Kaposváron a Szivárvány Kulturális Központban, a Kaposfest fesztiválon, 2023 augusztus 15-én délután 14 órakor beszélgettem az esemény egyik művészeti vezetőjével, Várdai István Liszt Ferenc díjas cselló művésszel, aki az esti főpróba szünetében 15 percet engedélyezett számomra a beszélgetés lebonyolítására.

Várdai István(J) és a szerző

Művész Úr! Hangszer választása rögtön a csellóra esett, vagy zenei pályája elején még más hangszeren is játszott, illetve milyen tényezők befolyásolták a döntését?

– Rögtön a csellóra esett, bár bevallom nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy nem egy tudatos döntés volt. Egy hangszerbemutató alkalmával kaptam egy hangszert, egy csellót kipróbálni és nagyon tetszett, ahogyan rezeg és az ahogyan a tanárnő mutatta, hogyan lehet át ölelni a szettet. Nagyon organikusan éreztem magamat a csellóval.

– Kik voltak a legnagyobb hatással az ön zenei kifejezésmódjára és a hatás miben állt?

– Ez egy hosszú sor, szinte nehéz is lenne mind felsorolni. Talán az alapköveket mindenképpen Mátrai Mária zeneiskolai tanárnőm, aztán Mező László zeneakadémiai tanárom, akinél 13 évestől 23 éves koromig tanultam, tette le és utána Reinhard Laczkó Bécsben, Frans  Helmerson, Kronbergben, és emellett a különböző kurzusokon, akik még tényleg nagy befolyást tettek rám, az Gidón Kremer, ,  Schiff András, Natasa Gutmann, és Starker János, és  sorolhatnám még. Én inkább mindenkitől, ezt szoktam is mondani egyébként a tanításnál is.  A tanulásban hiszek, nem feltétlenül annyira a tanításban, és ezért  próbáltam minél több embertől minél több impulzust begyűjteni úgymond, de a mibenléte talán a kezdeti években abban jelentkezett Mátrai Máriánál, hogy nagyon inspirálóan tanított, tehát a hangszer szeretetét hozta nekem, és aztán ez folytatódott Mező Lászlónál is, aki mellett egy nagyon gondos technikai és zenei tanítást adott nekem, aztán Rainhard Lackónál megtanultam az úgymond profizmust, a zenei kifejezésmódok reprodukcióját, Francois Helmerstonnál pedig a zenei nagyvonalúságot, a formáknak a választékát, ha röviden össze kellene foglalnom, ezeket éreztem.

– Milyen egyéni technikákat alkalmaz a cselló játékában, melyek egyedivé teszik az ön előadásmódját, milyen módon jeleníti meg a művek érzelmi mélységeiket, azokat hogyan tudja átadni a hallgatóságnak?

– Szerintem egy olyan technikát próbálok alkalmazni, ami a leginkább segíti a zeneszerző gondolatainak a kifejezését és azokat a gondolatokat, amiket ezek kiváltanak belőlem. Tehát a technika, mint eszköz, az mindig adaptálódik egy kicsit a zenei tartalomhoz, ennek megfelelően valamilyen szinten változik is minden egyes előadásnál a technika. Mi volt a másik kérdés?

– A másik, hogy milyen módon jeleníti meg a művek érzelmi mélységeit, azokat hogyan tudja átadni a hallgatóknak?

– Ez egy nagyon komplex kérdés. Talán a felkészülésnél és az évek tapasztalatai alapján szerzett visszajelzések, tehát önreflexiókból tanul talán a legtöbbet az ember, és ezáltal érik mindig a darab folyamatosan tovább, és ezáltal sikerül az előadás még ön azonosabban. Tehát a saját elképzelés kiforrottsága határozza meg azt leginkább szerintem, hogy aztán a közönséggel való kommunikációja, a közönségnek való tartalom átadása az mennyire lesz hatékony, hogyha ezt így lehet így mondani, bár a hatékony szó az nem feltétlenül a legjobb, inkább úgy mondanám, hogy mitől lesz leginkább élő, és itt az előadásnak az élő mivolta a lényeg az pedig nagyon erősen múlik az inspiráción, t az egy olyan faktor, amit az ember tudatosan nem tud eldönteni, hanem az vagy jön, vagy nem.

– Egy kicsit összefügg a következő kérdéssel ezzel, de még egy kicsit próbálom ezt bővíteni. Hogyan készül fel egy új műsorra vagy kompozícióra, milyen szempontok szerint bővíti, illetve változtatja a repertoárját?

– Most azt érdemes itt zárójelben megjegyezni, hogy már három éve lassan én egy kamarazenekarnak is vagyok a vezetője, és ezáltal bővül a repertoár.

– Ez a Liszt Ferenc Kamarazenekar

– A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak a repertoár palettája abszolút kibővült, és a rendelkezésre álló napi 24 óra az pedig ugyanannyi maradt.  Itt a repertoár kiválasztásában akár csellistaként, akár kamarazenekari programok kialakítójaként én azt tartom szem előtt elsősorban, hogy mi az, ami minket érdekelhet, és mi az, amihez valószínűleg a karakterünkből adódóan úgy tudunk közeledni, hogy ez a darabnak is megérje, hogy mi abból ki tudjunk valami olyat hozni ami értékes. És hogy készülök?

– Igen.

Sokféleképpen, az utóbbi pár évben már, mondjuk 5-6 évben mindig vagy zongora stimből, vagy partitúrából át szoktam nézni akár concertókat, akár szonátákat játsszuk, hogy a zenei anyag egészével valamennyire tisztában legyek, hogy a kontextusokat, az összefüggéseket értsem benne utána meg szoktam néha hallgatni különböző előadásokat is. Szinte mindenből nagyon jó felvételek készültek már, és aztán ezekből valamennyire próbálom összegyúrni azt, hogy én akkor éppen mit képzelek erről, vagy mit gondolok ezekről a darabokról, és aztán miután eljátszom egy párszor, aztán utána pár kérdéssel ezelőtt beszéltünk, akkor az érési folyamat az, hogy elindul, és akkor onnantól kezdve egyreközelebb kerülünk egymáshoz a művel.

–  Mindig csodáltam azokat a művészeket, akik több zenekart vezényelnek, és ráadásul, mint ön, Bécsben tanszékvezető. Hát, hogy lehet ezt összeegyeztetni?

– Ez egy picit túlzás ez a tanszékvezető, nincs olyan, hogy cselló tanszék, én a cselló tanszéken belül ez valahogy egyszer így lejött. Bécsben professzor vagyok, van egy osztályom és Heinrich Schiffnek, aki egy legendás tanár és csellista volt, hogy neki vagyok az utódja.

A zenekarral való foglalkozás az a koncertező csellista időmből vett el egy szeletet, aminek én megmondom őszintén, örülök, mert egy időben túl sokat koncerteztem, nem volt időm igazán elmélyülten készülni. És egyébként nagyon-nagyon pozitív hatással van a zenekarral és ezzel a többszólamúsággal és az egész komplex rendszerrel való foglalkozásnak nagyon jó hatása van a csellista létemre. A tanítás az pedig nagyon jó hatással van például a Liszt Ferenc Kamarazenekarral való foglalkozásra. És így tulajdonképpen azért kell ezt nagyon okosan balanszban tartani, mert így minden épít mindent. Csak nagyon precízen ki kell alakítani a logisztikát és az időbeosztást.

– Ki tudna-e emelni önhöz különösen közel álló műveket a zeneirodalomból?

– Szinte mindegyiket amelyeket még repertoáron tartom, vagyis amikkel szívesen foglalkozom, például Bach cselló szviteket, a Beethoven szonátákat, a Dvorák csellóversenyt, Schumannt, Sosztakovics kettőt, Beethoven szimfóniát, Haydn Krisztus hét utolsó szava, amivel most debütáltunk a Musikvereinben Bécsben. Én ezeket mind nagyon kedvelem ezeket a darabokat is, és még nagyon sok mást is.

– Lényegében a következő kérdést egy picit érintette, de azért bővítsük még. Pályafutásának ossza meg velünk különleges élményeit, kiemelkedő pillanatait?

– Mindig a jó dolgokat szokták mondani. Nekem van egy nagyon fontos élményem, amikor a hibától való félelmem hirtelen megszűnt, amikor egyszer és először belesültem egy Bach Esz-dúr szvitbe 13 évesen, ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert egészen addig rettegtem attól, hogy valamibe bele fogok sülni, és aztán miután ez megtörtént, utána már rájöttem, hogy utána is megy tovább a világ.

– Van, aki azt mondja, hogy a kudarcok jót tesznek az embernek.

– Igen, egyébként szerintem jót tesznek. A másik hasonló eset, akkor én most csinálnék egy ilyen negatív listát. Amikor először voltam az ARD versenyen 19 évesen, szintén memória problémám volt ami miatt nem engedhettek tovább, de 2014-ben, 10 év múlva amikor visszamentem, megnyertem a versenyt!

– De mondjunk azért pozitív példákat is!

– Talán, amikor először játszottam az összes Beethoven szonátát Frankl Péterrel 2016-ban, azt hiszem, vagy a fellépésem a Carnegie Hallban Leon Botstyle-nal már jó tíz-valahány évvel ezelőtt, vagy a finn Helsinki Filharmonikusokkal Prokofjev, Szimfónia Concertantiója, az is egy nagyon szép élmény volt. Susanna Marchi vezényelte Wikingur Olafsonnal azt a koncertet, amit még a pandémia alatt készítettünk elő és három napra beköltöztünk a Müpába a nagyterembe. Nem volt ott senki, nem voltak rendezvények, Beethoven szonátát játszottunk, sok Janaceket és sok egyéb más darabot is. Egyébként, ha már a Kaposfeszten vagyunk, itt talán az első Kaposfeszt fesztivált említem, a nyitókoncertünket, ahol Haydn csellóversenyt játszottam és egyébként ehhez kapcsolódóan most egyből eszembe jut egy csomó más is, mert pont ez is a lényege a Kaposfestnek és az ilyen fesztiváloknak, hogy olyan emberekkel tudunk együtt dolgozni, akikkel kialakulnak tényleg olyan pillanatok az egymás segítéséből és az egymás inspirációjából, ami tényleg megismételhetetlen.

– Milyen szerepet játszik önnél a zenei oktatás és a mentorálás? Mielőtt válaszolna, hadd mondjam el egy mostani élményemet! Ahogy figyelem – és erről a karmesteri dologról majd külön beszéljünk még –, tehát amikor nem karmester, akkor is a szemével szinte inspirálja a többi zenészt, Ilyet még nem láttam más művésznél! Ez egy Várdai féle specialitás, jól látom ezt a kérdést?

– Tulajdonképpen a zenének egy nagyon fontos eleme a szuggesztió. Tehát, hogy lehet szuggesztíven előadni valamit, a szuggesztió vágya, vagy a kifejezési vágy, az szerintem egy nagyon motiváló dolog tud lenni és ezt a motivációt próbálom átadni másoknak is. Egy jó darabban, hogyha az embernek kézben van a hangszere, abban tényleg lehet lubickolni. Ezek olyan jó zenék, olyan jó gondolatok, amit az ember jó érzéssel átenged magán. Tulajdonképpen átváltoztatja az előadót a darab valamilyen szinten és ezt érdemes hagyni! A tehetséggondozás az pedig nekem is, meg hál Istennek nagyon sok kollégámnak is azért nagyon kiemelkedően fontos tevékenység, mert ezek egyrészt nagyon ügyes, szorgalmas, kitartó fiatalok, akiknek szerintem a legjobb példát akkor tudjuk nyújtani, hogyha velük együtt zenélünk, együtt játszunk, amit ők átéreznek. Aztán természetesen olyan tapasztalatokat is megosztunk velük verbálisan, amelyek adott esetben a pályájukkal kapcsolatosak, vagy eloszlatja félelmüket és motíválja őket.

– Szakmai elfoglaltsága mellett mennyi ideje jut családjára és a pihenésre?

– Ez is tervezés kérdése. Vannak nehezebb hónapok, de azért egyensúlyban van tartva. Nagyon fontos a családi bázis és tényleg ebből a szempontból az érzelmi stabilitás és az emberi stabilitás az a legfontosabb, erre mindig időt kell szánni, erre igényem is van, és ennek megfelelően osztok be mindent. Bécsben élünk, vagyis hát Bécs mellett, tehát én amikor tanítok és a növendékeimmel foglalkozom, akkor tulajdonképpen otthon is vagyok. Mindig úgy van beosztva a napom, hogy mondjuk reggel kilenctől délután háromig tanítok, és akkor utána, mikor a gyerekek végeztek az iskolával, óvodával, akkor otthon vagyok velük.

– Hogyan körvonalazná a jövőbeli tervét és céljait?

– Azokat a folyamatokat, amiket elindítottam, meg elindítottunk, akár a Liszt Ferenc Kamarazenekarral kapcsolatban, gondolok itt a külföldi koncertekre, azt a munkát, amit ebbe beletettünk, ezt szeretnénk és fogjuk is tudni kamatoztatni. Ettől fogunk fejlődni is még többek leszünk. Tulajdonképpen az egyensúly, a fejlődés és ennek a kettőnek a harmonizációja volt mindig is a hosszú, közép, és rövid távú cél. Mindig az adott feladatoknak megfelelően szoktam mondani, hogy a feladatok adnak kézről kézre egymásnak engem. Valamire meg kell tanulni nemet is mondani, de rendet próbálok tartani ebben az egész nagy rendszerben, és egyre inkább úgy érzem, hogy egyre tisztábban látom azt, hogy miben tudok hozzátenni a dolgokhoz, a környezetemhez, a zenekarhoz, a saját pályámhoz, a tehetséggondozáshoz, és ezeket próbálom is megvalósítani.

– Hogyan látja a zeneipar és a művészi kifejezés jövőjét, a változások hogyan érintik az ön művészetét?

– Nem hiszem, hogy engem a változások vagy az ilyen jellegű dolgok befolyásolnának. Vagy nem hiszem, hogy kellene hagynom azt, nem biztos, hogy a művészi integritásomnak kellene alakulnia bármilyen formában a piaci elvárásokhoz. Eddig nagyon jól működött minden enélkül is és tulajdonképpen, ha most a számokat nézzük, egy jó műsorkoncepció és a jó előadások azok már önmagukban is nagyon jó reklámot generálnak. Tehát itt a kérdés az, hogy minőségi klasszikus zenét, hogyan lehet minél több emberhez eljuttatni, azt az élményt, azt a koncertélményt, hogyan lehet minél több emberhez eljuttatni? Szerintem egyféleképpen, hogyha az ember odamegy és játszik. Bár ahhoz, hogy az ember mindenhova odamenjen, arra egy élet is kevés, ezért itt ezen belül kell egy picit szelektálni, hiszen nincsen mindenre befolyásunk. Én szerintem az a fontos, hogy tényleg egy önazonos művészi integritást a legmagasabb szinten kiműveljünk és hogyha azt valaki meghallgatja és valaki ezt az élményt megkapja, akkor ne legyen az kérdés, hogy a klasszikus zenének van-e jövője?

– Utolsó előtti kérdés.

– Igen, igen, ezt tényleg aztán mennem kell.

– Nem fér bele?

– Egy utolsó még igen.

– Akkor legyen az utolsó kérdés.  Most debütált karmesterként, vagy mondjuk úgy, próbált karmester lenni. Hogy érezte magát ebben a szerepben, mert általában azt mondják, hogy karmesterként az ember úgy 40 év fölött szokott működni, Ön pedig még fiatalabb ennél.

– Ez így van. Nem tartom magamat karmesternek, én egy cselló művész vagyok.

– Nem is szeretne karmester lenni?

– Lehet, hogy az leszek, vagy annak lehet majd nevezni egyszer, de jelen pillanatban egy zenész vagyok, aki vezényel.

– Értettem, ez egy rövid, de jó befejezés. Van még valami, amit elmondana és én nem kérdeztem?

– Nagyon sok mindenről beszéltünk, nem maradt ki semmi. Nagyon köszönöm a kérdéseket!