Az idei Múzeumok Éjszakája megnyitóját a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartották. Az intézmény azért kapta meg ezt a megtiszteltető szerepet, mert Petőfi születésének kétszázadik évfordulója van. Főigazgató Úr, legyen olyan kedves, és avassa be az olvasóinkat, hogy milyen különlegességekkel készülnek erre a Múzeumok Éjszakájára Petőfi vonatkozásában!

Demeter Szilárd (b) a szerzővel (j)

Petőfiről köztudomású, hogy annak idején azzal vágta ki a biztosítékot a kora irodalmi hatalmasságainál, vagy mondjuk így, a komfortzónán túllépve, hogy ő minden irodalmi műfajban radikálisan újított, minden felülírt, átírt, másképp nyúlt hozzá a témákhoz. Átkódolta a magyar irodalmat, ezért mi is vesszük a bátorságot és egy picit rendhagyó módon nyúlunk Petőfihez. Nem arról szól a történet, hogy szeretnénk a verseket ismét elmondani, ismételni a megszokott műfajban, vagy a megszokott interpretációban, hanem példának okáért hívtunk egy DJ-t, aki a saját szettjeinek zenei világába építi be a Petőfi-idézeteket, és azokra próbál reagálni, tehát párbeszédbe bocsátkozik Petőfivel. Szintén izgalmasnak ígérkezik Vecsei Miklósék produkciója: Petőfi és Arany levelezését színpadi formációba ültetik át. De ha már Petőfiről beszélünk, és Petőfi örökösének valljuk magunkat, akkor nem tudunk nem beszélni arról, hogy a Cseh Tamás archívum is nálunk van. Nemrég nyílt meg a Cseh Tamás kiállításunk, és történt egy érdekes kísérlet: Cseh Tamás és Csengey Dénes be nem fejezett dalainak folytatását készítette el Beck Zoli és Szőcs Krisztián – ezt is előadják a művészek. Lesz majd Petőfi mémelés, popup-kiállítás, mindenfajta egyéb ilyen-olyan társművészet, ami egy kicsit megengedi ezt a crossover-műfajt. Nyilvánvalóan a tárlatvezetések is rendhagyóak lesznek, nagyon kíváncsiak leszünk arra, hogy a meghívott művészek és kulturális szereplők mit értenek ma Petőfiből, milyen üzeneteket tudnak átadni a látogatók számára.

Szeretném elmondani, hogy ebben az évben voltam itt egy szintén Petőfivel kapcsolatos rendezvényen, ahol a Színművészeti Főiskola másodéves növendékei szerepeltek. Óriási siker volt. Ők most nem jönnek?

Ha jól emlékszem, Szilágyi Enikő osztálya volt, és azt a produkciót kifejezetten én rendeltem tőlük. Örülök, hogy jól sikerült, mert Szilágyi Enikő színművész hatalmas lélekkel tudja megszólaltatni a verseket. Ez is egy olyan kísérletünk, hogy próbáljuk az összes „hangszeren” eljuttatni az irodalmat azokhoz a fiatalokhoz, akik nem biztos, hogy már olvasnak, nem biztos, hogy első dolguk kézbe venni egy könyvet, de fogékonyak arra az üzenetre, arra az irodalmi értékre, ami akár Petőfi költészetében, vagy a tágabb értelemben vett magyar költészetben benne van.

Köztudott önről, hogy mindig előre gondolkozik a jövőre. Lesz-e olyan magyar költő, akinek jövőre lesz olyan évfordulója, aki miatt a múzeumok éjszakája központi rendezvénye itt legyen.

Írónk lesz, 2025-ben Jókai bicentenárium következik, és akkor Jókai Mórról kell majd megint csak relevánsan beszélnünk, illetve Jókai Mór kapcsán kell beszélnünk arról, hogy a magyar kultúra milyen módon tudja megőrizni azokat az értékeket, azokat a fundamentumokat, amelyekre a jövőt lehet tervezni. Tehát most Jókai következik, és azon gondolkodunk, hogy miként tudjuk őt „körbevenni”. Van pár elképzelésünk, hogy ne csak az íróról beszéljünk, hanem a növénytermesztőről, a tágabb értelemben vett gazdálkodóról, vagy az utópia-gondolkodóról. Azt vizsgáljuk, hogy az utópiák mennyire váltak valóra. Amit Jókai megírt, az a Magyarország volt valós – sok évtizedig, egészen a második világháború utáni korszakig, tehát a kommunizmus bekövetkeztéig. Tehát, hogy a „Jókai-Magyarország” és a mai Magyarország között mik a különbözőségek és a hasonlóságok. Jókai ebből a szempontból nagyon izgalmas szerző, és nagyon jól mesél. Úgy gondolom, hogy nekünk – nem csak a múzeumoknak, hanem az egész kultúrának, a természet-ember kultúrának. Újra és újra el kell mondanunk a saját történetünket, pláne ilyen őrült időben.

Ön ezen a sajtótájékoztatón szólt arról, hogy annak ellenére, hogy nagyon forró nyár elé nézünk, akkor is lesznek programok. Ezekről mondjon egy-két gondolatot!

Hál’ Istennek sikerült befejeznünk az egyik dédelgetett tervemet: összenyitottuk a Károlyi-palota udvarát a Károlyi-kerttel, és egy nagy zöldövezeti park alakult ki. Gyakorlatilag visszanyitottuk a Károlyi-palota természetes állapotával. És hát az öregek még emlékeznek rá, hogy annak idején, nem is olyan régen, pár évtizeddel ezelőtt rendszeresen voltak itt különböző délutáni kamaraelőadások, pódiumműsorok, és ezt a gyakorlatot szeretnénk újra meghonosítani. Célunk pályakezdő zenészeket, zeneiskolásokat, különböző művészpalántákat meghívni ide, utcazene-feelinget adva,picit ilyen váratlan eseményszerűen, de lehetőséget adni nekik, hogy ezeket a pódiumműsorokat előadhassák. Annak a közönségnek, aki egyébként nem feltétlenül a múzeumba jön, hanem egész egyszerűen csak itt pihen, remélhetőleg felhasználná a zöld gyepet. A kert tervezésekor már gondoltunk arra, hogy forró nyaraink lesznek, ezért az udvarban elhelyeztünk párakapukat.

(Sz. I.) 2023 Július 11.

Megújuló energiaforrásokon alapuló energiademokráciát fog létrehozni az Árnyékkormány, amelynek lépései már az első intézkedések között lesznek a kormányváltás után – fogalmazott Dobrev Klára árnyék-miniszterelnök az Eötvös10 Művelődési Házban tartott pénteki környezetvédelmi konferencián.

Dobrev Klára árnyék-miniszterelnök

A rendezvényen Dobrev Klára elmondta, az energiademokrácia lényege, hogy a háztartások nem csak fogyasztói, hanem termelői is lesznek az energiának. Az árnyék-miniszterelnök példaként Németországot említette, ahol már erkélyekre szerelhető háztartási napelemeket árulnak a boltokban.

Dobrev Klára szerint az energiademokrácia feltétele, hogy az állam pénzügyileg is támogassa a háztartási energiatermelést, valamint a házak és lakások energetikai korszerűsítését, szigetelését. Az árnyék-miniszterelnök hozzátette, hogy kormányváltás esetén el fogják érni, hogy a háztartások energiaigénye a mostaninál lényegesen kisebb legyen, viszont energiatermelésük meghaladja az energia-felhasználásukat. Az Árnyékkormány felszámolná az energiaszegénységet is, mert sokan képtelenek megfizetni a fűtést vagy a világítást, amely a tisztességes életminőséghez szükséges.

„Nincs más kiút. A mai kormány rezsicsökkentésre alapozta egyik fő politikai legitimációját, miközben az eredmény, amit fel tudnak mutatni: drága és környezetszennyező energia” – fogalmazott Dobrev Klára.

A környezetvédelmi konferenciát megtekinthetik Dobrev Klára Facebook-oldalán: 

https://www.facebook.com/dobrevklara/videos/839384140965031 

DK Sajtóiroda

Szöllősi György, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke, a Nemzeti Sport főszerkesztője lett az európai vezető sportlapokat tömörítő szervezet, az Európai Sport Média (ESM) szakmai szervezet egyik alelnöke.

Szöllősi György

Rainer Holzschuh, a vezető német sportlap, a Kicker legendás főszerkesztő-igazgatójának 2021-ben bekövetkezett halála után egyfajta generációváltás zajlik az európai sportújságok 1989-ben, Barcelonában alapított szervezete, az ESM (European Sports Magazines, majd European Sports Media) élén, immár Nemzeti Sport részvételével. Az irányítás eddig kétpólusú volt (a német elnök mellett Cees van Cuilenborg – sokáig a Voetbal International holland magazin főszerkesztője – volt a főtitkár és Rotterdamban jegyezték be a szervezetet), most a súlypont egyértelműen Nürnbergbe, a Kickerhez kerül. Augusztus végén, a BL-sorsoláshoz és az UEFA Év Játékosa-díjátadáshoz (a szavazás az ESM szervezésében zajlik, minden UEFA-tagállamból egy újságíró részvételével) kapcsolódóan ülést tartottak a nagy sportlapokat tömörítő szervezet jelen lévő képviselői és arról határoztak, hogy a távozó főtitkár és alelnök helyett új főtitkárt nem, viszont két alelnököt választanak, amit lehetővé tesz az alapszabály. A találkozón portugál A Bola, a holland De Telegraaf és ELF Voetball, az olasz La Gazzetta dello Sport, a dán Tipsbladet, a spanyol Marca, a német Kicker, a török Fanatik és a magyar Nemzeti Sport képviselője vett részt (az orosz Szport-Ekszpressz és az angol World Soccer hiányzott, illetve Franciaország képviseletében az AFP-t tervezik bevonni a tagok közé). Jörg Jakob, az ESM elnöke, a Kicker főszerkesztője két alelnök-jelöltet jelentett be: Juan Ignacio Gallardót, a madridi székhelyű Marca és Szöllősi Györgyöt, a Nemzeti Sport főszerkesztőjét, akiket az ESM tagjai egyhangú döntéssel választottak meg a feladatra.

„A média gyorsan változó világában különösen fontos a hagyományos sportlapok összefogása és örülök, hogy ebben részt vehet az idén 120 éves Nemzeti Sport is – mondta Szöllősi György. – Büszkék vagyunk rá, hogy a nagy presztízsű Kicker és Marca főszerkesztői mellett a kollégák a vezetőség tagjának választottak.”

MSÚSZ

Luis Martins professzorral a portugál Hipertónia Társaság tiszteletbeli elnökével 2016 szeptember18-án beszélgetett Szarvas István Siófokon, a Nemzetközi Hipertónia Kongresszus szünetében.

(Az interjú alább olvasható magyarul és portugálul.)

Luis Martins (b) Szarvas Istvánnal (j)

Sz. I.: – Professzor úr, nagyon örülünk, hogy itt ma megosztja velünk Portugália sófogyasztási szabályozásának történetét.

Luis Martins: – Én is nagyon örülök, hogy itt lehetek ezen a kongresszuson és beszélhetek róla!

– Kezdetként meséljen egy kicsit arról, hogyan ismerkedhetünk meg ezzel a problémával és hogyan kezdődött ez az egész folyamat?

– Az egész egy alapos kutatás eredményeként indult. Megfigyeltük, hogy egyre növekvő problémát jelent a túlzott só fogyasztás. Tudományos vizsgálatokat végeztünk, hogy kiderítsük, mely ételek tartalmazzák a legtöbb sót és meglepően az derült ki, hogy a kenyér volt az egyik legnagyobb forrása a napi só bevitelnek. Körülbelül a napi só fogyasztás 25 százaléka származott a kenyérből.

– Miután kiderült, hogy a kenyér jelentős szerepet játszik a problémában, mi volt a következő lépés?

– Nagyon fontos volt felkészülnünk arra, hogy különböző lobbik és az ipari szereplők ellenállást fognak kifejteni. Az élelmiszeriparban sok befolyásos szereplő van, és előre kellett látnunk, hogy mikor és milyen lépéseket fognak tenni ellenünk. Ezért alaposan átvizsgáltuk a tevékenység sorozatot.

– Beszéljünk egy kicsit az alternatívákról. Miért nem céloztak meg más ételeket, mint például a pizzát?

–  Valóban fontolóra vettük más ételek szabályozását is, de ezekkel járt volna több per és ellenállás is aktuális lobbik részéről. A pizzák például, komplex összetevőkből állnak, és sokféle recepttel, variációval rendelkeznek. Ezenkívül a pizzák gyártóinak nagy pénzügyi erőforrásai és befolyásuk van, amit ellenünk tudtak volna fordítani.

–  Tehát a kenyérrel való szabályozás volt a leghatékonyabb út előre?

–  Igen, pontosan! A kenyérgyártás sokkal egyszerűbb, mint más ételek szabályozása. Nagyon sok kenyérgyártó van, könnyű ellenőrizni és mérni a sótartalmat.

 –  Nagyon érdekes, amit elmondott! Egyébként Magyarországon a fő probléma nem az, hogy túlságosan sós a kenyér, hanem hogy rossz minőségű. Más kenyérgyártással kapcsolatos problémákat már korábban is szabályoztak, de erre a problémára még nem találtak megoldást. Végül, van valami még, amit hozzátenne a sófogyasztás szabályozásának történetéhez?

– Csak annyit mondanék, hogy ez egy példa arra, hogyan lehet tudományos kutatással és alapos tervezéssel hatékonyan megoldani egy egészségügyi problémát, még akkor is, ha számos kihívással kell megküzdeni. Fontos, hogy a közegészség érdekében olyan intézkedéseket hozzunk, amelyek hosszú távon előnyösek lehetnek az emberek számára!

–  Köszönjük szépen, Professzor úr, hogy beszélhettünk erről a nagyon érdekes témáról!

–  Nagyon szívesen, öröm volt részt venni ebben a beszélgetésben, köszönöm, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy megoszthassam a tapasztalatainkat!

–––––––––––––––

Pão sem sal!

O Professor Luis Martins, Presidente Honorário da Sociedade Portuguesa de Hipertensão, foi entrevistado por István Szarvas no Congresso Internacional de Hipertensão em Siofok, a 18 de setembro de 2016.

– Professor, a história da regulação do sal em Portugal é muito interessante!

L. M: Eu também estou muito feliz por estar aqui neste congresso e por falar sobre isso!

– Primeiro, por favor fale-nos um pouco sobre como podemos aprender sobre este problema e como todo este processo começou!

– Tudo começou como resultado de uma investigação aprofundada. Observámos que o consumo excessivo de sal era um problema difícil. Realizámos estudos científicos para descobrir quais os alimentos que continham mais sal e, surpreendentemente, descobrimos que o pão era uma das maiores fontes de consumo diário de sal. Cerca de 25% do consumo diário de sal provinha do pão.

– Quando se descobriu que o pão era um dos principais factores que contribuíam para o problema, qual foi o passo seguinte?

– Era muito importante estar preparado para a resistência de vários grupos de pressão e da indústria. Há muitos atores influentes na indústria alimentar e tivemos de antecipar quando e que tipo de ação poderiam tomar contra nós. Por isso, revimos a série de actividades.

– Falemos um pouco sobre as alternativas. Porque não visar outros alimentos, como a pizza?

– De facto, considerámos a possibilidade de regulamentar outros alimentos, mas isso implicaria mais processos judiciais e a oposição dos lobbies actuais. Por exemplo, as pizzas têm ingredientes complexos e muitas receitas e variações. Além disso, os produtores de pizzas têm grandes recursos financeiros e influência que poderiam utilizar contra nós.

– Então, será que a regulamentação do pão foi a forma mais eficaz de avançar?

– Sim, exatamente! A produção de pão é muito mais fácil do que a regulamentação de outros alimentos. Há tantos produtores de pão que é fácil controlar e medir o teor de sal.

– Muito interessante o que disse! A propósito, o principal problema na Hungria não é o facto de o pão ser demasiado salgado, mas sim o facto de ser de má qualidade. Outros problemas relacionados com a produção de pão já foram regulamentados anteriormente, mas ainda não foi encontrada uma solução para este problema. Por último, há mais alguma coisa que gostaria de acrescentar à história da regulamentação do sal?

– Gostaria apenas de dizer que este é um exemplo de como a investigação científica e um planeamento cuidadoso podem resolver eficazmente um problema de saúde, mesmo que haja muitos desafios a superar. É importante adotar medidas de saúde pública que possam beneficiar as pessoas a longo prazo!

– Professor, obrigado pela oportunidade de debater este tema interessante!

– De nada, muito prazer participar nesta discussão! Obrigada por me darem a oportunidade de partilhar as minhas experiências convosco!

Kaposváron a Szivárvány Kulturális Központban, a Kaposfest fesztiválon, 2023 augusztus 15-én délután 14 órakor beszélgettem az esemény egyik művészeti vezetőjével, Várdai István Liszt Ferenc díjas cselló művésszel, aki az esti főpróba szünetében 15 percet engedélyezett számomra a beszélgetés lebonyolítására.

Várdai István(J) és a szerző

Művész Úr! Hangszer választása rögtön a csellóra esett, vagy zenei pályája elején még más hangszeren is játszott, illetve milyen tényezők befolyásolták a döntését?

– Rögtön a csellóra esett, bár bevallom nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy nem egy tudatos döntés volt. Egy hangszerbemutató alkalmával kaptam egy hangszert, egy csellót kipróbálni és nagyon tetszett, ahogyan rezeg és az ahogyan a tanárnő mutatta, hogyan lehet át ölelni a szettet. Nagyon organikusan éreztem magamat a csellóval.

– Kik voltak a legnagyobb hatással az ön zenei kifejezésmódjára és a hatás miben állt?

– Ez egy hosszú sor, szinte nehéz is lenne mind felsorolni. Talán az alapköveket mindenképpen Mátrai Mária zeneiskolai tanárnőm, aztán Mező László zeneakadémiai tanárom, akinél 13 évestől 23 éves koromig tanultam, tette le és utána Reinhard Laczkó Bécsben, Frans  Helmerson, Kronbergben, és emellett a különböző kurzusokon, akik még tényleg nagy befolyást tettek rám, az Gidón Kremer, ,  Schiff András, Natasa Gutmann, és Starker János, és  sorolhatnám még. Én inkább mindenkitől, ezt szoktam is mondani egyébként a tanításnál is.  A tanulásban hiszek, nem feltétlenül annyira a tanításban, és ezért  próbáltam minél több embertől minél több impulzust begyűjteni úgymond, de a mibenléte talán a kezdeti években abban jelentkezett Mátrai Máriánál, hogy nagyon inspirálóan tanított, tehát a hangszer szeretetét hozta nekem, és aztán ez folytatódott Mező Lászlónál is, aki mellett egy nagyon gondos technikai és zenei tanítást adott nekem, aztán Rainhard Lackónál megtanultam az úgymond profizmust, a zenei kifejezésmódok reprodukcióját, Francois Helmerstonnál pedig a zenei nagyvonalúságot, a formáknak a választékát, ha röviden össze kellene foglalnom, ezeket éreztem.

– Milyen egyéni technikákat alkalmaz a cselló játékában, melyek egyedivé teszik az ön előadásmódját, milyen módon jeleníti meg a művek érzelmi mélységeiket, azokat hogyan tudja átadni a hallgatóságnak?

– Szerintem egy olyan technikát próbálok alkalmazni, ami a leginkább segíti a zeneszerző gondolatainak a kifejezését és azokat a gondolatokat, amiket ezek kiváltanak belőlem. Tehát a technika, mint eszköz, az mindig adaptálódik egy kicsit a zenei tartalomhoz, ennek megfelelően valamilyen szinten változik is minden egyes előadásnál a technika. Mi volt a másik kérdés?

– A másik, hogy milyen módon jeleníti meg a művek érzelmi mélységeit, azokat hogyan tudja átadni a hallgatóknak?

– Ez egy nagyon komplex kérdés. Talán a felkészülésnél és az évek tapasztalatai alapján szerzett visszajelzések, tehát önreflexiókból tanul talán a legtöbbet az ember, és ezáltal érik mindig a darab folyamatosan tovább, és ezáltal sikerül az előadás még ön azonosabban. Tehát a saját elképzelés kiforrottsága határozza meg azt leginkább szerintem, hogy aztán a közönséggel való kommunikációja, a közönségnek való tartalom átadása az mennyire lesz hatékony, hogyha ezt így lehet így mondani, bár a hatékony szó az nem feltétlenül a legjobb, inkább úgy mondanám, hogy mitől lesz leginkább élő, és itt az előadásnak az élő mivolta a lényeg az pedig nagyon erősen múlik az inspiráción, t az egy olyan faktor, amit az ember tudatosan nem tud eldönteni, hanem az vagy jön, vagy nem.

– Egy kicsit összefügg a következő kérdéssel ezzel, de még egy kicsit próbálom ezt bővíteni. Hogyan készül fel egy új műsorra vagy kompozícióra, milyen szempontok szerint bővíti, illetve változtatja a repertoárját?

– Most azt érdemes itt zárójelben megjegyezni, hogy már három éve lassan én egy kamarazenekarnak is vagyok a vezetője, és ezáltal bővül a repertoár.

– Ez a Liszt Ferenc Kamarazenekar

– A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak a repertoár palettája abszolút kibővült, és a rendelkezésre álló napi 24 óra az pedig ugyanannyi maradt.  Itt a repertoár kiválasztásában akár csellistaként, akár kamarazenekari programok kialakítójaként én azt tartom szem előtt elsősorban, hogy mi az, ami minket érdekelhet, és mi az, amihez valószínűleg a karakterünkből adódóan úgy tudunk közeledni, hogy ez a darabnak is megérje, hogy mi abból ki tudjunk valami olyat hozni ami értékes. És hogy készülök?

– Igen.

Sokféleképpen, az utóbbi pár évben már, mondjuk 5-6 évben mindig vagy zongora stimből, vagy partitúrából át szoktam nézni akár concertókat, akár szonátákat játsszuk, hogy a zenei anyag egészével valamennyire tisztában legyek, hogy a kontextusokat, az összefüggéseket értsem benne utána meg szoktam néha hallgatni különböző előadásokat is. Szinte mindenből nagyon jó felvételek készültek már, és aztán ezekből valamennyire próbálom összegyúrni azt, hogy én akkor éppen mit képzelek erről, vagy mit gondolok ezekről a darabokról, és aztán miután eljátszom egy párszor, aztán utána pár kérdéssel ezelőtt beszéltünk, akkor az érési folyamat az, hogy elindul, és akkor onnantól kezdve egyreközelebb kerülünk egymáshoz a művel.

–  Mindig csodáltam azokat a művészeket, akik több zenekart vezényelnek, és ráadásul, mint ön, Bécsben tanszékvezető. Hát, hogy lehet ezt összeegyeztetni?

– Ez egy picit túlzás ez a tanszékvezető, nincs olyan, hogy cselló tanszék, én a cselló tanszéken belül ez valahogy egyszer így lejött. Bécsben professzor vagyok, van egy osztályom és Heinrich Schiffnek, aki egy legendás tanár és csellista volt, hogy neki vagyok az utódja.

A zenekarral való foglalkozás az a koncertező csellista időmből vett el egy szeletet, aminek én megmondom őszintén, örülök, mert egy időben túl sokat koncerteztem, nem volt időm igazán elmélyülten készülni. És egyébként nagyon-nagyon pozitív hatással van a zenekarral és ezzel a többszólamúsággal és az egész komplex rendszerrel való foglalkozásnak nagyon jó hatása van a csellista létemre. A tanítás az pedig nagyon jó hatással van például a Liszt Ferenc Kamarazenekarral való foglalkozásra. És így tulajdonképpen azért kell ezt nagyon okosan balanszban tartani, mert így minden épít mindent. Csak nagyon precízen ki kell alakítani a logisztikát és az időbeosztást.

– Ki tudna-e emelni önhöz különösen közel álló műveket a zeneirodalomból?

– Szinte mindegyiket amelyeket még repertoáron tartom, vagyis amikkel szívesen foglalkozom, például Bach cselló szviteket, a Beethoven szonátákat, a Dvorák csellóversenyt, Schumannt, Sosztakovics kettőt, Beethoven szimfóniát, Haydn Krisztus hét utolsó szava, amivel most debütáltunk a Musikvereinben Bécsben. Én ezeket mind nagyon kedvelem ezeket a darabokat is, és még nagyon sok mást is.

– Lényegében a következő kérdést egy picit érintette, de azért bővítsük még. Pályafutásának ossza meg velünk különleges élményeit, kiemelkedő pillanatait?

– Mindig a jó dolgokat szokták mondani. Nekem van egy nagyon fontos élményem, amikor a hibától való félelmem hirtelen megszűnt, amikor egyszer és először belesültem egy Bach Esz-dúr szvitbe 13 évesen, ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert egészen addig rettegtem attól, hogy valamibe bele fogok sülni, és aztán miután ez megtörtént, utána már rájöttem, hogy utána is megy tovább a világ.

– Van, aki azt mondja, hogy a kudarcok jót tesznek az embernek.

– Igen, egyébként szerintem jót tesznek. A másik hasonló eset, akkor én most csinálnék egy ilyen negatív listát. Amikor először voltam az ARD versenyen 19 évesen, szintén memória problémám volt ami miatt nem engedhettek tovább, de 2014-ben, 10 év múlva amikor visszamentem, megnyertem a versenyt!

– De mondjunk azért pozitív példákat is!

– Talán, amikor először játszottam az összes Beethoven szonátát Frankl Péterrel 2016-ban, azt hiszem, vagy a fellépésem a Carnegie Hallban Leon Botstyle-nal már jó tíz-valahány évvel ezelőtt, vagy a finn Helsinki Filharmonikusokkal Prokofjev, Szimfónia Concertantiója, az is egy nagyon szép élmény volt. Susanna Marchi vezényelte Wikingur Olafsonnal azt a koncertet, amit még a pandémia alatt készítettünk elő és három napra beköltöztünk a Müpába a nagyterembe. Nem volt ott senki, nem voltak rendezvények, Beethoven szonátát játszottunk, sok Janaceket és sok egyéb más darabot is. Egyébként, ha már a Kaposfeszten vagyunk, itt talán az első Kaposfeszt fesztivált említem, a nyitókoncertünket, ahol Haydn csellóversenyt játszottam és egyébként ehhez kapcsolódóan most egyből eszembe jut egy csomó más is, mert pont ez is a lényege a Kaposfestnek és az ilyen fesztiváloknak, hogy olyan emberekkel tudunk együtt dolgozni, akikkel kialakulnak tényleg olyan pillanatok az egymás segítéséből és az egymás inspirációjából, ami tényleg megismételhetetlen.

– Milyen szerepet játszik önnél a zenei oktatás és a mentorálás? Mielőtt válaszolna, hadd mondjam el egy mostani élményemet! Ahogy figyelem – és erről a karmesteri dologról majd külön beszéljünk még –, tehát amikor nem karmester, akkor is a szemével szinte inspirálja a többi zenészt, Ilyet még nem láttam más művésznél! Ez egy Várdai féle specialitás, jól látom ezt a kérdést?

– Tulajdonképpen a zenének egy nagyon fontos eleme a szuggesztió. Tehát, hogy lehet szuggesztíven előadni valamit, a szuggesztió vágya, vagy a kifejezési vágy, az szerintem egy nagyon motiváló dolog tud lenni és ezt a motivációt próbálom átadni másoknak is. Egy jó darabban, hogyha az embernek kézben van a hangszere, abban tényleg lehet lubickolni. Ezek olyan jó zenék, olyan jó gondolatok, amit az ember jó érzéssel átenged magán. Tulajdonképpen átváltoztatja az előadót a darab valamilyen szinten és ezt érdemes hagyni! A tehetséggondozás az pedig nekem is, meg hál Istennek nagyon sok kollégámnak is azért nagyon kiemelkedően fontos tevékenység, mert ezek egyrészt nagyon ügyes, szorgalmas, kitartó fiatalok, akiknek szerintem a legjobb példát akkor tudjuk nyújtani, hogyha velük együtt zenélünk, együtt játszunk, amit ők átéreznek. Aztán természetesen olyan tapasztalatokat is megosztunk velük verbálisan, amelyek adott esetben a pályájukkal kapcsolatosak, vagy eloszlatja félelmüket és motíválja őket.

– Szakmai elfoglaltsága mellett mennyi ideje jut családjára és a pihenésre?

– Ez is tervezés kérdése. Vannak nehezebb hónapok, de azért egyensúlyban van tartva. Nagyon fontos a családi bázis és tényleg ebből a szempontból az érzelmi stabilitás és az emberi stabilitás az a legfontosabb, erre mindig időt kell szánni, erre igényem is van, és ennek megfelelően osztok be mindent. Bécsben élünk, vagyis hát Bécs mellett, tehát én amikor tanítok és a növendékeimmel foglalkozom, akkor tulajdonképpen otthon is vagyok. Mindig úgy van beosztva a napom, hogy mondjuk reggel kilenctől délután háromig tanítok, és akkor utána, mikor a gyerekek végeztek az iskolával, óvodával, akkor otthon vagyok velük.

– Hogyan körvonalazná a jövőbeli tervét és céljait?

– Azokat a folyamatokat, amiket elindítottam, meg elindítottunk, akár a Liszt Ferenc Kamarazenekarral kapcsolatban, gondolok itt a külföldi koncertekre, azt a munkát, amit ebbe beletettünk, ezt szeretnénk és fogjuk is tudni kamatoztatni. Ettől fogunk fejlődni is még többek leszünk. Tulajdonképpen az egyensúly, a fejlődés és ennek a kettőnek a harmonizációja volt mindig is a hosszú, közép, és rövid távú cél. Mindig az adott feladatoknak megfelelően szoktam mondani, hogy a feladatok adnak kézről kézre egymásnak engem. Valamire meg kell tanulni nemet is mondani, de rendet próbálok tartani ebben az egész nagy rendszerben, és egyre inkább úgy érzem, hogy egyre tisztábban látom azt, hogy miben tudok hozzátenni a dolgokhoz, a környezetemhez, a zenekarhoz, a saját pályámhoz, a tehetséggondozáshoz, és ezeket próbálom is megvalósítani.

– Hogyan látja a zeneipar és a művészi kifejezés jövőjét, a változások hogyan érintik az ön művészetét?

– Nem hiszem, hogy engem a változások vagy az ilyen jellegű dolgok befolyásolnának. Vagy nem hiszem, hogy kellene hagynom azt, nem biztos, hogy a művészi integritásomnak kellene alakulnia bármilyen formában a piaci elvárásokhoz. Eddig nagyon jól működött minden enélkül is és tulajdonképpen, ha most a számokat nézzük, egy jó műsorkoncepció és a jó előadások azok már önmagukban is nagyon jó reklámot generálnak. Tehát itt a kérdés az, hogy minőségi klasszikus zenét, hogyan lehet minél több emberhez eljuttatni, azt az élményt, azt a koncertélményt, hogyan lehet minél több emberhez eljuttatni? Szerintem egyféleképpen, hogyha az ember odamegy és játszik. Bár ahhoz, hogy az ember mindenhova odamenjen, arra egy élet is kevés, ezért itt ezen belül kell egy picit szelektálni, hiszen nincsen mindenre befolyásunk. Én szerintem az a fontos, hogy tényleg egy önazonos művészi integritást a legmagasabb szinten kiműveljünk és hogyha azt valaki meghallgatja és valaki ezt az élményt megkapja, akkor ne legyen az kérdés, hogy a klasszikus zenének van-e jövője?

– Utolsó előtti kérdés.

– Igen, igen, ezt tényleg aztán mennem kell.

– Nem fér bele?

– Egy utolsó még igen.

– Akkor legyen az utolsó kérdés.  Most debütált karmesterként, vagy mondjuk úgy, próbált karmester lenni. Hogy érezte magát ebben a szerepben, mert általában azt mondják, hogy karmesterként az ember úgy 40 év fölött szokott működni, Ön pedig még fiatalabb ennél.

– Ez így van. Nem tartom magamat karmesternek, én egy cselló művész vagyok.

– Nem is szeretne karmester lenni?

– Lehet, hogy az leszek, vagy annak lehet majd nevezni egyszer, de jelen pillanatban egy zenész vagyok, aki vezényel.

– Értettem, ez egy rövid, de jó befejezés. Van még valami, amit elmondana és én nem kérdeztem?

– Nagyon sok mindenről beszéltünk, nem maradt ki semmi. Nagyon köszönöm a kérdéseket!

Beszélgetőtársam Szarvas István, akit a Hetedhéthatár olvasói a kezdetektől ismerhetnek, hiszen az első lapszámtól rendszeresen jelennek meg írásai a lapban. Interjúk, könyvrecenziók, tudósítások különböző eseményekről a tudománytól a sporton keresztül a gasztronómiáig.

Szarvas István(b) és a szerző

– A Hetedhéthatár 1997-ben indult, azonban az azt megelőző időszakról keveset tudunk Veled kapcsolatban. Kérlek, mondj néhány szót a Hetedhéthatár előtti időszakodról!

Szarvas István: 1997. december 5-én jelent meg a Hetedhéthatár első száma, de előtte is folyt az életem. Élelmiszeripari Főiskolát végeztem, majd utána szervezései és ellenőrzési területen dolgoztam. Hosszú éveken keresztül ezeken a területeken vezető beosztást töltöttem be. Majd 1991-ben kezdtem el foglalkozni az újságírással, cikkek írásával.

– A Hetedhéthatárhoz hogyan kerültél? Te találtál rá vagy L. Csépányi Katalin, a lap főszerkesztője keresett meg? Hogyan indult a kapcsolatod a magazinnal?

 Sz. I.: Úgy emlékszem rá, mintha ma történet volna! Balatonszéplakon volt a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) küldöttgyűlése és ott találkoztam L. Csépányi Katalinnal. Akkor mondta, hogy tervbe vette egy heti vagy kétheti újság megjelentetését. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e a munkatársa lenni? Elképzelhetőnek tartottam, de megmondom őszintén, akkor nem vettem ezt komolyan, de aztán rá egy évre újra jelentkezett. Egyébként már tőle is sokszor megkérdezték, hogy miért pont engem választott ki. Katalin elmondta, hogy látott egy kormányszóvivői tájékoztatón, ahol az akkori miniszterelnök Horn Gyula, meghívott vendégként szerepelt. Én itt, mint a Gépipar főszerkesztő-helyettese kérdeztem a miniszterelnököt, akitől korrekt válaszokat kaptam.

– Tehát ez volt a belépő a Hetedhéthatárhoz: egy miniszterelnöki interjú.

 Sz. I.: Valóban így volt, Katalin azt mondta, hogy aki a Gépipar nevében a miniszterelnöktől kérdezni mer, arra az emberre neki szüksége van.

– Nem utolsó szempont, ha valaki kiterjedt kapcsolatrendszer birtokában van, megnyílnak előtte az ajtók a nagy emberek előtt. Tudhatjuk mindannyian, hogy miniszterelnökök, államfők, olimpiai bajnokok és különböző világhírességek is megszólaltak interjúidban. A Hetedhéthatár magazinnál eltöltött időszakot hogyan értékeled? Azt már tudjuk, hogy Te mivel gazdagítottad a lapot és a lap olvasóit. Mi az, amit a Hetedhéthatár magazin adott neked?

Sz. I.: A Hetedhéthatár nagyon sokat adott nem csak nekem, hanem minden egyes Hetedhéthatárosnak. Nagyon jó csapat alakult ki már 1997-ben, ami állandóan bővült. Sajnos már sokan nem élnek azok közül, akikkel én 1997-ben találkoztam. Az első időben kéthetente voltak szerkesztőbizottsági ülések. Ha nem is kéthetenként, de egy-két havonta odautaztam.

– Azt hozzá kell tenni, hogy a szerkesztőbizottsági ülések megjelölés nagyon hivatalos, a valóság azért más. Nem úgy kell elképzelni ezeket, mint egy munkahelyi értekezletet, ahol leül mindenki és elmondja, hogy mivel készült a következő lapszámba, hanem sokkal közvetlenebb, baráti hangvételű találkozók voltak ezek.

Sz. I.: Valóban így volt. Nagy érdeklődéssel várták mindig az Iparos Kisvendéglőben, a „pécsi Pilvaxban” a résztvevők, hogy milyen cikkek kerültek be. Akkoriban a Hetedhéthatár még nem online volt, hanem papír, és már csütörtökön, a találkozó napján mindig megkaptuk a pénteken megjelenő újságot. Nagy élvezettel vettük az újságot kézbe, s ezeken az összejöveteleken az évek folyamán egyre jobban megismertük és megszerettük egymást.

– Ez a lényeg! Nem csak egymás kutatási területét, szakmáját ismerhettük meg, hanem egymás személyiségét is. Valóban, egy nagy baráti társaság, egy nagy család jött létre a Hetedhéthatár révén. A szakmához visszakanyarodva, arról szeretnélek kérdezi – már amennyire lehetséges elárulni a jó interjú titkát – mi kell ahhoz, hogy egy interjú során azt kapja az interjú készítője, amit szeretne, és amire közvetve az újság olvasói kíváncsiak. Hogyan lehet úgy elkészíteni egy interjút, hogy mindaz átjöjjön a megszólaltatott interjúalanytól, amire az olvasó kíváncsi?

Sz. I.: Nem könnyű egy jó interjút megcsinálni. A legfontosabb, hogy összhang alakuljon ki a kérdező és a kérdezett között. Ha bármelyik hiányzik, akkor nem lesz jó az interjú. Akármilyen jó kérdésekre lehet olyan válaszokat adni, amelyek elrontják az interjút, ugyanakkor lehet rossz kérdésre is jó választ kapni. Ilyenkor egyszerűbb a rossz kérdést írásban utólag kijavítani. A legfontosabb szempont, ugyanúgy, mintha valaki vizsgázni megy felsőbb intézménybe, hogy alaposan felkészüljön. A jó interjú egyik fontos titka, hogy fölkészültnek kell lennünk a meginterjúvolt személyből szakmailag, és esetleg a hobbiját is kell ismerni. Mindenkire pozitív hatással van az, ha látja, hogy aki kérdezi, ismeri az életútját. Ezt magamon is tapasztaltam. Előfordult viszont olyan is, hogy nem megfelelően készültem fel, és már a második-harmadik kérdésnél megmondta az interjúalany, hogy akkor fáradjak vissza, amikor fölkészültem.

– Ezek szerint két részre lehet bontani a felkészülést. Meg kell ismerni az interjúalanyt egyrészt szakmai tevékenysége oldaláról, másrészt emberi oldaláról – ideértve a szokásait, hobbijait. Akivel azonban életedben először találkozol, azzal hogyan találod meg azt az összhangot, ami szükséges ahhoz, hogy egy jól sikerült beszélgetés kerekedjen ki a végén?

Sz. I.: Amint az előbbiekben mondtam, el kell olvasni a vele készült anyagokat, minél többet! Meg kell ismerni az életrajzát, de az se káros, ha esetleg érdeklődik az ember az egész habitusáról, hogy milyen típusú az illető. Az is előfordul, hogy akármennyire fölkészült az ember, ha egy rossz napot fog ki, az interjú rovására megy.

– Mi alapján választod ki az interjúalanyokat? Van egy előre elkészített terv, hogy kikkel szeretnél interjút készíteni? Avagy: hogyha alkalom kínálkozik, akkor megragadod a lehetőséget?

Sz. I.: Sokszor kínálkozott lehetőség, de nem minden esetben ragadtam meg. Lehet, hogy már a koromnál fogva van ez így. Nem szívesen vállalom azt, hogy felkészületlenül készítsek interjút. Néha nagyon nehéz a döntést meghozni, mert lehet, hogy valakivel nem lesz még egyszer lehetőség interjút készíteni. Volt már rá példa – épp a közelmúltban egy fogadáson találkoztam egy olimpiai bajnokkal – de az életéből nem voltam fölkészülve, így nem vállaltam annak ódiumát, hogy lássa, nem vagyok életéből naprakész.

– Beszéljünk azokról a munkáidról, melyekre büszke vagy! Vannak kedvenc interjúid?

Sz. I.: Egy félt tucatot szívesen említek, ezt már máskor is megkérdezték tőlem. Habsburg Ottó királyi fenség, kivel nagy öröm volt készíteni interjút. Aztán Faludy György, költőfejedelem író, Pungor Ernő akadémikus. Ők már sajnos nem élnek. Szintén nagy szeretettel és örömmel emlékszem vissza Kádár Béla akadémikussal, volt miniszterrel készített interjúmra. Erdő Péter bíboros szintén kellemes emlékeket ébreszt bennem, vele már két alkalommal is sikerült interjút készítenem. Szintén két interjú készült Vízy E. Szilveszterrel, az MTA korábbi elnökével. Még egy közelmúltbeli interjú kedves számomra – ez már a hetedik –, Elizabeth Blackburn Nobel-díjas orvossal. Nagyon nagy szó egy Nobel-díjassal beszélni!

– Van-e a munka mellett szabadidőd? Mi a hobbid? Vagy a szakma és a hobbi szorosan összefonódik?

Sz. I.: Összefonódik. Korábban még sportoltam, de most már nem. Szeretek sokat olvasni, különösen az interjúköteteket kedvelem. Nagyon sok jó interjúkészítő van a világban. Szeretem a rádiót és a televíziót is nézni. Különösen az interjúkat figyelem, azért, hogy
esetleg valamit elleshetek belőlük.

– Ahogy a mondás is tartja, jó pap holtig tanul. Mindenhonnan lehet módszereket tanulni. Maradjunk még a felkészülésnél, az interjúkészítés alapjainál! Tervezed-e valamilyen formában átadni tapasztalataidat, tudásodat az azok számára, akik ezt a pályát választják?

Sz. I.: Ennek két formája lehetséges. Az egyik, hogyha valaki megkérdez engem – készült már rádió vagy TV interjú például. A másik, hogy tervezem egy könyvben az interjúkészítés módszertanának a megírását. A lassúságomat figyelembe véve, ez egy hosszabb távú munka – bár ne úgy lenne! – de talán majd 2014. januártól, a „hetvenkedési” időszakomban erre is jut idő.

– Az internetes újságírás korában vagyunk, amikor bárki írhat blogot, megoszthatja gondolatait a világhálón. Csak a szabadidő képez korlátokat azok számára, akik ilyen tevékenységet szeretnének folytatni. Boldog-boldogtalan újságírónak gondolhatja magát. Találkozhatunk olyan megnyilatkozásokkal, amelyek bőven hagynak kívánni valót maguk után. Mit gondolsz: ezek a kezdeményezések előbb-utóbb kiforrják magukat és idővel kirostálódnak a rosszabbak, vagy úgy látod ezek a fajta megnyilvánulások inkább rontják a szakma színvonalát? Mit tanácsolsz azoknak, akik az újságírással kezdenek foglalkozni? Nekik milyen nehézségekkel, buktatókkal kell szembenézniük?

Sz. I.: Annyira nem vagyok okos ember, hogy ezt a problémát meg tudjam oldani. Szerintem az egész világon mindenütt keresik a választ arra, hogy mennyiben különbözik a blog és az internetes újságírás a hagyományos újságírástól. A nem internetes újságírásban is lehet rossz cikket írni. Talán annyit mondanék, hogy egyre inkább arra felé kellene tendálni, hogy ha valaki ír egy internetes újságnak bármilyen cikket, hogy azt valaki nézze át, hogy ne legyen benne hiba. Az írott sajtóban többen nézték át a megjelenő cikkeket, így nagyobb valószínűsége volt a minőségi munkának. Néhány kivételtől eltekintve, nem hiszem azt, hogy a legtöbb képes arra, hogy az újságírás minden területéhez egyformán ragyogóan értsen, ráadásul tökéletes a helyesírása és művészi fotókat is tudjon készíteni.

– Napjainkban egyre kevesebb olyan „polihisztor” van, aki az átlagoshoz képest több szakterülethez is magas szinten ért. Az újságírás széles körben való elterjedése kapcsán sajnos gyakoriak a szakmai pontatlanságok, amelyeket utána sorra átvesznek. Korábban beszélgettünk is arról, hogy milyen nehéz a megjelenő írásokat szakmailag ellenőrizni, nincs garancia arra, hogy a megjelenő tartalom valós, és így biztos alapot jelenthet egy további cikk megírásához. A Kérdeztem-válaszoltak című interjúköteted megjelenését Szarvastól Kanadáig nagy siker övezte. Te magad, mint a kötet szerzője, hogy élted meg azt a lelkes fogadtatást, ami az olvasók részéről megnyilvánult?

Sz. I.: Az az álláspontom, hogy megjelenjen interjú egy újságban, az komoly munka. De az igazi, ha ezek az interjúk külön nyomtatásban jelennek meg. Nagyon fontos ez azért is, mert akkor úgy a szerző, mint aki a könyvet szerkeszti, még legalább egyszer átnézi. Minden szerzőnek ajánlom, ha megjelenik egy kötete, akkor ennek híre könyvbemutató formájában jusson el a közönséghez! A könyvbemutatón elhangzott kérdésekből nagyon sokat lehet tanulni. Egy könyvbemutatón rossz kérdés nincs, csak rossz válasz. Különösen a Kérdeztem-válaszoltak című könyvnél nagyon sokat tanultam az ott elhangzott kérdésekből. Öröm számomra, hogy Budapesten, Pécsett, Szarvason és Kanadában is sikerült tartani könyvbemutatót az interjúkötet kapcsán.
Számomra a legnagyobb élményt természetesen a kanadai könyvbemutató jelentette. Sok érdekes dolgot kérdeztek tőlem és nagyon sokat tanultam a Kanadában élő magyaroktól. Nagyon jóleső érzés volt, hogy Kerekes Sándor barátom révén sikerült találkoznom a montreali főpolgármesterrel és a kabinetfőnökkel, akik megtiszteltek azzal, hogy a könyvemből akartak vásárolni. Ezt természetesen nem fogadtam el, ajándékba adtam nekik... Így a kötet egy példánya bekerülhetett a Montreali Főpolgármesteri Hivatal könyvtárába. Sőt, mint a könyv szerzője, a főpolgármester vendégeként beleírhattam a Hivatal Aranykönyvébe!

– Erről az eseményről fénykép is megjelent a Hetedhéthatárban.

Sz. I.: Nemes érzés volt! Ezt követően találkozhattam Magyarország kanadai nagykövetével, Vastagh Pállal, valamint a Montrealban élő főkonzullal, Szentmihályi Gyulával, aki tárlatvezetést tartott számomra a hegedűmúzeumban. Mindketten kértek a könyvemből 1-1 példányt.

– Úgy tudom, „ha már ott jártál”, akkor nem csak, mint vendég élvezted a helyiek szeretetét, hanem rögtön aktív munkába fogtál és meginterjúvoltad az említett személyeket.

Sz. I.: A kanadai magyar nagykövettel és a konzul úrral is készült interjú.

– Mondhatjuk, hogy a szakmád az életed, és véletlenül sem szalasztod el a kínálkozó interjúlehetőségeket.

Sz. I.: Hadd említsem, hogy amikor itt volt a kanadai főkormányzó, akkor szintén sikerült vele interjút készítenem.

– A kanadai kapcsolat – ha lehet mondani – a többihez képest is még intenzívebb?

Sz. I.: Igen. Kitűnő barátom, a sportberkekben híres Kerekes Sándor révén, aki megszólal az első könyvemben és benne lesz a következőben is.

– Úgy tudom, már készül a következő interjúkötet. Milyen konkrét elképzeléseid vannak ezzel kapocsaltban?

Sz. I.: Valóban, a Kérdeztem – válaszoltak következő kötetén gondolkozom. Átnézve a Hetedhéthatárban 1997. óta megjelent interjúimat, ebbe szeretnék betenni olyat is, ami 1997 és 2000 között jelent meg. Hiszen az azóta eltelt évek távlatából ezekre már korrajzként lehet tekinteni. Úgy érzem ezek – legalábbis számomra – értékesebbek, mint a közelmúltban megjelent beszélgetések. Sokan azt mondják, az a jó és fontos interjú, ami a közelmúltban jelent meg. Azonban én úgy érzem, hogy ez nem így van. Igenis van egy-két olyan régebbi anyag, amit érdemes megjelentetni a készülő kötetben. Illetve esetleg olyanokat is, melyeket a 2008-ban megjelent interjúkötetem után készítettem.

– Kikkel szeretnél a közeli, vagy a távolabbi jövőben interjút készíteni? Emlékszem, a tavaly májusi könyvbemutatón említettél néhány személyiséget.

Sz. I.: Igen, tudom kikre gondolsz. Ez inkább az álom kategóriában szerepel, bár nagyon pozitív hozzáállást tapasztaltam: Erdő Péter bíboros úr és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr is támogatnak ebben. Ha személyesen nem is, de kérdések elküldésével Őszentségének XVI. Benedek pápának. Viszont megmondom őszintén, olvastam Peter Seewald német újságíró pápával készített interjúkötetét: valami csodálatosan fölkészült ember, egészen speciális interjúkészítési módszere van, amiből nagyon sokat tanultam.
A másik személyiség Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke.
Korábban Tuffo nagykövet úrral többször sikerült beszélgetnem – tervbe vettem, hogy a jelenlegi nagykövettel is felvéve a kapcsolatot megpróbálom az interjút elkészíteni. A közelmúltban a szlovák és a brazil nagykövettel állapodtunk meg interjúról. Az elkövetkező időkben ezt a két riportot tervezem. Meg kell mondanom, sok interjúm van magnószalagon, vagy leírva, melyek publikálásra várnak, s inkább ezzel szeretnék foglalkozni. Természetesen, ha egy „nagy vad puskám elé kerülne”, akkor azon elgondolkoznék, de mindenképpen csak akkor, ha fölkészült vagyok. Mindenkiből nem tud az ember fölkészült lenni. Nem tudni, mikor kerülök olyan helyzetbe, hogy találkozok valami „különleges prédával”!

– Eddig főként politikusok, közéleti személyiségek kerültek előtérbe, viszont említetted azt is, hogy korábban aktívan sportoltál. Idén lesz a londoni olimpia. Tervezel a szívedhez oly közel álló terület, a sport legfontosabb idei eseményén személyesen jelen lenni? Sportolókkal interjút készíteni a helyszínen?

Sz. I.: Az leginkább pénz kérdése, nem tervezem. Meg kell mondjam, 1980-ban a moszkvai olimpiára szerettem volna elmenni, de állásproblémák miatt le kellett mondanom azt az utat, amit most már nagyon bánok. Nincs olyan sportoló, akivel tervezek interjút. Azonban van a magyar csapatban egy-két olyan ember, akivel már készítettem interjút. Közülük kettőt kiemelnék: egyikük Berki Krisztián, aki elképzelhető, hogy érmes lesz, és a kedvenc sportolónőm, akivel már készült interjú, Janics Natasa. Inkább innen, Magyarországról drukkolok az én két kedvencemnek, hátha megint gyarapítják az olimpiai érmek számát.

– Bízzunk benne! A másik kedvenc területed a művészet, azon belül a film. Volt alkalmad Jiří Menzellel személyesen találkozni és interjút készíteni vele. Úgy érzem azonban, hogy nem csupán, mint interjúalany volt fontos számodra az Oscar-díjas filmrendező, mert tudom, hogy maga a filmművészet is fontos szerepet tölt be az életedben. Rendszeres résztvevője vagy filmfesztiváloknak, akár Budapesten, akár Pécsett. Erről néhány gondolatot megosztanál velünk?

Sz. I.: Megmondom őszintén, hogy a filmművészethez nem annyira értek, de sikerült pár filmrendezővel beszélnem. Menzel mellett Jancsó Miklóssal is készítettem interjút. Továbbá van egy interjúm az Észak című díjnyertes norvég film rendezőjével, Balthazar Komikaral, akivel Budapesten a Titanic Filmfesztiválon találkoztam.

– Az egészségügy, az orvostudomány világa szintén közel áll hozzád. Az interjúalanyaid között szerepelnek akadémikusok, olyan személyiségek, akik az orvostudomány területén tevékenykednek. Személyes indíttatásból került képbe ez a különleges, számomra talán kicsit kakukktojásként megjelenő terület? – hiszen a sport, vagy a politika nap mint nap ott van az életünkben, a filmművészet és a színház pedig olyan, hogy gyorsan a szívébe zárja az ember, viszont az orvostudomány kicsit talán távolinak tűnő téma.

Sz. I.: Nagyon egyszerűen tudok rá válaszolni, mivel egyre több betegségem lesz, így fontos a személyes indíttatás. Sokat jelent, hogy az ember megértheti ezeket a problémákat. Különösen érvényes az, hogyha egy orvossal szeretnék interjút készíteni, nagyon alaposan föl kell készülnöm.

– Nem csak a betegségekről van szó, ha az orvostudományt nézzük, hanem a betegségek megelőzéséről is, az egészséges életmódról. Épp ma beszélgettünk az alvás egészségre gyakorolt hatásáról, a jó alvás fontosságáról. Sok más tevékenység van, ami hozzásegít bennünket ahhoz, hogy egészségesek maradjunk.

Sz. I.: Az étrendemet igyekszem így összeállítani. Sok ember tudja, hogy mit kellene csinálnia, csak nem tartja be. Az alvás száz százalékig így van, nekem is van alvással kapcsolatos problémám. Nem szívesen sorolom fel a betegségeimet, de sok olyan orvossal készítettem interjút, kiknek munkája az én betegségeimmel kapcsolatos.

– Jó egészséget kívánok, és sok-sok jól sikerült interjút! Az olvasók nevében is megkérlek arra, hogy a jövőben is mutass be, hozz közel hozzánk olyan személyiségeket, olyan hírességeket és kevésbé ismert, közöttünk élő embereket, akiktől tanulhatunk!

Kelt: Pécs, 2012. március 16.

Tarnai Tiborral, a Hotel Pension Continental tulajdonosával szobájában beszélgetünk Bécsben, 2012. augusztus 25-én. Tiborral 12 évig együtt jártunk Budapesten, először a Május 1. általános iskolába, és utána a mostani Szent István, akkor I. István Gimnáziumba.

Tibor! Amikor az I. István Gimnáziumba jártunk, mondd, emlékszel Száz angol tanárnőnkre?Jól emlékszem, hogy az angol nyelv akkor már jól ment neked?

Nem, se az orosz, se az angol nem ment túl jól. Amikor harmadik gimnáziumba kerültünk 1965-ben, akkor jött ez az ötlet, hogy esetleg szállodában fogok dolgozni. Akkor történt, hogy édesapám összefutott egy nagyon régi kollégájával, és ő mondta, hogy az idegenforgalom be fog indulni, és sorra fognak nyílni a szállodák és szakemberekre van szükség, és ehhez a legfontosabbak a nyelvek. Gyakorlatilag az utolsó évben, mikor negyedikes lettem, akkor kezdtem el tiszta erőből nyelveket tanulni. Hozzávettem a németet az angol mellé, majd még az oroszt. Két éven keresztül tiszta erőből a nyelvekre koncentráltam.

Tarnai Tibor (b) a szerzővel

Ha jól értem, Istvánon kívül tanultad a németet?

Igen, külön angoltanárhoz és külön némettanárhoz jártam, és az oroszt is próbáltam frissíteni, mert tudtam, hogy az akkori szállodaportás iskolában három nyelvből van felvétel. Gyakorlatilag érettségi után az volt az elképzelés, hogy szállodás leszek, ami hát be is vált.

Milyen iskolába mentél?

1962-ben érettségiztem, ha jól emlékszem, és 1961-ben indult meg az igazi, a szállodaportás képzés. Ez úgy nézett ki, hogy nyolcvanan jelentkeztünk, és a végén harminc embert vettek föl. Két évig tartott az iskola, ami úgy nézett ki, hogy egy héten kétszer jártunk iskolába, ahol különféle idegenforgalmi, egyéb szaktantárgyakat tanultunk, és négyszer voltunk szállodai gyakorlaton.

Akkor még nem is volt ez a mostani BGF (Budapesti Gazdasági Főiskola) illetve, ha jól emlékszem, először Vendéglátóipari Főiskola volt a neve.

Pontosen nem emlékszem, 1963-ban vagy 64-ben indult a főiskola. Én 1964-ben végeztem el a portás iskolát, és rögtön utána mentem a Szálloda és Vendéglátó Főiskolára, ahol a harmadik csoportba kerültem.

Igen, hát az egy kitűnő iskolának számított. Úgy tudom, hogy oda is nagyon nehéz volt bejutni.

Kemény felvételi volt, matematikából, nyelvekből, és hát miután nekem megvolt a kétéves gyakorlatom, ezzel én egy csomó plusz pontot hoztam, és így sikerült bekerülnöm.

Igen. Mi volt az első munkahelyed?

Az első munkahelyem a Royal szálloda volt. Most a Lenin körúti, vagy nem tudom, most hogy mondjuk, milyen körút? Margit körút?

Van Teréz körút, meg Margit körút, meg sokféle.

Olyan szállodában nyomtam le a két évemet, ahol gyakorlatilag végigmentünk miden területen. Nagyon kemény oktatási forma volt. Úgy kezdődött, hogy az első hónapban betettek londinernek az emeletre, ahol cipőket kellett pucolni, megtanítottak ágyazni, szőnyeget takarítottunk. Három hónap után elmehettünk három hónapra csomagot hordani, majd betettek az étterembe, ahol fölszolgáltunk egy-két hónapig. Konyhai gyakorlatunk is volt. Csak a második évtől volt már „tiszta” szálloda, amikor megengedték, hogy kikerüljünk a recepcióba, és vendégekkel is foglalkozhassunk.

És ez neked nagyon megtetszett?

Nagyon megtetszett, mert a legkülönbözőbb események voltak akkor. Például 1963-ban volt a budapesti korcsolya világbajnokság, súlyemelő világbajnokság, és olyan nevek, voltak,mint Kilius Marika, vagy Vlaszov súlyemelő világbajnok, és  ez egy egyszerű, 18-19 éves srácnak egy óriási dolog volt.

Akkor már egy szikra az agyadba gyulladozott, hogy neked is lesz egyszer valamikor ilyen szállodád?

Nem, ez csak később alakult ki.

Azt mikor gondoltad, hogy nagyon szép ez a szálloda szakma, de jobb, hogyha a sajátomat igazgatom?

1970-ben kerültem a Duna Intercontinentalba, először volt egy kis főiskola.

Arra emlékszem, mert ott már találkoztunk.

Igen, három évig volt a főiskola, azt elvégeztem. Utána bekerültem a HungarHotels Központba, és amikor a Duna Intercontinental megnyílt, akkor odakerültem a recepcióba. Két-három év után egyszer csak úgy beugrott nekem, hogy milyen jó lenne egy saját kis szálloda. Sőt még viccből mondtam, két-három fiúnak, hogy gyerekek, milyen jó lenne összedobni egy kis pénzt, és valahol valami kis panziót nyitni. Mindenki kinevetett, hogy milyen hülye vagyok, inkább menjünk diszkózni és költsük el a pénzünket, mint spóroljunk.

Erről jut eszembe, hogy körülbelül ebben az időben lehetett, amikor otthon mindig mondtam édesanyámnak, hogy lesz majd olyan idő, amikor átugrunk Bécsbe ebédelni, meg vacsorázni.

Hát az olyan elképzelhetetlen volt, mint most, ha azt mondanám, hogy fölugrunk a Marsra. Persze, mert háromévenként tudtunk kijönni a hetven dollárunkkal. Először ugye 70 dollárt kaptunk, aztán később lazult a dolog, de hát ez már történelem.

Az Intercontinental mikor nyílt meg?

Az Intercontinental 1970. január 1-jén nyílt meg, és tizenöt évet töltöttem el benne. Először recepcióban voltam, később reservation manager, front office menedzser, sales menedzser, és 15 év múlva, amikor a vállalat, a HungarHotels megnyitotta az első külföldi szállodáját, akkor bekerültem a kezdő csapatba. Bekerültem, mint sales menedzser, és akkor itt a rendvégen a Hungária Szállodát nyitottuk meg 1984. augusztus elsején Bécsben.

Akkor itt is dolgoztál?

Igen, itt dolgoztam.

1984-ben hogy lehetett külföldön dolgozni?

Úgy lehetett dolgozni, hogy az osztrák állam vagy a bécsi kormány engedélyt adott kilenc magyar embernek. Ezek voltak az igazgató, helyettese, recepciós, és néhány szakács. Külön engedélyt adtak, hogy itt dolgozhassunk, ami teljesen legális volt.

Akkor te már nős voltál?

Igen, a családdal együtt jöttem.

A feleséged hogy állt ehhez, hogy átugrasz külföldre?

Miután nem tudtuk, hogy mi lesz az egésznek a végén, abból indultam ki, hogyha négy évre – mert annak idején ugye négy-öt évre szóltak a magyar kiküldetések – kihozom a két gyereket, és miután hazamegyünk, akkor az biztos, hogy a két gyerek perfekt német nyelvtudással fog hazamenni, így ezzel egy hatalmas lökést adok az életükbe.

És ekkor feleséged, Zsuzsa, aki az ELTE-n végzett, mit csinált?

Fél év után kapott állást egy utazási irodánál, egy nagyon jó közös ismerősömnél, és ott aktívan dolgozott gyakorlatilag négy éven keresztül, ha nem is teljes munkaidőben, azt hiszem hat órában, így el tudta jól magát foglalni.

Igen. Na most ugorjunk, egy különleges év lesz a 90. Úgy tudom, hogy szerettél fogadásokra járni, és egy fogadáson a szerencse melléd szegődött.

Most nem tudom, melyik részre gondolsz?

Hát, amikor azzal az idős úrral összefutottál.

Nem, nem, ez nem így volt. Én még a Hungáriában voltam ’84-ben, amikor véletlenül megismerkedtem a jelenlegi panzió előző tulajdonosával.

Ja, akkor 6 év múlva lett ebből.

Hat éven keresztül ő mindig mondta, hogy milyen jó kis panziót lehetne csinálni ebből, és mondta, hogy ő már elég idős, és a lányának van hat gyereke, és tanár.

És akkor mi lett?

Én meg négy éven keresztül hülyítettem, hogy majd én átveszem, és mindig kérdezte, hogy mennyi pénzem van. Mondtam, hogy már van két schillingem.

Igen? És akkor egyszer csak megjött 1990.

Hát nem, ez 1988 volt, mikor már közölték otthon a Hungáriában vagy 1989-ben inkább, hogy le fog járni lassan a kiküldetésünk és megyünk haza. Akkor hirtelen jött a nagy változás, már senkit nem érdekelt, hogy ki hol dolgozik, kinek milyen engedélye van. Akkor tulajdonképpen viszonylag kellemes körülmények között át tudtuk venni az „öregúrtól” a panziót, amit később kiépítettünk.

Kibővítettétek?

Igen.

Gondolom, nem mindegy, hogy kik voltak az első vendégek. Volt két illusztris vendéged, akik közül az egyiket én személyesen is ismertem, sőt sakkoztam is vele. Róluk mondjál valamit, mert ez egy édes sztori.

Ez nem így volt. Ez úgy volt tulajdonképpen, hogy 1984-ben, a nyitás évének az első hónapjában, szeptemberben leszólt a vezérigazgatónk a Hotel Hungáriába, hogy adjunk két kétágyas szobát a Tabi Lászlónak, meg a Kellér Dezsőnek. Két kétágyas komplimenter szobát egy hétre. Na most akkor ugrott be, hogy akkor volt Oberammergauban passiójáték. A lényeg, hogy egész Bécsben egyetlenegy üres szoba nem volt, és mi is teljesen tele voltunk. Valaki azt mondta, hogy menjek el a Magyar Kereskedelmi Kirendeltséghez, ott van egy hölgy, aki itt van öt éve és ő volt az, aki a magyar kiküldötteknek mindig megszerzi a szobákat. Ő mondta, hogy jöjjek el ide, ahol most vagyunk, a Kirchengasse 1-be. Itt van egy öreg bácsi, akinek van egy kis panziója. Feketén üzemelteti, nem fog számlát adni, nagyon meg fog vágni, és előre kéri a pénzt. Idejöttem, így történt. Odaadtam a pénzt, utána meghívott egy konyakra, és utána jöttek ide a magyar vendégek, és itt voltak egy hétig. Így ismerkedtem meg az öregúrral, és ettől kezdve látogattam félévenként, mindig megnéztem, hogy van, mint van. Ennek lett az a vége, hogy 1989-ben átvettük tőle. Így igaz a sztori. És akkor 1990. januárban kicsit átépítettük, és megnyitottunk 17 szobával.

Most már jövőre lesz a huszonharmadik év.

Így bizony.

Ha jól tudom, akkor megváltozott az arány, mert ugye először többnyire magyarok jöttek, most viszont többnyire külföldiek?

Gyakorlatilag úgy számolhatunk, hogy 20 százalék még mindig a magyar törzsvendég réteg. A vendégek 80 százaléka teljes mértékben internacionális. Manapság foglalási rendszereken keresztül jönnek a vendégek, aminek tulajdonképpen a lényege az, hogy az ember bárhol a világon keres egy szállodát, akkor bemegy az egyik foglalási rendszerbe, beüti azt, hogy Bécs, és azt, hogy ennyit akarok fizetni a szállodáért, ilyen helyen akarok lenni, és egy pillanat alatt megjelenik a képernyőn esetleg 6-8 hasonló szálloda, amelyek közül válogathat.

És mi az a plusz, amit te tudsz nyújtani, hogy idejöjjenek?

Nagy előnyünk az elhelyezkedés. Az, hogy itt vagyunk a Mariahilfer Strassen, az egy nagyon vonzó tényező. Itt van a múzeum negyed. Nyolc perc séta. Itt van a Szépművészeti Múzeum, a Természettudományi Múzeum, tizenkét perc gyalog a metró megállója.

A magyarokkal magyarul beszélsz. Elmondom, hogy mint vendégnek, szerintem mi a nagy dolog.

Mi?

Az, hogy a szálloda első embere köszönti a vendégeket. Ami lényeges, mert nem mindennapi, hogy bemegy valaki a szállodába és a tulajdonos üdvözli.

Hát igen, tulajdonképpen azt szokták mondani, hogy a kis családi szállodák túl fogják élni a változásokat. A kisebb privát szállodák pedig előbb-utóbb tönkremehetnek, mert egy egyszerű alkalmazottat csak az érdekli, hogy minél előbb hazamenjen és megkapja a fizetését. Ha a tulajdonos benn van akkor az ő érdeke, hogy a vendég jól érezze magát, hogy a vendég minden információt meg tudjon kapni, az összes hibát azonnal kijavítsuk. Na most ez egy nagyobb szállodában már nem így működik.

Itt teljes az átláthatóság, mert ha idejön valaki, akkor az interneten már a következő vendég el tudja olvasni, hogy ötöst adott neked, vagy pedig kettest.

Igen.

És hogyha sok kettest kapsz, akkor jól nézel ki!

Igen, a mai foglalási rendszerek lényege, hogy a vendég, ha kijelentkezik, akkor automatikusan egy kap a számítógépes rendszertől egy 10-12 kérdésből álló kérdőívet, amit ki kell tölteni. Ezt tulajdonképpen pontozzák, az összes pont összeadódik és amikor rámegy az ember egy szállodának a honlapjára, akkor látja, hogy valakinek van kilenc pontja, nyolc pontja, vagy négy pontja. Azon kívül nem tudom, hány évre visszamenőleg benne vannak a különböző vendégek leírásai, vagy kritikái, tehát megírják pontosan, és akkor a következő vendég elolvashatja, hogy itt rossz a kiszolgálás, vagy koszos, vagy piszkos, vagy bolhás, vagy rossz a reggeli, nyilvánvalóan nem fognak menni.

Hogy lehet ezt kivédeni?

Nem lehet hibázni és rögtön tanulni kell az esetből. Hogyha a vendég azt mondja, hogy a reggelinél várni kellett, vagy nem jó a reggeli, akkor megpróbálunk javítani. Vagy hogy udvariatlan volt a recepciós, akkor az ember letolja a fiút, hogy máskor tessék odafigyelni jobban. Szóval azonnal javítani kell a pontokat. Előfordul az, hogy ugyanabban az utcában – itt csak a mi oldalunkon van négy hasonló szálloda – az egyiknek kilenc, a másiknak öt pontja van, akkor nyilván a vendég oda fog menni, ahol kilenc pont van.