Sir Bryan Cartledge történész, nyugalmazott diplomata, 1980-tól több mint három éven át volt brit nagykövet hazánkban. Egyetemi évei (Cambridge, Oxford, Stanford és Harvard) után, 1960-ban lett diplomata, majd a Downing Street 10-ben dolgozott James Callaghan és Margaret Thatcher miniszterelnökök külügyi magántitkáraként.

Két, Magyarország történelmével foglalkozó könyve jelent meg a „Megmaradni – A magyar történelem egy angol szemével” és a „Trianon egy angol szemével”.

A beszélgetésre 2022 március 7-én került sor online formában. Oláh Gábor barátom Manchesterben fordította le és továbbította Londonba kérdéseimet, melyeket Budapesten tettem fel.

Fotó: www.andrewlownie.co.uk/authors/bryan-cartledge

Szarvas István: Mi tetszett a legjobban és mi a legkevésbé Magyarországon?

Sir Bryan Cartledge: Először is a pozitívumokkal kezdeném és mindjárt kettővel: humor és vendégszeretet. A magyar humorérzéket mindig is élveztem, talán azért is mert szerintem nagyon hasonló a brit humorérzékhez. Azt tapasztaltam, hogy ugyanazon a dolgokon nevetünk. A kommunista időszakban voltam ott, és azt hiszem, általában kevesebb volt a nevetés, de akkor is úgy éreztem, hogy a humort nagyra értékelik. Szóval ez lenne az első pozitívum. A második a vendégszeretet, amit minden értelemben élveztem Magyarországon. A magyar egy nagyon vendégszerető nép, és ez sok tekintetben megmutatkozott, a legfelsőbb szintektől egészen a legalsókig. Nagyra értékeltem az emberek nyitottságát – ami ellentmondásosan hangzik, mert persze a kommunista Magyarország elég zárt társadalom volt, de ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy a magyarok egyénileg nagyon nyitott emberek. Azt hiszem, ez tükröződik a magyar történelemben is. A Magyarországra látogató külföldiek visszaemlékezései tanúskodnak a meleg fogadtatásról és az ott tartózkodásuk alatt kötött barátságokról is. Az én tapasztalatom ugyan ez volt.

Negatívumként a felszín alatt lappangó antiszemitizmust említeném. Úgy találtam, hogy amíg az a kommunista időszakban is ott volt, bár politikai okok elfedték, később 1990 után újra megjelent. Ez szerintem összefügg a nacionalizmus erőszakosabb típusával. Néha nagyon nehéz különbséget tenni patriotizmus és túlzott nacionalizmus között. Természetesen a hazaszeretet, a patriotizmus dicséretre méltó dolog, viszont amikor ez túlzott nacionalizmussá, a hazaszeretet agresszívebb formájává alakul át, akkor már nem az. Már amikor ott voltam a kommunizmus alatt, – bár nagyrészt elnyomták a „szocialista internacionalizmus” javára –, de az egyéni beszélgetések során lehetett érzékelni, hogy ez a fajta nacionalizmus létezik, ami a románokról, szerbekről, stb. szóló megjegyzésekben materializálódott. De el kell, hogy mondjam, ez korántsem magyar sajátosság: még az én hazámban, Nagy-Britanniában is az utóbbi években probléma lett az antiszemitizmus és a túlzott nacionalizmus. Szerintem ez ellen minden társadalomban tenni kell.

Ki a kedvenc magyar írója, költője?

Bár soha nem beszéltem folyékonyan a magyar nyelvet, de azért sikerült beszélgetéseket folytatnom magyarul és valamennyire olvasni is tudtam. A külföldiek, a nyelvet nem beszélők számára a legmegfelelőbb irodalom a novella. Jobban kezelhető, és az újonnan érkezők könnyebben befogadhatják és élvezhetik. Szóval az én kedvenceim között ott van Molnár Ferenc, aki azt hiszem, az első magyar író, akit magyarul olvastam, majd Krudy Gyula, ismét csak novelláiért és – valamivel nehezebb ugyan –, de Jókai Mór is. Ami a költőket illeti, megint csak a klasszikus műfajhoz kell fordulnom, egyszerűen azért, mert egy külföldi könnyebben viszonyul a rímes vershez, könnyebben befogadható számára, mint a modernebb nem rímes, nem ritmusos vers. Úgy, hogy Arany Jánost említeném, mint a kedvencemet.

Melyik magyar politikussal volt jó viszonyban, vagy barátkozott össze?

Nos, egy kommunista társadalomban nagyon nehéz volt barátkozni egy kommunista vezetővel vagy tisztviselővel. Egyszerűen nem volt megengedve. Mi, külföldiek, inkább hajlandóak lettünk volna erre, de ez egyszerűen nem tartozott a kommunista játékszabályok közé. Egy-két magyar miniszter azonban közvetlenebb volt, mint a többség, külön kiemelném Veres Pétert, aki az én időmben külgazdasági miniszter volt. Nagyon barátságos, közvetlen és intelligens magyar miniszter volt, aki a hazám iránti barátságát sem titkolta és nem mellesleg angolul is jól beszélt. Másodsorban Marjai Józsefet említeném, aki a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettes volt akkoriban. Rendkívül intelligens ember benyomását tette rám, aki nyitott volt a kommunista rendszeren kívüli ötletekre is. Barátnak talán túlzó lenne neveznem őt, de minden bizonnyal baráti viszonyban voltunk, fogalmazzunk így.

Későbbiekben barátságba kerültem többek között Martonyi Jánossal és Jeszenszky Gézával is, akik mindketten külügyminiszterek voltak a maguk idejében. János nagylelkűen hozzájárult ahhoz a filmhez is, amelyet a Magyar Televízió készített az életemről 90. születésnapom alkalmából. Ez a gesztus illetve amit ott mondott rólam az nagyon megérintett, különösen azért, mert János jól tudta, hogy politikailag viszonylag távol állok a jelenlegi magyarországi kormány által képviselt politikától.

Szerintem nagyon fontos, a hivatalos diplomáciai csatornákon kívüli személyes, hétköznapi kapcsolattartás. Mi a véleménye erről?

Egyetértek, ez rendkívül fontos! Sajnos diplomáciai pályafutásom nagy részét kommunista országokban töltöttem, a két kivétel Irán és Svédország volt. Az előzőben nyilvánvaló okok miatt nem volt egyszerű kapcsolatot teremteni, a másodikban viszont, amely egy nagyon nyitott társadalom, könnyű volt barátokat szerezni és beilleszkedni a helyi közösségbe. Azt gondolom, hogy még a kommunista társadalomban is nagyon fontos, hogy amikor csak lehetséges, személyes kapcsolatokat alakítsunk ki az ott élőkkel. Általában van valamilyen apropó – kulturális érdeklődés, hobbi –, amely lehetővé teszi, hogy egy adott körhöz tartozzanak, olyanokhoz akiknek azonos az érdeklődési köre vagy a hobbija. Ez azért fontos, mert lehetővé teszi a diplomata számára, hogy bővítse ismereteit és megértse azt a társadalmat, amelyet tanulmányoz és amelyről beszámol a kormányának. Olyan betekintést ad, amit nem lehet megszerezni újságokból, rádióból vagy televízióból. Az én esetemben Magyarországon ez a közös érdeklődés a lovaglás és a kocsihajtás volt. Magyarország csodálatos ország a lovaknak, és a lótenyésztésnek, a kocsihajtó versenyek pedig a magyar társadalmi élet fontos részét képezik. Volt egy kis lovasklub Budapest mellett, Alagon, kb. ¾ órás autóútra a fővárostól. Ennek külföldiek általi használatát a rezsim tolerálta – azt hiszem, ugyanolyan hasznosnak találták arra, hogy minket, külföldieket tanulmányozzanak, mint ahogy mi a tanulmányoztuk a helyieket. Tehát volt egy kölcsönös érdeklődés. Nyáron minden nap, télen hétvégenként jártam oda. Reggel hétkor mentem egy jó lovaglásra még reggeli előtt – egyébként nagyon jó reggeli volt a klubházban –, majd pedig vissza a nagykövetségre a napi munkához. Szerencsés voltam, hogy egy olyan csodálatos kocsihajtó oktatóm volt, mint Seeger Ferenc – Feri bácsi – aki a nulláról tanította meg nekem a kocsihajtást. A klub kocsijával hajtottunk keresztül-kasul a környéken, gyakran 2-3 órán át és így láthattam a magyar élet olyan részleteit, amiket másképp nem láttam volna. Feri bácsi egykori huszárőrmester, igazán csodálatos ember volt. Nagy szeretettel emlékezem rá. Szóval igen, rendkívül fontosnak tartom, hogy a diplomaták találjanak egy olyan területet, ahol napi kapcsolatot létesíthetnek az ország lakosságával. Nagy szerencsém volt, hogy az én esetemben ez a lovakon keresztül vált lehetségessé.

Diplomáciai és történelmi tapasztalatai alapján mit üzenne a magyaroknak így most a 21. században?

Először is nem vállalkoznék arra, hogy a magyar embereknek bármiféle receptet vagy tanácsot adjak, de ha egy dolgot kellene választanom, akkor az Magyarország és az EU kapcsolata lenne, ami jelenleg sokat szerepel hírekben is.

Ahogy én látom, fennáll annak a veszélye, hogy Magyarország túlbecsüli azt a mértéket, hogy meddig mehet el a különutasságban. Más szóval, megőrizni az EU-tagság minden előnyét, de saját módján értelmezni a jog és az emberi jogok különböző területeit és a végletekig ragaszkodni ezekhez az Európai Unió ellenében. Szerintem nem volna bölcs dolog ezeket tovább feszíteni.

Mi Nagy-Britanniában már tapasztaljuk az EU-ból való kilépés óriási hátrányait. Úgy gondolom, hogy a britek távozási döntése katasztrofális hiba volt. Most kezdjük érezni a hatásokat, amelyeket bizonyos mértékig elfedett vagy leplezett a Covid-járvány. Eddig ezekért a negatív hatásokért a Covidot okolhatták, de most, hogy a vírus kezd visszahúzódni, egyre világosabbá válik az EU-ból való kilépésünk felelőssége ezekért a problémákért. A következő években pedig ez egyre világosabban ki fog rajzolódni. Ezért óva inteném a magyarokat attól, hogy az EU-tagságot félvállról vegyék, hiszen ez óriási értéket képvisel egy kisebb ország számára, és Magyarország rosszabb helyzetben lenne nélküle. Őszintén remélem, hogy Magyarország nem enged annak a kísértésnek, hogy alábecsülje az EU tagságának fontosságát. Szerintem ez elengedhetetlen az ország jövője és jóléte szempontjából!

Az Önnel készült dokumentum filmben említette, hogy Margaret Thatcher unalmasnak gondolta Magyarországot. Változott-e a véleménye azután, hogy 1984-ben Budapesten járt? Van egy ikonikus fotó (legalábbis nekünk magyaroknak az), ahol a „Nagy Vásárcsarnokban” úgy tűnik, hogy nagy élvezettel vásárol.

Igen, amikor megkérdezte, hova szeretnék menni nagykövetnek, és azt válaszoltam, hogy Magyarországra, azt mondta: „Magyarország? Milyen unalmas!” Nos, alig néhány évvel később, ahogy említette, Thatcher Magyarországra látogatott, és nem csak, hogy nem gondolta unalmasnak, de kimondottan érdekesnek találta. Ennek az egyik oka az volt, hogy akkoriban Marjai József égisze alatt a magyar gazdaság fokozatosan próbált kiemelkedni a kommunista gazdasági rendszerből az ország energiáinak és erőforrásainak mozgósításával. Ezt ő nagyon érdekesnek találta, pont amiatt amit otthon, az Egyesült Királyságban készült megcsinálni. Ez után soha nem veszített a Magyarország iránti érdeklődéséből, a rezidencia ajtaja, amíg ő volt a miniszterelnök, mindig nyitva állt a magyar látogatók előtt, – akik talán többet is kaptak a miniszterelnöki idejéből, mint azt az ország mérete igazolta volna. Ebből is látszik, hogy Margaret Thatcher véleménye mennyit változott Magyarországról egy szimpla látogatás okán.

Oláh Gábor 14 éve él az Egyesült Királyságban, Manchesterben. Grafikus, ezermester, a MIZU című kulturális lap főszerkesztője és a manchesteri Salford Egyetemre jár, nemzetközi kapcsolatok–politológia szakra. Viberen beszélgettünk 2021. december 8-án.

Szarvas István:  – Mi az, ami érdekelhet egy magyart Manchesterben a labdarúgáson kívül, hiszen a városnak két világhírű klubcsapata van? Melyiket kedveled inkább?

Oláh Gábor: – Meg kell, hogy mondjam, nem lepett meg a kérdésed. Manchesterrel kapcsolatban többnyire a labdarúgás jut mindenki eszébe. Éppen ezért hadd kezdjem a válaszomat valami teljesen mással! Hátha később ez is beugrik majd az embereknek, ha meghallják az észak-angliai város nevét. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után dr. Schöpf-Merey Ágost, itt talált otthonra és rövid, néhány éves tartózkodása dacára, halála előtt még egy gyermekkorházat is alapított. E kórház jogutódja ma is működik észak-Manchesterben, North Manchester General Hospital néven. De visszatérve a labdarúgáshoz, Manchester előkelő helyen áll a többi város között és nem véletlenül azonosítják a futballal. A Manchester City és a Manchester United két nagyszerű labdarúgó klub nagyjából 7 km-re egymástól, nehéz eldönteni melyikük a patinásabb.

A Manchester City-t 1880-ban alapították, ők a “kék holdasok” vagy az “állampolgárok-Cityzens” és jelenleg az Etihad stadionban játszanak, ami 55 ezer fős modern stadion. A csapat sokáig egy volt a többi angol klub között, amíg 2008-ban fel nem vásárolta az Egyesült Arab Emírségek-beli Mansour sejk, ezáltal téve a világ leggazdagabb klubjává őket. Az egyik legnagyobb kritika velük szemben az, hogy dacára a nagyszerű csapatnak, a sikereiknek, mégsem tudják megtölteni a stadiont, sokszor játszanak foghíjas lelátók előtt. Néhány hete, szeptemberben a Lipcse elleni 6:3-as otthoni győzelem után keltett nagy feltűnést Pep Guardiola vezetőedző, aki arra kérte a szurkolókat, hogy a hétvégi Southampton elleni meccsre többen látogassanak ki. A szurkolók zokon vették és röviden annyit válaszoltak, hogy Pep foglalkozzon a csapattal inkább. (Az ominózus meccsen egyébként 38 ezren voltak).

A Manchester United-et 1878-ban alapították, ők a „vörös ördögök”, akik jelenleg az Old Traffordon játszanak az „álmok színházában”, ami 76 ezer néző befogadására alkalmas. A csapat nagyon gazdag történelemmel bír, több ikonikus játékos és edző viselte a klub vörös mezét. Óvatos becslések szerint kb. 75 millió United szurkoló van világszerte és Afrikáról szóló dokumentum filmekben, harmadik világbeli háborús tudósításokban nem ritka a Manchester United mezes gyerekek, fiatalok látványa sem. Ha az elnyert trófeákat nézzük, a Manchester United mindenképpen vezet, bár jelenleg a City a sikeresebb klub.

Manchester városa azonban nem csak a legmagasabb szinten, a Premier Ligában ad helyet hatalmas rivalizálásnak, de alacsonyabb osztályokban is. 2005-ben a Glazer család tulajdonossá válása nem csak a United életében hozott nagy változást, de egy új klub születéséhez is hozzájárult. A szurkolók egy csoportja a tulajdonos váltás elleni tiltakozásul megalapította az FC United of Manchestert, amely azóta is a szurkolók tulajdona és jelenleg a 7. osztályban játszik. A csapat saját stadionnal rendelkezik a 4400 ülőhelyes Broadhurst Parkban, amelyet többek között a szurkolók adakozásából hoztak létre. Pénzben nem dúskálnak, de helyette ott van a drukkerek szíve és lelkesedése.

Egy másik csapat, az 1940-ben alakult Salford City Fc amely arról lett híres, hogy 2014-ben a Manchester United néhány legendája, Nicky Butt, Ryan Giggs, Gary Neville, Phil Neville, Paul Scholes és később David Beckham egyenként 10%-os részesedést szerzett benne. A klub jelenleg a Liga 2-ben játszik a Moor Lane-en, nagy terveik vannak és ezekhez a tervekhez a pénz is rendelkezésre áll. Két csapat, két egymással szöges ellentétben álló filozófiával, de közös Manchester United múlttal. 2018 januárban még egy ligában játszottak és az a meccsük is jelképes volt. Két ideológia csapott össze a találkozón, a modern „pénz” futball és a régi, szurkolóközpontú foci, amely aztán 2-2-es döntetlennel ért véget. A meccs hangulatát talán az a rigmus fejezte ki a legjobban, amit az Fc Unitedes szurkolók énekeltek a Salford City nézőtéren ülő tulajdonosának, a Manchester United volt legendájnak: „Gary Neville, dugd fel a pénzedet a hátsódba!”

Végül, ha még egyszer válaszolnom kellene a fenti kérdésre, hogy vajon a City vagy a United-e a nagyobb csapat, akkor én személy szerint azt mondanám, hogy Manchester vörös!

– Hogy értékeled a Brexit pozitív és negatív hatásait?

– A Brexit egy viszonylag hosszú politikai folyamat eredménye volt, nem lehet csak a 2016-os referendumra leszűkíteni. Belejátszott az is, hogy Nagy-Britannia identitását tekintve egy tudathasadásos ország. Sohasem érezte magát teljesen Európához tartozónak, de az Egyesült Államok is messze van kulturálisan, amiből aztán kialakult a jellegzetes „brit-karakter”. A Brexitet elősegítette még az Európai Uniónak a sokszor kioktató, elitista stílusa és a föderalitást mint célt nyíltan vállaló politikája is. Azt tudni kell, hogy egy átlag, középkorúnál idősebb angolnak a németekről még mindig a II. világháború jut az eszébe és ahogyan a magyar gyerekek az óvodában olyan dalokat, mondókákat tanulnak ami a régi török világba nyúlik vissza, itt nem ritkán Hitlerről szóló gúnydalokkal is találkozhatnak.

Egyelőre szinte csak a negatív hatásai érezhetőek, leginkább az EU felől jövő keménykedések formájában. Például tavaly karácsonykor hosszú mérföldekre ért a kamionsor Dover előtt mert a francia határőrök hirtelen elkezdték nagyon precízen betartani a szabályokat, vagy 2021 elején címoldalra került ahogyan egy angol turistától elkobozták a sonkás szendvicsét a francia vámosok. De jelenleg is több, a Brexit hatásaként értékelt eset borzolja a kedélyeket. Október elején a kamionsofőr hiány egy hetes üzemanyag mizériát okozott az egész országban, vagy a legfrissebb hír, miszerint a Brit kormány azzal vádolja a francia hatóságokat, hogy szemet hunynak a Csatornát kis csónakokkal átszelő illegális bevándorlók problémáján. 2021-ben eddig több mint 25 ezren értek sikeresen partot Dovernél.

Pozitív hatásait jelenleg nehéz megjósolni, ami nem azt jelenti, hogy nem lesznek, csak most még ezek nem érezhetőek. A Brexit-pártiak egyik fő büszkesége volt az új kék, az "Európai Únió" szöveget már nem tartalmazó brit útlevél bevezetése, amivel kapcsolatban viszont a rosszmájú Európa-pártiak szeretik kihangsúlyozni azt, hogy egy francia székhelyű cég készíti valószínűleg Lengyelországban... Nem titok, én Európa-párti vagyok és azt gondolom, hogy a Brexit egy rossz válasz volt egy létező, valós problémára. Ha bent maradnak, talán több eséllyel sikerül változást elérni: kevesebb föderalizmus, több nemzetállam, amit az angolok mindig is preferáltak.

– Úgy tudom voltál már Strasbourgban is.

– Igen 2018-ban és 2019-ben volt szerencsém a Mizu? magazinomat – amely egy kétnyelvű kulturális magazin – képviselve Strasbourgban járnom. Nagyon tanulságos volt az Európai Parlamentben közelről megfigyelni a működését a mindennapi életét és sikerült egy-két interjút is készítenem. Szerintem az EU egy nagyon fontos intézmény a mag a sokszínűségével együtt, ahogyan lehetőséget teremt a tagországoknak arra, hogy beszéljenek, vitázzanak a problémákról, a jövőről. Viszont az Európai Egyesült Államok létrehozása nem jó irány, rossz üzenetet hordoz. Egy kép nagyon megmaradt bennem, amely az első utam alkalmával történt. Bent a parlament épületében a földszinten álltunk és vártunk a liftre, amikor is megjelent Antonio Tajani, az Európai Parlament akkori elnöke négy testőrrel. Kisebb mozgolódás történt, majd az elnök úr beszállt a liftbe és a testőrök diszkréten tudatták velünk, hogy egyedül fog utazni a harmadik emeletre... Ez mindig eszembe jut, ha a Brexit szóba kerül.

– Mikor alakult a huszárbandérium, aminek a tagja vagy?

– Huszár bandériumunk az első és eddig az egyetlen Nagy-Britanniában. 2016-ban alakult Manchesterben, a tököli Vitéz Mikecz Kálmán Honvéd és Huszár Hagyományőrző Egyesület segítségével. Jelenleg ketten vagyunk aktív tagok, Babenyecz Attila barátommal együtt. Mostanában nehezebb magunkat megmutatni, de a pandémia előtt szinte minden hétvégén mentünk valahova. Magyar iskolákba élő történelem órát tartani, a londoni véderő attaséval emléktáblát avatni, vagy éppen a népszerű Manchester-napon, Kossuth Lajos nagy sikerű 1851-es látogatására emlékezni, de álltunk már díszőrséget lengyel barátainkkal együtt is. Ennyi pozitívum után csak egyetlen dolgot sajnálok, hogy a helyi Főkonzulátus nem tart igényt a szolgálatainkra…

– Van még olyan, amit szívesen megosztanál olvasóinkkal?

– Talán csak annyit, hogy az álmainkat sohasem késő valóra váltani! Nekem 14 év angliai tartózkodás és a magánéletemben történt változás kellett ahhoz, hogy 50 évesen beiratkozzak a Salford egyetemre, majd munka mellett, 2023-ra el is végezzem azt! Rengeteg tervem, ötletem van még és a kislányomnak, Pannának is szeretnék példát mutatni. A mottóm egy Madách idézet az Ember tragédiájából: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál”.

Bevallom, az interjúhoz minimum ambivalens volt és maradt a viszonyom. Mert a siker nagy része elvileg történelmi személyiségekkel, a tudományos vagy művészeti élet nagyjaival vagy éppen celebekkel készült interjúkból fakadt. Valahol a múlt század ötvenes – hatvanas éveinek tapasztalata leginkább arról szólt, hogy az interjú meg- vagy alákérdezés egyfajta hűségnyilatkozat az újságíró részéről, vagy az alanynak lehetősége, hogy azt hazudjon, amit akar – egyszerűen azért, hogy hajlandó volt megszólalni. Az pedig, hogy e szakterület a modern újságírás divatműfaja lett, nem határolhatja be az újságírást (mely Tettamanti Béla rajzaiban kifejezett kritikai véleménye fél évszázad alatt szavakba töltve jelent meg), de ennek bölcseleti távlataiba most ne merüljünk bele .

(Forrás: Békássy Nándor Albert levele Oláh Gáborhoz, 2022.)

Szarvas István (Hetedhéthatár.hu)

2020. október 6-án Csizmadia Norbert, a Pallas Athéné Domus Meriti Alapitvány Kuratórium elnöke beszélgetett PhD Mandeep Raival online angol nyelven az Értékiránytű című világhírű könyvéről. Ezt én is követtem és két kérdést küldtem a professzor asszonynak, de időhiány miatt nem válaszolta meg. Ekkor elhatároztam, hogy interjút készítek vele. Erre számtalan e-mail váltás után, 2021. április 21-én került sor online formában. Mandeep Rai Londonban, Oláh Gábor barátom Manchesterben fordította le és küldte tovább kérdéseimet, amiket én Budapesten tettem fel.

Mandeep Rai

Milyen szempontok alapján került kiválasztásra az Ön által meglátogatott 150 meglátogatott országból ez a 101?
Igazából nem én választottam ki őket. Idősorrendben dolgoztam fel, és amikor 105-höz értem, a szerkesztőm azt mondta, hogy ez már elég lesz. Azt mondta már 20 országnál, de én ragaszkodtam a többihez!

Mit jelent Önnek a hit, amivel Indiát jellemzi?
A hit egyfajta lényege az, hogy higgyünk valamiben. Akkor is higgyünk, ha nem látjuk, még ha nincs is bizonyíték. Mondjuk úgy: hinni az emberiesség legpozitívabb, legragyogóbb részében, és azon túl is.

Miért került Magyarország a 4. szakaszba (a közösségi értékek fejezetben), és mit jelent a versenyszellem?
Nem gondolom, hogy a verseny kizárólag az egyénről szól, szerintem a verseny valójában javíthatja a „mi” -t, az egészet. Jobb és jobb eredményeket termékeket vagy szolgáltatásokat, vagy emberiességet vagy közösséget lehet elérni vele. Tehát valójában a közösségről szól nemcsak az „én”-ről. Ezért van Magyarország a „Közösség” részben, mert hiszem, hogy a verseny valóban nagyszerű lehet. És fokozhatja a közösségi szellemet (ott). Aztán azt hiszem, hogy ez számomra az első (előző) kérdésre ad választ, mit jelent a verseny? Számomra a versenyképesség azt jelenti, hogy Magyarország megpróbál a legjobb önmaga lenni minden területen, legyen szó gyógyszerekről, akár tudományról, akár matematikáról, akár tudományos életről, akár kreativitásról. Szinte olyan, mintha magát nyomná a legjobb önmaga felé. Láttam ott (Magyarországon) férfiaknál és nőknél, hogy megpróbálják a legtöbbet kihozni magukból, mindig a következő lépésen gondolkodnak. Ha egészséges és fair a verseny, vagy ez a versenyszellem, az jobb a közösség számára, javítja a közösséget. Amikor egy országnak jó értelemben vett versenyszelleme van, akkor bizonyos szempontból önmagát javítja minden egyes alkalommal, tehát nem csak az „én”-re koncentrál, hanem az „én” jobbítja a „mi”-t. Ezért vezet a verseny egy jobb és innovatívabb közösség kialakulásához.

Mikor járt Magyarországon?
Jó pár éve. 2000 előtt, egyetemista koromban. Abban az időben politikát, közgazdaságtant, filozófiát és gasztronómiát, például konyhaművészeteket tanulmányoztam Magyarországon. Mind tanulmányaim ezen részében, mind a zenében, a kreativitásban, a képzőművészetben, a divatban, a földrajzban, a társadalomtudományokban, a tanulmányaim minden részében serkentőleg éreztem magam az ön hazájában

Mi tetszett Magyarországon és mi nem?
Tetszik nekem ez a kérdés, azt mutatja, hogy érdekel: „Mit tehetnének jobban Magyarországon?”. Ami nagyon tetszik, az a tény, hogy képes látni, nyitott tud lenni arra, mi jó benne, és arra is amin javítani kell, vagy ami rossz. Én soha nem mondanám, hogy valami rossz lenne, mert én nem így akarom látni a világot, de ha felteszi nekem ezt a kérdést, akkor látom: nyitott arra, hogy megtudja. Szerintem ez nagyon ritka, az emberek nem akarnak semmilyen negatívumról tudni. Az ön által feltett kérdés valóban megmutatja Magyarország minden jó tulajdonságát. Ami az, hogy nyitott a kritikára, a negatívra, arra, ami nem jó, valamint arra is amiben jó, mert nyitott a folyamatos fejlődésre, és ez valóban inspiráló. Még a negatív is inspiráló.

Mikor jön újra Magyarországra?
Amikor meghívnak. Örömmel beszélgetnék, szívesen tartanák előadást. Remélem, közvetlenül a világjárvány után mód lesz rá. Nagyon várom, hogy meghívjanak. Annyira lenyűgöz a város, a Duna-part, az egyetemetek, az egész környezet!

Találkozott valaha Indira Gandhival? 2002-ben készítettem interjút Puri Lakshmi indiai nagykövet asszonnyal, aki találkozott vele és példaképének tekintette.
Ismerek olyan embereket, akik jól ismerték, és akik sok időt töltöttek vele, de a korom miatt soha nem találkozhattam Indira Gandhival. Nagyon nehéz kérdés ez számomra, mert én szikh vagyok, és a szikhek különböznek a hinduktól és a muszlimoktól. Indira Gandhi szerintem nagyon erős jellem volt, nagyon tehetséges, de úgy gondolom, félre lett vezetve. Élete vége felé tömeges népirtás történt igazából a szikh néppel. Úgy gondolom, hogy az, ahogyan ő az életét vesztette, és ahogyan annyi szikh ember is az életét vesztette, az abszolút tragédia!

Általában két-három oldalban foglalja össze egy ország jellemzőit. Ezt egy több oldalas anyagból vette?
Rengeteg hanganyagom és írott anyagom van. Naplóbejegyzések, interjúk és cikkek vannak, amiket használtam. Annyi anyagom van, hogy otthon szobák vannak tele velük. Ezeket szintetizáltam.

Minden ország végén ajánlást ad. Gondolt arra, hogy ezeket összegyűjtve külön megjelenteti?
Igen, szeretném ezt megtenni egy magyar kiadóval karöltve, és utána lefordíttatni más nyelvekre is.

Az újságírást elemezve észlelt-e bármilyen pozitív vagy negatív változást az elmúlt 10 évben?
Szeretném, ha több olyan újságcikk lenne, amely független, ahol az újságíró nemcsak a szerkesztőkre figyel, vagy arra, hogy szerintük mit akarnak olvasni az emberek, hanem magasabb célokra is gondolna. Például nevelni, tájékoztatni nemcsak a szenzációt hajhászni, vagy nem csak tolni az embereket egyfajta gondolkodásmód felé. Azt gondolom, hogy az újságírás, ha jól csinálják, akkor nagyon fontos a társadalom számára. Ez az elv az elmúlt tíz évben kárt szenvedett. Remélem, hogy visszahozhatjuk az újságírás ezen védőbástyáját, visszahozhatjuk a függetlenség, az elfogulatlanság, a tájékoztatás, a magasabb igazság fontosnak tartásának értékét, vagy azt, hogy az embereket tanítsuk, vagy tájékoztassuk az igazságról. De ebben a pillanatban ez nincs így. Az újságírás, ha nagyon jól csinálják, nagy felelősséggel bír, és valami hihetetlen dolgot tesz a társadalom érdekében. Ez az a fajta újságírás, amelyet én még többet szeretnék látni. De jelenleg nemzetközi szinten, mindenhol rövidebb, egyszerűbb, ismétlődőbb; ugyanazok a történetek újra meg újra, nagyon felszínes módon jelennek meg az újságokban. Talán az emberek igénye miatt, de rajtunk, újságírókon is múlik, hogy támogassuk és fenntartsunk egyfajta minőségű társadalmat, egy virágzó, boldoguló társadalmat, amely képzett és tájékozott, és nem aggódik azon, hogy a társadalom merre tart. Nem esik a társadalom bajaiba vagy problémáiba, hanem inkább felemelkedik.

Mi a véleménye az interjúról, mint újságírási műfajról, alkalmazta-e munkásságában?
Nagyon, sokszor. A munkám során nagyon fontos volt, hogy használjam. Széles körű interjúkat készítettem, sokféle emberrel. Az ország csúcsán lévő emberektől kezdve, a cipőtisztítókon, az utcaseprőn és a kertészen át sokmindenkivel. Nem mondom, hogy bárki magasabb vagy alacsonyabb szinten áll, csak azt mondom, hogy az emberek teljes spektrumát interjúvoltam.

Szándékában áll-e ezt a bestseller könyvet bővítve újra kiadni?
Igen nagyon remélem!

Gondolkozik-e új könyv megjelentetésén?
Először szeretném az extra országok változatát kiadatni. Utána pedig egy gyerekeknek szóló verziót. Szívesen írnék könyveket más szerzőkkel. Lehet, hogy ez egy reagálás lenne a pandémiára.

Mi a véleménye India világgazdaságban elfoglalt helyéről?
Azt gondolom, hogy a járvány minden ország helyét megrengette a világ gazdaságban. Attól függ, mikor fog ez az interjú megjelenni. Például most Indiát nagyon súlyosan érinti egy második vagy harmadik Covid-hullám, amit indiai variánsának hívnak. Nagyon sok ember haldoklik jelenleg, ma, tegnap és előtte is, ezrek és ezrek. Sokan, akiket ismerek is. Negatív hatással lesz a gazdaságra, ha nem tudják ezt uralni vagy irányítani. Tehát most – amikor április 21-én felteszi nekem ezt a kérdést – azt hiszem, a válaszom az lenne, hogy nem tudom mi lesz a hatása. Egyrészt nagyon reménykedem India innovatív és vállalkozói és „menj és csináld meg”-hozzáállásában, és valóban a „szükség találékonnyá tesz”. Másrészt pedig azért imádkozom, hogy a járvány kezelhető legyen. India hite meg fogja adni azt a rugalmasságot, ami segít majd újra és újra visszapattanni.

Van valami amit nem kérdeztem, de el szeretné mondani?
Nagyon bizakodó és optimista vagyok Magyarországgal és a magyar emberek hozzáállásával, a „növekedési gondolkodásmódjukkal” kapcsolatban. Nem az a lényeg, hogy mi történt a múltban, hanem az, hogy mennyire vagyunk nyitottak a tanulásra, mennyire vagyunk nyitottak a jövőbeni változásokra, és azt hiszem, a világ nagyon gyorsan változik, és Magyarországnak meg van ez a nyitott „növekedési gondolkodása”.
A „növekedési gondolkodásmód”-ot Carol Dweck Stanford egyetemi professzor használta a „Mindset” című könyvében olyan emberek leírására, akik úgy gondolják, hogy sikerük az erőfeszítéstől és az arra ráfordított időtől függ.

Kedves Rai! Köszönöm az interjút és köszönöm Gábornak a kitűnő tolmácsolást és remélem a pandémia után mihamarabb találkozunk Budapesten!

*

Dr. Mandeep Rai Nagy Britanniában, a Gloucestershire megyei Churchdown faluban született. A filozófiai, politikai és közgazdaságtani tanulmányait követően PhD fokozatot szerzett a globális értékek témakörében. A világ minden tájáról származó cégekkel intézményekkel és egyénekkel dolgozik együtt. Pályafutása az IP Morgannél indult, később pedig az ENSZ-nek, az Európai Bizottságnak, valamint civil kezdeményezésű nem kormányzati szervezeteknek dolgozott, emellett pedig a BBC World Servicenek és a Reutersnek is tudósítója volt.

https://youtu.be/NOtedE0BfqI

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata