Montreali emlék
A könyvbemutatók világa első pillantásra kiszámíthatónak tűnik.
Van egy szerző, aki – többnyire visszafogott szerénységgel – igyekszik nem túlbeszélni saját könyvét. Van egy moderátor, aki kérdez. És van a közönség, amely egyszerre kíváncsi, kritikus és udvarias. Montrealban, 2008 szeptemberében azonban a Magyar Ház falai között az este finoman eltért ettől a jól ismert dramaturgiától. A beszélgetést Kerekes Sándor vezette.
Ő azonban nem csupán moderátora volt az eseménynek. A kötet egyik megszólalójaként maga is a könyv „belső világához” tartozott. Ritka és sajátos helyzet: amikor az interjúalany kérdez.A Magyar Ház azon az estén különös fényben állt. Nem a díszítés vagy a ceremónia miatt, hanem azért a nehezen megfogható érzésért, amelyet csak a diaszpóra közösségi terei tudnak sugározni. A falakon múltidéző fényképek, a levegőben halk magyar szófoszlányok, és az a csendes bizonyosság, hogy itt mindenki tudja, honnan érkezett – még ha évtizedek választják is el attól a bizonyos „honnantól”.Kerekes Sándor kérdései pontosak voltak.
Sportemberhez illő fegyelemmel érkeztek, felesleges körök nélkül. Nem a látványos retorika, hanem a lényeg érdekelte. Ahogyan a páston sincs helye a fölösleges mozdulatnak, úgy a beszélgetésben sem maradt tér az üres frázisoknak. Nevét a sport világában addigra már jól ismerték. Egykori tőrvívó, a kanadai nemzeti válogatott tagja, aki később sportvezetőként vált meghatározó figurává: a quebeci öttusa szövetség elnökeként .A beszélgetés egyik pillanatá ban – talán éppen a szerepek különös cseréjének köszönhetően – váratlan anekdota született. Kerekes Sándor mosolyogva jegyezte meg:
– Tudod, István, a vívás és az interjúkészítés között több a hasonlóság, mint hinnénk.
A közönség derűsen figyelt.
– Mindkettőben – folytatta – az a kérdés, mikor kell támadni… és mikor jobb kivárni.
A terem nevetett. A szerző pedig – aki ezúttal a válaszoló szerepében maradt – nem vitatkozott. Valóban: egy rosszul időzített kérdés éppúgy elhibázott szúrás lehet, mint a páston egy elkapkodott mozdulat. És egy jól irányzott, csendesen feltett kérdés néha pontosabban talál célba, mint a leglátványosabb támadás .Ez a félmondat – könnyednek tűnő megjegyzésként – valójában többet mondott a szakmáról, mint hosszú módszertani fejtegetések. A beszélgetés ettől a ponttól kezdve szinte észrevétlenül alakult át.
Nem könyvbemutató volt már, hanem párbeszéd. Nem moderált esemény, hanem gondolatcsere. A kérdező tudta, milyen érzés válaszolni. A válaszoló tudta, milyen felelősség kérdezni. A montreali Magyar Ház pedig csendesen keretet adott ennek a ritka egyensúlynak.
Az este végén, a dedikálás közben, Kerekes Sándor még egyszer odalépett.
– Látod – mondta halk derűvel –, ma este egy kicsit visszavágtam.– Miben is? – kérdeztem.
– Egyszer interjúalany voltam. Most én kérdeztem És ebben a mondatban benne volt mindaz, amit a „Kérdeztem – válaszoltak” sorozat valójában jelentett: nem csupán kérdéseket és válaszokat, hanem találkozásokat. Emberek között. Életutak között .Szerepek között.
Montrealban, azon az estén, a határok nélküli magyar nyelv terében.
