tíz legbefolyásosabb újságírója között volt – és utólag lekicsinylően nyilatkozott róla. Ön mit mondott erre?
Simonyi András:
Valóban, megtörtént. A miniszterelnök azt mondta, hogy „egy hülye nő” készített vele interjút. Én pedig emlékeztettem rá, hogy az illető hölgy a tíz legbefolyásosabb amerikai újságíró egyike. Erre ő azt válaszolta: „Én meg az egyetlen magyar miniszterelnök vagyok.” Ez a mondat mindent elmond.
Egy ilyen kijelentés nem csak tapintatlanság, de diplomáciailag is káros. Egy vezető politikusnak pontosan tudnia kell, hogy amit mond, az nyilvánosságra tartozik. A sajtóval való bánásmód tehát nemcsak taktikai, hanem morális kérdés is.
Szarvas István:
A könyvében külön fejezetet szentel a sajtóval való kapcsolatnak. Miért tartotta ezt ennyire fontosnak?
Simonyi András:
Mert a sajtó segítsége nélkül nem lehet Magyarországot megjeleníteni a világ térképén. Diplomataként a célom az volt, hogy Magyarország mindig jelen legyen – méghozzá pozitív értelemben – az amerikai médiában. Van egy amerikai mondás: „Aki nem szerepelt a tévében, az nem is létezik.” Ez talán túlzás, de nagyon is van benne igazság.
Nem intézményeket tisztelünk, hanem az embereket és azok teljesítményét. De az intézmények egészét – így a sajtót is – tisztelet illeti. Ez egy alappillére a demokráciának. Lehetnek rossz tapasztalatok is – nekem is voltak kellemetlen élményeim –, de összességében mindig korrekt kapcsolatot ápoltam az újságírókkal.
És ez nem véletlen. Egy diplomata munkájának nagy része ugyanis nyilvános. A titkos diplomácia csak egy kis szeletét képezi a tevékenységnek. Én államtitkokat nem teregetek ki a könyvemben – nem is ez a cél –, de példákkal próbálom érzékeltetni, mekkora felelőssége van bárkinek, aki Magyarországot képviseli: legyen az miniszter, nagykövet vagy akár gépkocsivezető. Mert az ország megítélése minden szereplőn múlik.
