Bencze Ilonával, a Madách Színház színész-rendező művésznőjével a teátrum társalgójában beszélgetünk Arány és erény című könyvének sajtóbemutatója után, 2011. február 12-én.

Bencze Ilona és a szerző

Szarvas István (Sz. I.): Művésznő, én is csináltam már interjúkötetet, és azt hittem, hogy mindent tudok az interjú műfajáról. Örülök, hogy ön által egy újfajta interjúmódszert ismertem meg. Nemrég voltam egy könyvbemutatón, ott kimaradtak a kérdések, csak a válaszok  jelentek meg a könyvben. Most pedig  itt  az Ön öninterjú könyve. Árulja el a titkot, hogy egy ilyen híres színész miért öninterjút készített. Biztos nagyon sokan szívesen csináltak volna interjút. Mint ahogy én is szívesen csinálom.

Bencze Ilona (B. I.:) Biztos szívesen csináltak volna velem, és én nem azért csináltam öninterjú kötetet, mert nem bízom a kollégákban, hanem azért, mert olyan kérdéseket szerettem volna magamnak feltenni, amit senki nem tud nekem feltenni, mert ezeket a kérdéseket csak én tudom, és azokat a válaszokat, amiket szeretnék megválaszolni ennek kapcsán, csak én ismerem.

Sz. I.: Megdöbbentő információ ezen a könyvbemutatón az volt, mikor mondta, hogy ön 40 éve ebben a színházban dolgozik. Én azt hittem, hogy „csak” 25. Az egy óriási idő, de elmondhatom, hogy nem változott az elmúlt 20 évben.

B. I.: Köszönöm szépen a bókot.

Sz. I.: Ez az igazság. Mi késztette arra, hogy könyvet írjon interjú formában? Amikor az ember csinál egy interjút, akkor van valami elképzelése, hogy most elkezdi az első könyvét. Azt tudom önnek mondani, hogy ha az első könyvét megírta, akkor biztos fogja követni a második.

B. I.: Megbízást kaptam erre a könyvre. Lehet, magamtól nem jutott volna eszembe, hogy megírjam ezt a könyvet. De amikor letettem végül is nem a tollat, hanem a számítógépet, amikor az utolsó mondatokat leírtam és leadtam a könyvet, akkor éreztem egy nagy ürességet. Valószínű, hogy érzek majd késztetést arra, hogy még írjak. És hogy miért írja meg az ember a gondolatait? Nagyon nehéz beszélni a könyvről. Azt hiszem, hogy ennél nincs nehezebb dolog. Egy szerepről is könnyebb beszélni, hogy én ezt miért játszottam el, hogy játszottam el, mi volt számomra ebben fontos, mi volt érdekes, de amit már leírt az ember egy könyvben, iszonyú nehéz utána arról beszélni. Ennél nehezebb helyzetben, mint hogy én a saját könyvemről beszéljek, azt hiszem, hogy soha életemben nem voltam, mert kiírtam magamból mindent, amit szerettem volna.

Sz. I.: Azt értem, de még mindig szeretnék visszatérni arra, hogy nagyon sokan írnak. Mert ez egy életrajzi könyv. És ezt megírhatta volna anélkül, hogy nem tesz fel kérdéseket magának. Bevallom hogy ez nagyon imponál nekem!

B. I.: Igen, de úgy engem nem érdekelt volna, hogy úgy írjak életrajzi könyvet, hogy születtem ekkor és csináltam ezt, azt… ez fel sem merült bennem, hogy én így írjak. Ezt a formát találtam érdekesnek és ezt gondoltam jónak és valamennyire újszerűnek is. Nem én találtam ki ezt a műfajt, de nem sokan írtak így könyvet. Úgyhogy én ebben aztán örömömet leltem. Amikor ezzel elindultam, akkor én már nem akartam, eszembe se jutott volna másképp.

Sz. I.: Végső soron kinek ajánlja ezt a könyvet?

B. I.: Úgy gondolom, hogy mindenkinek ajánlom ezt a könyvet. Mindenkinek, aki értékek és érzelmek mentén gondolkodik az életében, és aki úgy gondolja, hogy mindaz, ami az életében történik vele, az érzelemből és a harmónia iránti vágyból táplálkozik. Nagyon nehéz erről beszélni. Énnekem a gyökereim az életemben a legfontosabbak: a család, a gyermekem, a barátaim, a színházaim, a szakmám. Tehát mindenből gyökerek. Ha nincsenek az embernek gyökerei, akkor elvész. Minden növény, aminek nincs gyökere, az elpusztul. Az ember akkor pusztul el, ha nincsenek gyökerei, és én büszke vagyok rá, hogy nekem vannak gyökereim, és én szeretem ezeket a gyökereket és nagyon ápolom, ugyanúgy, ahogy a virágaimnak a gyökereit is.

Sz. I.: Nagyon szépen köszönöm!

Megosztás

Tweet