Beszélgetőtársam Szarvas István, akit a Hetedhéthatár olvasói a kezdetektől ismerhetnek, hiszen az első lapszámtól rendszeresen jelennek meg írásai a lapban. Interjúk, könyvrecenziók, tudósítások különböző eseményekről a tudománytól a sporton keresztül a gasztronómiáig.

Szarvas István(b) és a szerző

– A Hetedhéthatár 1997-ben indult, azonban az azt megelőző időszakról keveset tudunk Veled kapcsolatban. Kérlek, mondj néhány szót a Hetedhéthatár előtti időszakodról!

Szarvas István: 1997. december 5-én jelent meg a Hetedhéthatár első száma, de előtte is folyt az életem. Élelmiszeripari Főiskolát végeztem, majd utána szervezései és ellenőrzési területen dolgoztam. Hosszú éveken keresztül ezeken a területeken vezető beosztást töltöttem be. Majd 1991-ben kezdtem el foglalkozni az újságírással, cikkek írásával.

– A Hetedhéthatárhoz hogyan kerültél? Te találtál rá vagy L. Csépányi Katalin, a lap főszerkesztője keresett meg? Hogyan indult a kapcsolatod a magazinnal?

 Sz. I.: Úgy emlékszem rá, mintha ma történet volna! Balatonszéplakon volt a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) küldöttgyűlése és ott találkoztam L. Csépányi Katalinnal. Akkor mondta, hogy tervbe vette egy heti vagy kétheti újság megjelentetését. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e a munkatársa lenni? Elképzelhetőnek tartottam, de megmondom őszintén, akkor nem vettem ezt komolyan, de aztán rá egy évre újra jelentkezett. Egyébként már tőle is sokszor megkérdezték, hogy miért pont engem választott ki. Katalin elmondta, hogy látott egy kormányszóvivői tájékoztatón, ahol az akkori miniszterelnök Horn Gyula, meghívott vendégként szerepelt. Én itt, mint a Gépipar főszerkesztő-helyettese kérdeztem a miniszterelnököt, akitől korrekt válaszokat kaptam.

– Tehát ez volt a belépő a Hetedhéthatárhoz: egy miniszterelnöki interjú.

 Sz. I.: Valóban így volt, Katalin azt mondta, hogy aki a Gépipar nevében a miniszterelnöktől kérdezni mer, arra az emberre neki szüksége van.

– Nem utolsó szempont, ha valaki kiterjedt kapcsolatrendszer birtokában van, megnyílnak előtte az ajtók a nagy emberek előtt. Tudhatjuk mindannyian, hogy miniszterelnökök, államfők, olimpiai bajnokok és különböző világhírességek is megszólaltak interjúidban. A Hetedhéthatár magazinnál eltöltött időszakot hogyan értékeled? Azt már tudjuk, hogy Te mivel gazdagítottad a lapot és a lap olvasóit. Mi az, amit a Hetedhéthatár magazin adott neked?

Sz. I.: A Hetedhéthatár nagyon sokat adott nem csak nekem, hanem minden egyes Hetedhéthatárosnak. Nagyon jó csapat alakult ki már 1997-ben, ami állandóan bővült. Sajnos már sokan nem élnek azok közül, akikkel én 1997-ben találkoztam. Az első időben kéthetente voltak szerkesztőbizottsági ülések. Ha nem is kéthetenként, de egy-két havonta odautaztam.

– Azt hozzá kell tenni, hogy a szerkesztőbizottsági ülések megjelölés nagyon hivatalos, a valóság azért más. Nem úgy kell elképzelni ezeket, mint egy munkahelyi értekezletet, ahol leül mindenki és elmondja, hogy mivel készült a következő lapszámba, hanem sokkal közvetlenebb, baráti hangvételű találkozók voltak ezek.

Sz. I.: Valóban így volt. Nagy érdeklődéssel várták mindig az Iparos Kisvendéglőben, a „pécsi Pilvaxban” a résztvevők, hogy milyen cikkek kerültek be. Akkoriban a Hetedhéthatár még nem online volt, hanem papír, és már csütörtökön, a találkozó napján mindig megkaptuk a pénteken megjelenő újságot. Nagy élvezettel vettük az újságot kézbe, s ezeken az összejöveteleken az évek folyamán egyre jobban megismertük és megszerettük egymást.

– Ez a lényeg! Nem csak egymás kutatási területét, szakmáját ismerhettük meg, hanem egymás személyiségét is. Valóban, egy nagy baráti társaság, egy nagy család jött létre a Hetedhéthatár révén. A szakmához visszakanyarodva, arról szeretnélek kérdezi – már amennyire lehetséges elárulni a jó interjú titkát – mi kell ahhoz, hogy egy interjú során azt kapja az interjú készítője, amit szeretne, és amire közvetve az újság olvasói kíváncsiak. Hogyan lehet úgy elkészíteni egy interjút, hogy mindaz átjöjjön a megszólaltatott interjúalanytól, amire az olvasó kíváncsi?

Sz. I.: Nem könnyű egy jó interjút megcsinálni. A legfontosabb, hogy összhang alakuljon ki a kérdező és a kérdezett között. Ha bármelyik hiányzik, akkor nem lesz jó az interjú. Akármilyen jó kérdésekre lehet olyan válaszokat adni, amelyek elrontják az interjút, ugyanakkor lehet rossz kérdésre is jó választ kapni. Ilyenkor egyszerűbb a rossz kérdést írásban utólag kijavítani. A legfontosabb szempont, ugyanúgy, mintha valaki vizsgázni megy felsőbb intézménybe, hogy alaposan felkészüljön. A jó interjú egyik fontos titka, hogy fölkészültnek kell lennünk a meginterjúvolt személyből szakmailag, és esetleg a hobbiját is kell ismerni. Mindenkire pozitív hatással van az, ha látja, hogy aki kérdezi, ismeri az életútját. Ezt magamon is tapasztaltam. Előfordult viszont olyan is, hogy nem megfelelően készültem fel, és már a második-harmadik kérdésnél megmondta az interjúalany, hogy akkor fáradjak vissza, amikor fölkészültem.

– Ezek szerint két részre lehet bontani a felkészülést. Meg kell ismerni az interjúalanyt egyrészt szakmai tevékenysége oldaláról, másrészt emberi oldaláról – ideértve a szokásait, hobbijait. Akivel azonban életedben először találkozol, azzal hogyan találod meg azt az összhangot, ami szükséges ahhoz, hogy egy jól sikerült beszélgetés kerekedjen ki a végén?

Sz. I.: Amint az előbbiekben mondtam, el kell olvasni a vele készült anyagokat, minél többet! Meg kell ismerni az életrajzát, de az se káros, ha esetleg érdeklődik az ember az egész habitusáról, hogy milyen típusú az illető. Az is előfordul, hogy akármennyire fölkészült az ember, ha egy rossz napot fog ki, az interjú rovására megy.

– Mi alapján választod ki az interjúalanyokat? Van egy előre elkészített terv, hogy kikkel szeretnél interjút készíteni? Avagy: hogyha alkalom kínálkozik, akkor megragadod a lehetőséget?

Sz. I.: Sokszor kínálkozott lehetőség, de nem minden esetben ragadtam meg. Lehet, hogy már a koromnál fogva van ez így. Nem szívesen vállalom azt, hogy felkészületlenül készítsek interjút. Néha nagyon nehéz a döntést meghozni, mert lehet, hogy valakivel nem lesz még egyszer lehetőség interjút készíteni. Volt már rá példa – épp a közelmúltban egy fogadáson találkoztam egy olimpiai bajnokkal – de az életéből nem voltam fölkészülve, így nem vállaltam annak ódiumát, hogy lássa, nem vagyok életéből naprakész.

– Beszéljünk azokról a munkáidról, melyekre büszke vagy! Vannak kedvenc interjúid?

Sz. I.: Egy félt tucatot szívesen említek, ezt már máskor is megkérdezték tőlem. Habsburg Ottó királyi fenség, kivel nagy öröm volt készíteni interjút. Aztán Faludy György, költőfejedelem író, Pungor Ernő akadémikus. Ők már sajnos nem élnek. Szintén nagy szeretettel és örömmel emlékszem vissza Kádár Béla akadémikussal, volt miniszterrel készített interjúmra. Erdő Péter bíboros szintén kellemes emlékeket ébreszt bennem, vele már két alkalommal is sikerült interjút készítenem. Szintén két interjú készült Vízy E. Szilveszterrel, az MTA korábbi elnökével. Még egy közelmúltbeli interjú kedves számomra – ez már a hetedik –, Elizabeth Blackburn Nobel-díjas orvossal. Nagyon nagy szó egy Nobel-díjassal beszélni!

– Van-e a munka mellett szabadidőd? Mi a hobbid? Vagy a szakma és a hobbi szorosan összefonódik?

Sz. I.: Összefonódik. Korábban még sportoltam, de most már nem. Szeretek sokat olvasni, különösen az interjúköteteket kedvelem. Nagyon sok jó interjúkészítő van a világban. Szeretem a rádiót és a televíziót is nézni. Különösen az interjúkat figyelem, azért, hogy
esetleg valamit elleshetek belőlük.

– Ahogy a mondás is tartja, jó pap holtig tanul. Mindenhonnan lehet módszereket tanulni. Maradjunk még a felkészülésnél, az interjúkészítés alapjainál! Tervezed-e valamilyen formában átadni tapasztalataidat, tudásodat az azok számára, akik ezt a pályát választják?

Sz. I.: Ennek két formája lehetséges. Az egyik, hogyha valaki megkérdez engem – készült már rádió vagy TV interjú például. A másik, hogy tervezem egy könyvben az interjúkészítés módszertanának a megírását. A lassúságomat figyelembe véve, ez egy hosszabb távú munka – bár ne úgy lenne! – de talán majd 2014. januártól, a „hetvenkedési” időszakomban erre is jut idő.

– Az internetes újságírás korában vagyunk, amikor bárki írhat blogot, megoszthatja gondolatait a világhálón. Csak a szabadidő képez korlátokat azok számára, akik ilyen tevékenységet szeretnének folytatni. Boldog-boldogtalan újságírónak gondolhatja magát. Találkozhatunk olyan megnyilatkozásokkal, amelyek bőven hagynak kívánni valót maguk után. Mit gondolsz: ezek a kezdeményezések előbb-utóbb kiforrják magukat és idővel kirostálódnak a rosszabbak, vagy úgy látod ezek a fajta megnyilvánulások inkább rontják a szakma színvonalát? Mit tanácsolsz azoknak, akik az újságírással kezdenek foglalkozni? Nekik milyen nehézségekkel, buktatókkal kell szembenézniük?

Sz. I.: Annyira nem vagyok okos ember, hogy ezt a problémát meg tudjam oldani. Szerintem az egész világon mindenütt keresik a választ arra, hogy mennyiben különbözik a blog és az internetes újságírás a hagyományos újságírástól. A nem internetes újságírásban is lehet rossz cikket írni. Talán annyit mondanék, hogy egyre inkább arra felé kellene tendálni, hogy ha valaki ír egy internetes újságnak bármilyen cikket, hogy azt valaki nézze át, hogy ne legyen benne hiba. Az írott sajtóban többen nézték át a megjelenő cikkeket, így nagyobb valószínűsége volt a minőségi munkának. Néhány kivételtől eltekintve, nem hiszem azt, hogy a legtöbb képes arra, hogy az újságírás minden területéhez egyformán ragyogóan értsen, ráadásul tökéletes a helyesírása és művészi fotókat is tudjon készíteni.

– Napjainkban egyre kevesebb olyan „polihisztor” van, aki az átlagoshoz képest több szakterülethez is magas szinten ért. Az újságírás széles körben való elterjedése kapcsán sajnos gyakoriak a szakmai pontatlanságok, amelyeket utána sorra átvesznek. Korábban beszélgettünk is arról, hogy milyen nehéz a megjelenő írásokat szakmailag ellenőrizni, nincs garancia arra, hogy a megjelenő tartalom valós, és így biztos alapot jelenthet egy további cikk megírásához. A Kérdeztem-válaszoltak című interjúköteted megjelenését Szarvastól Kanadáig nagy siker övezte. Te magad, mint a kötet szerzője, hogy élted meg azt a lelkes fogadtatást, ami az olvasók részéről megnyilvánult?

Sz. I.: Az az álláspontom, hogy megjelenjen interjú egy újságban, az komoly munka. De az igazi, ha ezek az interjúk külön nyomtatásban jelennek meg. Nagyon fontos ez azért is, mert akkor úgy a szerző, mint aki a könyvet szerkeszti, még legalább egyszer átnézi. Minden szerzőnek ajánlom, ha megjelenik egy kötete, akkor ennek híre könyvbemutató formájában jusson el a közönséghez! A könyvbemutatón elhangzott kérdésekből nagyon sokat lehet tanulni. Egy könyvbemutatón rossz kérdés nincs, csak rossz válasz. Különösen a Kérdeztem-válaszoltak című könyvnél nagyon sokat tanultam az ott elhangzott kérdésekből. Öröm számomra, hogy Budapesten, Pécsett, Szarvason és Kanadában is sikerült tartani könyvbemutatót az interjúkötet kapcsán.
Számomra a legnagyobb élményt természetesen a kanadai könyvbemutató jelentette. Sok érdekes dolgot kérdeztek tőlem és nagyon sokat tanultam a Kanadában élő magyaroktól. Nagyon jóleső érzés volt, hogy Kerekes Sándor barátom révén sikerült találkoznom a montreali főpolgármesterrel és a kabinetfőnökkel, akik megtiszteltek azzal, hogy a könyvemből akartak vásárolni. Ezt természetesen nem fogadtam el, ajándékba adtam nekik... Így a kötet egy példánya bekerülhetett a Montreali Főpolgármesteri Hivatal könyvtárába. Sőt, mint a könyv szerzője, a főpolgármester vendégeként beleírhattam a Hivatal Aranykönyvébe!

– Erről az eseményről fénykép is megjelent a Hetedhéthatárban.

Sz. I.: Nemes érzés volt! Ezt követően találkozhattam Magyarország kanadai nagykövetével, Vastagh Pállal, valamint a Montrealban élő főkonzullal, Szentmihályi Gyulával, aki tárlatvezetést tartott számomra a hegedűmúzeumban. Mindketten kértek a könyvemből 1-1 példányt.

– Úgy tudom, „ha már ott jártál”, akkor nem csak, mint vendég élvezted a helyiek szeretetét, hanem rögtön aktív munkába fogtál és meginterjúvoltad az említett személyeket.

Sz. I.: A kanadai magyar nagykövettel és a konzul úrral is készült interjú.

– Mondhatjuk, hogy a szakmád az életed, és véletlenül sem szalasztod el a kínálkozó interjúlehetőségeket.

Sz. I.: Hadd említsem, hogy amikor itt volt a kanadai főkormányzó, akkor szintén sikerült vele interjút készítenem.

– A kanadai kapcsolat – ha lehet mondani – a többihez képest is még intenzívebb?

Sz. I.: Igen. Kitűnő barátom, a sportberkekben híres Kerekes Sándor révén, aki megszólal az első könyvemben és benne lesz a következőben is.

– Úgy tudom, már készül a következő interjúkötet. Milyen konkrét elképzeléseid vannak ezzel kapocsaltban?

Sz. I.: Valóban, a Kérdeztem – válaszoltak következő kötetén gondolkozom. Átnézve a Hetedhéthatárban 1997. óta megjelent interjúimat, ebbe szeretnék betenni olyat is, ami 1997 és 2000 között jelent meg. Hiszen az azóta eltelt évek távlatából ezekre már korrajzként lehet tekinteni. Úgy érzem ezek – legalábbis számomra – értékesebbek, mint a közelmúltban megjelent beszélgetések. Sokan azt mondják, az a jó és fontos interjú, ami a közelmúltban jelent meg. Azonban én úgy érzem, hogy ez nem így van. Igenis van egy-két olyan régebbi anyag, amit érdemes megjelentetni a készülő kötetben. Illetve esetleg olyanokat is, melyeket a 2008-ban megjelent interjúkötetem után készítettem.

– Kikkel szeretnél a közeli, vagy a távolabbi jövőben interjút készíteni? Emlékszem, a tavaly májusi könyvbemutatón említettél néhány személyiséget.

Sz. I.: Igen, tudom kikre gondolsz. Ez inkább az álom kategóriában szerepel, bár nagyon pozitív hozzáállást tapasztaltam: Erdő Péter bíboros úr és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr is támogatnak ebben. Ha személyesen nem is, de kérdések elküldésével Őszentségének XVI. Benedek pápának. Viszont megmondom őszintén, olvastam Peter Seewald német újságíró pápával készített interjúkötetét: valami csodálatosan fölkészült ember, egészen speciális interjúkészítési módszere van, amiből nagyon sokat tanultam.
A másik személyiség Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke.
Korábban Tuffo nagykövet úrral többször sikerült beszélgetnem – tervbe vettem, hogy a jelenlegi nagykövettel is felvéve a kapcsolatot megpróbálom az interjút elkészíteni. A közelmúltban a szlovák és a brazil nagykövettel állapodtunk meg interjúról. Az elkövetkező időkben ezt a két riportot tervezem. Meg kell mondanom, sok interjúm van magnószalagon, vagy leírva, melyek publikálásra várnak, s inkább ezzel szeretnék foglalkozni. Természetesen, ha egy „nagy vad puskám elé kerülne”, akkor azon elgondolkoznék, de mindenképpen csak akkor, ha fölkészült vagyok. Mindenkiből nem tud az ember fölkészült lenni. Nem tudni, mikor kerülök olyan helyzetbe, hogy találkozok valami „különleges prédával”!

– Eddig főként politikusok, közéleti személyiségek kerültek előtérbe, viszont említetted azt is, hogy korábban aktívan sportoltál. Idén lesz a londoni olimpia. Tervezel a szívedhez oly közel álló terület, a sport legfontosabb idei eseményén személyesen jelen lenni? Sportolókkal interjút készíteni a helyszínen?

Sz. I.: Az leginkább pénz kérdése, nem tervezem. Meg kell mondjam, 1980-ban a moszkvai olimpiára szerettem volna elmenni, de állásproblémák miatt le kellett mondanom azt az utat, amit most már nagyon bánok. Nincs olyan sportoló, akivel tervezek interjút. Azonban van a magyar csapatban egy-két olyan ember, akivel már készítettem interjút. Közülük kettőt kiemelnék: egyikük Berki Krisztián, aki elképzelhető, hogy érmes lesz, és a kedvenc sportolónőm, akivel már készült interjú, Janics Natasa. Inkább innen, Magyarországról drukkolok az én két kedvencemnek, hátha megint gyarapítják az olimpiai érmek számát.

– Bízzunk benne! A másik kedvenc területed a művészet, azon belül a film. Volt alkalmad Jiří Menzellel személyesen találkozni és interjút készíteni vele. Úgy érzem azonban, hogy nem csupán, mint interjúalany volt fontos számodra az Oscar-díjas filmrendező, mert tudom, hogy maga a filmművészet is fontos szerepet tölt be az életedben. Rendszeres résztvevője vagy filmfesztiváloknak, akár Budapesten, akár Pécsett. Erről néhány gondolatot megosztanál velünk?

Sz. I.: Megmondom őszintén, hogy a filmművészethez nem annyira értek, de sikerült pár filmrendezővel beszélnem. Menzel mellett Jancsó Miklóssal is készítettem interjút. Továbbá van egy interjúm az Észak című díjnyertes norvég film rendezőjével, Balthazar Komikaral, akivel Budapesten a Titanic Filmfesztiválon találkoztam.

– Az egészségügy, az orvostudomány világa szintén közel áll hozzád. Az interjúalanyaid között szerepelnek akadémikusok, olyan személyiségek, akik az orvostudomány területén tevékenykednek. Személyes indíttatásból került képbe ez a különleges, számomra talán kicsit kakukktojásként megjelenő terület? – hiszen a sport, vagy a politika nap mint nap ott van az életünkben, a filmművészet és a színház pedig olyan, hogy gyorsan a szívébe zárja az ember, viszont az orvostudomány kicsit talán távolinak tűnő téma.

Sz. I.: Nagyon egyszerűen tudok rá válaszolni, mivel egyre több betegségem lesz, így fontos a személyes indíttatás. Sokat jelent, hogy az ember megértheti ezeket a problémákat. Különösen érvényes az, hogyha egy orvossal szeretnék interjút készíteni, nagyon alaposan föl kell készülnöm.

– Nem csak a betegségekről van szó, ha az orvostudományt nézzük, hanem a betegségek megelőzéséről is, az egészséges életmódról. Épp ma beszélgettünk az alvás egészségre gyakorolt hatásáról, a jó alvás fontosságáról. Sok más tevékenység van, ami hozzásegít bennünket ahhoz, hogy egészségesek maradjunk.

Sz. I.: Az étrendemet igyekszem így összeállítani. Sok ember tudja, hogy mit kellene csinálnia, csak nem tartja be. Az alvás száz százalékig így van, nekem is van alvással kapcsolatos problémám. Nem szívesen sorolom fel a betegségeimet, de sok olyan orvossal készítettem interjút, kiknek munkája az én betegségeimmel kapcsolatos.

– Jó egészséget kívánok, és sok-sok jól sikerült interjút! Az olvasók nevében is megkérlek arra, hogy a jövőben is mutass be, hozz közel hozzánk olyan személyiségeket, olyan hírességeket és kevésbé ismert, közöttünk élő embereket, akiktől tanulhatunk!

Kelt: Pécs, 2012. március 16.

Tarnai Tiborral, a Hotel Pension Continental tulajdonosával szobájában beszélgetünk Bécsben, 2012. augusztus 25-én. Tiborral 12 évig együtt jártunk Budapesten, először a Május 1. általános iskolába, és utána a mostani Szent István, akkor I. István Gimnáziumba.

Tibor! Amikor az I. István Gimnáziumba jártunk, mondd, emlékszel Száz angol tanárnőnkre?Jól emlékszem, hogy az angol nyelv akkor már jól ment neked?

Nem, se az orosz, se az angol nem ment túl jól. Amikor harmadik gimnáziumba kerültünk 1965-ben, akkor jött ez az ötlet, hogy esetleg szállodában fogok dolgozni. Akkor történt, hogy édesapám összefutott egy nagyon régi kollégájával, és ő mondta, hogy az idegenforgalom be fog indulni, és sorra fognak nyílni a szállodák és szakemberekre van szükség, és ehhez a legfontosabbak a nyelvek. Gyakorlatilag az utolsó évben, mikor negyedikes lettem, akkor kezdtem el tiszta erőből nyelveket tanulni. Hozzávettem a németet az angol mellé, majd még az oroszt. Két éven keresztül tiszta erőből a nyelvekre koncentráltam.

Tarnai Tibor (b) a szerzővel

Ha jól értem, Istvánon kívül tanultad a németet?

Igen, külön angoltanárhoz és külön némettanárhoz jártam, és az oroszt is próbáltam frissíteni, mert tudtam, hogy az akkori szállodaportás iskolában három nyelvből van felvétel. Gyakorlatilag érettségi után az volt az elképzelés, hogy szállodás leszek, ami hát be is vált.

Milyen iskolába mentél?

1962-ben érettségiztem, ha jól emlékszem, és 1961-ben indult meg az igazi, a szállodaportás képzés. Ez úgy nézett ki, hogy nyolcvanan jelentkeztünk, és a végén harminc embert vettek föl. Két évig tartott az iskola, ami úgy nézett ki, hogy egy héten kétszer jártunk iskolába, ahol különféle idegenforgalmi, egyéb szaktantárgyakat tanultunk, és négyszer voltunk szállodai gyakorlaton.

Akkor még nem is volt ez a mostani BGF (Budapesti Gazdasági Főiskola) illetve, ha jól emlékszem, először Vendéglátóipari Főiskola volt a neve.

Pontosen nem emlékszem, 1963-ban vagy 64-ben indult a főiskola. Én 1964-ben végeztem el a portás iskolát, és rögtön utána mentem a Szálloda és Vendéglátó Főiskolára, ahol a harmadik csoportba kerültem.

Igen, hát az egy kitűnő iskolának számított. Úgy tudom, hogy oda is nagyon nehéz volt bejutni.

Kemény felvételi volt, matematikából, nyelvekből, és hát miután nekem megvolt a kétéves gyakorlatom, ezzel én egy csomó plusz pontot hoztam, és így sikerült bekerülnöm.

Igen. Mi volt az első munkahelyed?

Az első munkahelyem a Royal szálloda volt. Most a Lenin körúti, vagy nem tudom, most hogy mondjuk, milyen körút? Margit körút?

Van Teréz körút, meg Margit körút, meg sokféle.

Olyan szállodában nyomtam le a két évemet, ahol gyakorlatilag végigmentünk miden területen. Nagyon kemény oktatási forma volt. Úgy kezdődött, hogy az első hónapban betettek londinernek az emeletre, ahol cipőket kellett pucolni, megtanítottak ágyazni, szőnyeget takarítottunk. Három hónap után elmehettünk három hónapra csomagot hordani, majd betettek az étterembe, ahol fölszolgáltunk egy-két hónapig. Konyhai gyakorlatunk is volt. Csak a második évtől volt már „tiszta” szálloda, amikor megengedték, hogy kikerüljünk a recepcióba, és vendégekkel is foglalkozhassunk.

És ez neked nagyon megtetszett?

Nagyon megtetszett, mert a legkülönbözőbb események voltak akkor. Például 1963-ban volt a budapesti korcsolya világbajnokság, súlyemelő világbajnokság, és olyan nevek, voltak,mint Kilius Marika, vagy Vlaszov súlyemelő világbajnok, és  ez egy egyszerű, 18-19 éves srácnak egy óriási dolog volt.

Akkor már egy szikra az agyadba gyulladozott, hogy neked is lesz egyszer valamikor ilyen szállodád?

Nem, ez csak később alakult ki.

Azt mikor gondoltad, hogy nagyon szép ez a szálloda szakma, de jobb, hogyha a sajátomat igazgatom?

1970-ben kerültem a Duna Intercontinentalba, először volt egy kis főiskola.

Arra emlékszem, mert ott már találkoztunk.

Igen, három évig volt a főiskola, azt elvégeztem. Utána bekerültem a HungarHotels Központba, és amikor a Duna Intercontinental megnyílt, akkor odakerültem a recepcióba. Két-három év után egyszer csak úgy beugrott nekem, hogy milyen jó lenne egy saját kis szálloda. Sőt még viccből mondtam, két-három fiúnak, hogy gyerekek, milyen jó lenne összedobni egy kis pénzt, és valahol valami kis panziót nyitni. Mindenki kinevetett, hogy milyen hülye vagyok, inkább menjünk diszkózni és költsük el a pénzünket, mint spóroljunk.

Erről jut eszembe, hogy körülbelül ebben az időben lehetett, amikor otthon mindig mondtam édesanyámnak, hogy lesz majd olyan idő, amikor átugrunk Bécsbe ebédelni, meg vacsorázni.

Hát az olyan elképzelhetetlen volt, mint most, ha azt mondanám, hogy fölugrunk a Marsra. Persze, mert háromévenként tudtunk kijönni a hetven dollárunkkal. Először ugye 70 dollárt kaptunk, aztán később lazult a dolog, de hát ez már történelem.

Az Intercontinental mikor nyílt meg?

Az Intercontinental 1970. január 1-jén nyílt meg, és tizenöt évet töltöttem el benne. Először recepcióban voltam, később reservation manager, front office menedzser, sales menedzser, és 15 év múlva, amikor a vállalat, a HungarHotels megnyitotta az első külföldi szállodáját, akkor bekerültem a kezdő csapatba. Bekerültem, mint sales menedzser, és akkor itt a rendvégen a Hungária Szállodát nyitottuk meg 1984. augusztus elsején Bécsben.

Akkor itt is dolgoztál?

Igen, itt dolgoztam.

1984-ben hogy lehetett külföldön dolgozni?

Úgy lehetett dolgozni, hogy az osztrák állam vagy a bécsi kormány engedélyt adott kilenc magyar embernek. Ezek voltak az igazgató, helyettese, recepciós, és néhány szakács. Külön engedélyt adtak, hogy itt dolgozhassunk, ami teljesen legális volt.

Akkor te már nős voltál?

Igen, a családdal együtt jöttem.

A feleséged hogy állt ehhez, hogy átugrasz külföldre?

Miután nem tudtuk, hogy mi lesz az egésznek a végén, abból indultam ki, hogyha négy évre – mert annak idején ugye négy-öt évre szóltak a magyar kiküldetések – kihozom a két gyereket, és miután hazamegyünk, akkor az biztos, hogy a két gyerek perfekt német nyelvtudással fog hazamenni, így ezzel egy hatalmas lökést adok az életükbe.

És ekkor feleséged, Zsuzsa, aki az ELTE-n végzett, mit csinált?

Fél év után kapott állást egy utazási irodánál, egy nagyon jó közös ismerősömnél, és ott aktívan dolgozott gyakorlatilag négy éven keresztül, ha nem is teljes munkaidőben, azt hiszem hat órában, így el tudta jól magát foglalni.

Igen. Na most ugorjunk, egy különleges év lesz a 90. Úgy tudom, hogy szerettél fogadásokra járni, és egy fogadáson a szerencse melléd szegődött.

Most nem tudom, melyik részre gondolsz?

Hát, amikor azzal az idős úrral összefutottál.

Nem, nem, ez nem így volt. Én még a Hungáriában voltam ’84-ben, amikor véletlenül megismerkedtem a jelenlegi panzió előző tulajdonosával.

Ja, akkor 6 év múlva lett ebből.

Hat éven keresztül ő mindig mondta, hogy milyen jó kis panziót lehetne csinálni ebből, és mondta, hogy ő már elég idős, és a lányának van hat gyereke, és tanár.

És akkor mi lett?

Én meg négy éven keresztül hülyítettem, hogy majd én átveszem, és mindig kérdezte, hogy mennyi pénzem van. Mondtam, hogy már van két schillingem.

Igen? És akkor egyszer csak megjött 1990.

Hát nem, ez 1988 volt, mikor már közölték otthon a Hungáriában vagy 1989-ben inkább, hogy le fog járni lassan a kiküldetésünk és megyünk haza. Akkor hirtelen jött a nagy változás, már senkit nem érdekelt, hogy ki hol dolgozik, kinek milyen engedélye van. Akkor tulajdonképpen viszonylag kellemes körülmények között át tudtuk venni az „öregúrtól” a panziót, amit később kiépítettünk.

Kibővítettétek?

Igen.

Gondolom, nem mindegy, hogy kik voltak az első vendégek. Volt két illusztris vendéged, akik közül az egyiket én személyesen is ismertem, sőt sakkoztam is vele. Róluk mondjál valamit, mert ez egy édes sztori.

Ez nem így volt. Ez úgy volt tulajdonképpen, hogy 1984-ben, a nyitás évének az első hónapjában, szeptemberben leszólt a vezérigazgatónk a Hotel Hungáriába, hogy adjunk két kétágyas szobát a Tabi Lászlónak, meg a Kellér Dezsőnek. Két kétágyas komplimenter szobát egy hétre. Na most akkor ugrott be, hogy akkor volt Oberammergauban passiójáték. A lényeg, hogy egész Bécsben egyetlenegy üres szoba nem volt, és mi is teljesen tele voltunk. Valaki azt mondta, hogy menjek el a Magyar Kereskedelmi Kirendeltséghez, ott van egy hölgy, aki itt van öt éve és ő volt az, aki a magyar kiküldötteknek mindig megszerzi a szobákat. Ő mondta, hogy jöjjek el ide, ahol most vagyunk, a Kirchengasse 1-be. Itt van egy öreg bácsi, akinek van egy kis panziója. Feketén üzemelteti, nem fog számlát adni, nagyon meg fog vágni, és előre kéri a pénzt. Idejöttem, így történt. Odaadtam a pénzt, utána meghívott egy konyakra, és utána jöttek ide a magyar vendégek, és itt voltak egy hétig. Így ismerkedtem meg az öregúrral, és ettől kezdve látogattam félévenként, mindig megnéztem, hogy van, mint van. Ennek lett az a vége, hogy 1989-ben átvettük tőle. Így igaz a sztori. És akkor 1990. januárban kicsit átépítettük, és megnyitottunk 17 szobával.

Most már jövőre lesz a huszonharmadik év.

Így bizony.

Ha jól tudom, akkor megváltozott az arány, mert ugye először többnyire magyarok jöttek, most viszont többnyire külföldiek?

Gyakorlatilag úgy számolhatunk, hogy 20 százalék még mindig a magyar törzsvendég réteg. A vendégek 80 százaléka teljes mértékben internacionális. Manapság foglalási rendszereken keresztül jönnek a vendégek, aminek tulajdonképpen a lényege az, hogy az ember bárhol a világon keres egy szállodát, akkor bemegy az egyik foglalási rendszerbe, beüti azt, hogy Bécs, és azt, hogy ennyit akarok fizetni a szállodáért, ilyen helyen akarok lenni, és egy pillanat alatt megjelenik a képernyőn esetleg 6-8 hasonló szálloda, amelyek közül válogathat.

És mi az a plusz, amit te tudsz nyújtani, hogy idejöjjenek?

Nagy előnyünk az elhelyezkedés. Az, hogy itt vagyunk a Mariahilfer Strassen, az egy nagyon vonzó tényező. Itt van a múzeum negyed. Nyolc perc séta. Itt van a Szépművészeti Múzeum, a Természettudományi Múzeum, tizenkét perc gyalog a metró megállója.

A magyarokkal magyarul beszélsz. Elmondom, hogy mint vendégnek, szerintem mi a nagy dolog.

Mi?

Az, hogy a szálloda első embere köszönti a vendégeket. Ami lényeges, mert nem mindennapi, hogy bemegy valaki a szállodába és a tulajdonos üdvözli.

Hát igen, tulajdonképpen azt szokták mondani, hogy a kis családi szállodák túl fogják élni a változásokat. A kisebb privát szállodák pedig előbb-utóbb tönkremehetnek, mert egy egyszerű alkalmazottat csak az érdekli, hogy minél előbb hazamenjen és megkapja a fizetését. Ha a tulajdonos benn van akkor az ő érdeke, hogy a vendég jól érezze magát, hogy a vendég minden információt meg tudjon kapni, az összes hibát azonnal kijavítsuk. Na most ez egy nagyobb szállodában már nem így működik.

Itt teljes az átláthatóság, mert ha idejön valaki, akkor az interneten már a következő vendég el tudja olvasni, hogy ötöst adott neked, vagy pedig kettest.

Igen.

És hogyha sok kettest kapsz, akkor jól nézel ki!

Igen, a mai foglalási rendszerek lényege, hogy a vendég, ha kijelentkezik, akkor automatikusan egy kap a számítógépes rendszertől egy 10-12 kérdésből álló kérdőívet, amit ki kell tölteni. Ezt tulajdonképpen pontozzák, az összes pont összeadódik és amikor rámegy az ember egy szállodának a honlapjára, akkor látja, hogy valakinek van kilenc pontja, nyolc pontja, vagy négy pontja. Azon kívül nem tudom, hány évre visszamenőleg benne vannak a különböző vendégek leírásai, vagy kritikái, tehát megírják pontosan, és akkor a következő vendég elolvashatja, hogy itt rossz a kiszolgálás, vagy koszos, vagy piszkos, vagy bolhás, vagy rossz a reggeli, nyilvánvalóan nem fognak menni.

Hogy lehet ezt kivédeni?

Nem lehet hibázni és rögtön tanulni kell az esetből. Hogyha a vendég azt mondja, hogy a reggelinél várni kellett, vagy nem jó a reggeli, akkor megpróbálunk javítani. Vagy hogy udvariatlan volt a recepciós, akkor az ember letolja a fiút, hogy máskor tessék odafigyelni jobban. Szóval azonnal javítani kell a pontokat. Előfordul az, hogy ugyanabban az utcában – itt csak a mi oldalunkon van négy hasonló szálloda – az egyiknek kilenc, a másiknak öt pontja van, akkor nyilván a vendég oda fog menni, ahol kilenc pont van.

Sir Bryan Cartledge történész, nyugalmazott diplomata, 1980-tól több mint három éven át volt brit nagykövet hazánkban. Egyetemi évei (Cambridge, Oxford, Stanford és Harvard) után, 1960-ban lett diplomata, majd a Downing Street 10-ben dolgozott James Callaghan és Margaret Thatcher miniszterelnökök külügyi magántitkáraként.

Két, Magyarország történelmével foglalkozó könyve jelent meg a „Megmaradni – A magyar történelem egy angol szemével” és a „Trianon egy angol szemével”.

A beszélgetésre 2022 március 7-én került sor online formában. Oláh Gábor barátom Manchesterben fordította le és továbbította Londonba kérdéseimet, melyeket Budapesten tettem fel.

Fotó: www.andrewlownie.co.uk/authors/bryan-cartledge

Szarvas István: Mi tetszett a legjobban és mi a legkevésbé Magyarországon?

Sir Bryan Cartledge: Először is a pozitívumokkal kezdeném és mindjárt kettővel: humor és vendégszeretet. A magyar humorérzéket mindig is élveztem, talán azért is mert szerintem nagyon hasonló a brit humorérzékhez. Azt tapasztaltam, hogy ugyanazon a dolgokon nevetünk. A kommunista időszakban voltam ott, és azt hiszem, általában kevesebb volt a nevetés, de akkor is úgy éreztem, hogy a humort nagyra értékelik. Szóval ez lenne az első pozitívum. A második a vendégszeretet, amit minden értelemben élveztem Magyarországon. A magyar egy nagyon vendégszerető nép, és ez sok tekintetben megmutatkozott, a legfelsőbb szintektől egészen a legalsókig. Nagyra értékeltem az emberek nyitottságát – ami ellentmondásosan hangzik, mert persze a kommunista Magyarország elég zárt társadalom volt, de ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy a magyarok egyénileg nagyon nyitott emberek. Azt hiszem, ez tükröződik a magyar történelemben is. A Magyarországra látogató külföldiek visszaemlékezései tanúskodnak a meleg fogadtatásról és az ott tartózkodásuk alatt kötött barátságokról is. Az én tapasztalatom ugyan ez volt.

Negatívumként a felszín alatt lappangó antiszemitizmust említeném. Úgy találtam, hogy amíg az a kommunista időszakban is ott volt, bár politikai okok elfedték, később 1990 után újra megjelent. Ez szerintem összefügg a nacionalizmus erőszakosabb típusával. Néha nagyon nehéz különbséget tenni patriotizmus és túlzott nacionalizmus között. Természetesen a hazaszeretet, a patriotizmus dicséretre méltó dolog, viszont amikor ez túlzott nacionalizmussá, a hazaszeretet agresszívebb formájává alakul át, akkor már nem az. Már amikor ott voltam a kommunizmus alatt, – bár nagyrészt elnyomták a „szocialista internacionalizmus” javára –, de az egyéni beszélgetések során lehetett érzékelni, hogy ez a fajta nacionalizmus létezik, ami a románokról, szerbekről, stb. szóló megjegyzésekben materializálódott. De el kell, hogy mondjam, ez korántsem magyar sajátosság: még az én hazámban, Nagy-Britanniában is az utóbbi években probléma lett az antiszemitizmus és a túlzott nacionalizmus. Szerintem ez ellen minden társadalomban tenni kell.

Ki a kedvenc magyar írója, költője?

Bár soha nem beszéltem folyékonyan a magyar nyelvet, de azért sikerült beszélgetéseket folytatnom magyarul és valamennyire olvasni is tudtam. A külföldiek, a nyelvet nem beszélők számára a legmegfelelőbb irodalom a novella. Jobban kezelhető, és az újonnan érkezők könnyebben befogadhatják és élvezhetik. Szóval az én kedvenceim között ott van Molnár Ferenc, aki azt hiszem, az első magyar író, akit magyarul olvastam, majd Krudy Gyula, ismét csak novelláiért és – valamivel nehezebb ugyan –, de Jókai Mór is. Ami a költőket illeti, megint csak a klasszikus műfajhoz kell fordulnom, egyszerűen azért, mert egy külföldi könnyebben viszonyul a rímes vershez, könnyebben befogadható számára, mint a modernebb nem rímes, nem ritmusos vers. Úgy, hogy Arany Jánost említeném, mint a kedvencemet.

Melyik magyar politikussal volt jó viszonyban, vagy barátkozott össze?

Nos, egy kommunista társadalomban nagyon nehéz volt barátkozni egy kommunista vezetővel vagy tisztviselővel. Egyszerűen nem volt megengedve. Mi, külföldiek, inkább hajlandóak lettünk volna erre, de ez egyszerűen nem tartozott a kommunista játékszabályok közé. Egy-két magyar miniszter azonban közvetlenebb volt, mint a többség, külön kiemelném Veres Pétert, aki az én időmben külgazdasági miniszter volt. Nagyon barátságos, közvetlen és intelligens magyar miniszter volt, aki a hazám iránti barátságát sem titkolta és nem mellesleg angolul is jól beszélt. Másodsorban Marjai Józsefet említeném, aki a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettes volt akkoriban. Rendkívül intelligens ember benyomását tette rám, aki nyitott volt a kommunista rendszeren kívüli ötletekre is. Barátnak talán túlzó lenne neveznem őt, de minden bizonnyal baráti viszonyban voltunk, fogalmazzunk így.

Későbbiekben barátságba kerültem többek között Martonyi Jánossal és Jeszenszky Gézával is, akik mindketten külügyminiszterek voltak a maguk idejében. János nagylelkűen hozzájárult ahhoz a filmhez is, amelyet a Magyar Televízió készített az életemről 90. születésnapom alkalmából. Ez a gesztus illetve amit ott mondott rólam az nagyon megérintett, különösen azért, mert János jól tudta, hogy politikailag viszonylag távol állok a jelenlegi magyarországi kormány által képviselt politikától.

Szerintem nagyon fontos, a hivatalos diplomáciai csatornákon kívüli személyes, hétköznapi kapcsolattartás. Mi a véleménye erről?

Egyetértek, ez rendkívül fontos! Sajnos diplomáciai pályafutásom nagy részét kommunista országokban töltöttem, a két kivétel Irán és Svédország volt. Az előzőben nyilvánvaló okok miatt nem volt egyszerű kapcsolatot teremteni, a másodikban viszont, amely egy nagyon nyitott társadalom, könnyű volt barátokat szerezni és beilleszkedni a helyi közösségbe. Azt gondolom, hogy még a kommunista társadalomban is nagyon fontos, hogy amikor csak lehetséges, személyes kapcsolatokat alakítsunk ki az ott élőkkel. Általában van valamilyen apropó – kulturális érdeklődés, hobbi –, amely lehetővé teszi, hogy egy adott körhöz tartozzanak, olyanokhoz akiknek azonos az érdeklődési köre vagy a hobbija. Ez azért fontos, mert lehetővé teszi a diplomata számára, hogy bővítse ismereteit és megértse azt a társadalmat, amelyet tanulmányoz és amelyről beszámol a kormányának. Olyan betekintést ad, amit nem lehet megszerezni újságokból, rádióból vagy televízióból. Az én esetemben Magyarországon ez a közös érdeklődés a lovaglás és a kocsihajtás volt. Magyarország csodálatos ország a lovaknak, és a lótenyésztésnek, a kocsihajtó versenyek pedig a magyar társadalmi élet fontos részét képezik. Volt egy kis lovasklub Budapest mellett, Alagon, kb. ¾ órás autóútra a fővárostól. Ennek külföldiek általi használatát a rezsim tolerálta – azt hiszem, ugyanolyan hasznosnak találták arra, hogy minket, külföldieket tanulmányozzanak, mint ahogy mi a tanulmányoztuk a helyieket. Tehát volt egy kölcsönös érdeklődés. Nyáron minden nap, télen hétvégenként jártam oda. Reggel hétkor mentem egy jó lovaglásra még reggeli előtt – egyébként nagyon jó reggeli volt a klubházban –, majd pedig vissza a nagykövetségre a napi munkához. Szerencsés voltam, hogy egy olyan csodálatos kocsihajtó oktatóm volt, mint Seeger Ferenc – Feri bácsi – aki a nulláról tanította meg nekem a kocsihajtást. A klub kocsijával hajtottunk keresztül-kasul a környéken, gyakran 2-3 órán át és így láthattam a magyar élet olyan részleteit, amiket másképp nem láttam volna. Feri bácsi egykori huszárőrmester, igazán csodálatos ember volt. Nagy szeretettel emlékezem rá. Szóval igen, rendkívül fontosnak tartom, hogy a diplomaták találjanak egy olyan területet, ahol napi kapcsolatot létesíthetnek az ország lakosságával. Nagy szerencsém volt, hogy az én esetemben ez a lovakon keresztül vált lehetségessé.

Diplomáciai és történelmi tapasztalatai alapján mit üzenne a magyaroknak így most a 21. században?

Először is nem vállalkoznék arra, hogy a magyar embereknek bármiféle receptet vagy tanácsot adjak, de ha egy dolgot kellene választanom, akkor az Magyarország és az EU kapcsolata lenne, ami jelenleg sokat szerepel hírekben is.

Ahogy én látom, fennáll annak a veszélye, hogy Magyarország túlbecsüli azt a mértéket, hogy meddig mehet el a különutasságban. Más szóval, megőrizni az EU-tagság minden előnyét, de saját módján értelmezni a jog és az emberi jogok különböző területeit és a végletekig ragaszkodni ezekhez az Európai Unió ellenében. Szerintem nem volna bölcs dolog ezeket tovább feszíteni.

Mi Nagy-Britanniában már tapasztaljuk az EU-ból való kilépés óriási hátrányait. Úgy gondolom, hogy a britek távozási döntése katasztrofális hiba volt. Most kezdjük érezni a hatásokat, amelyeket bizonyos mértékig elfedett vagy leplezett a Covid-járvány. Eddig ezekért a negatív hatásokért a Covidot okolhatták, de most, hogy a vírus kezd visszahúzódni, egyre világosabbá válik az EU-ból való kilépésünk felelőssége ezekért a problémákért. A következő években pedig ez egyre világosabban ki fog rajzolódni. Ezért óva inteném a magyarokat attól, hogy az EU-tagságot félvállról vegyék, hiszen ez óriási értéket képvisel egy kisebb ország számára, és Magyarország rosszabb helyzetben lenne nélküle. Őszintén remélem, hogy Magyarország nem enged annak a kísértésnek, hogy alábecsülje az EU tagságának fontosságát. Szerintem ez elengedhetetlen az ország jövője és jóléte szempontjából!

Az Önnel készült dokumentum filmben említette, hogy Margaret Thatcher unalmasnak gondolta Magyarországot. Változott-e a véleménye azután, hogy 1984-ben Budapesten járt? Van egy ikonikus fotó (legalábbis nekünk magyaroknak az), ahol a „Nagy Vásárcsarnokban” úgy tűnik, hogy nagy élvezettel vásárol.

Igen, amikor megkérdezte, hova szeretnék menni nagykövetnek, és azt válaszoltam, hogy Magyarországra, azt mondta: „Magyarország? Milyen unalmas!” Nos, alig néhány évvel később, ahogy említette, Thatcher Magyarországra látogatott, és nem csak, hogy nem gondolta unalmasnak, de kimondottan érdekesnek találta. Ennek az egyik oka az volt, hogy akkoriban Marjai József égisze alatt a magyar gazdaság fokozatosan próbált kiemelkedni a kommunista gazdasági rendszerből az ország energiáinak és erőforrásainak mozgósításával. Ezt ő nagyon érdekesnek találta, pont amiatt amit otthon, az Egyesült Királyságban készült megcsinálni. Ez után soha nem veszített a Magyarország iránti érdeklődéséből, a rezidencia ajtaja, amíg ő volt a miniszterelnök, mindig nyitva állt a magyar látogatók előtt, – akik talán többet is kaptak a miniszterelnöki idejéből, mint azt az ország mérete igazolta volna. Ebből is látszik, hogy Margaret Thatcher véleménye mennyit változott Magyarországról egy szimpla látogatás okán.

Oláh Gábor 14 éve él az Egyesült Királyságban, Manchesterben. Grafikus, ezermester, a MIZU című kulturális lap főszerkesztője és a manchesteri Salford Egyetemre jár, nemzetközi kapcsolatok–politológia szakra. Viberen beszélgettünk 2021. december 8-án.

Szarvas István:  – Mi az, ami érdekelhet egy magyart Manchesterben a labdarúgáson kívül, hiszen a városnak két világhírű klubcsapata van? Melyiket kedveled inkább?

Oláh Gábor: – Meg kell, hogy mondjam, nem lepett meg a kérdésed. Manchesterrel kapcsolatban többnyire a labdarúgás jut mindenki eszébe. Éppen ezért hadd kezdjem a válaszomat valami teljesen mással! Hátha később ez is beugrik majd az embereknek, ha meghallják az észak-angliai város nevét. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után dr. Schöpf-Merey Ágost, itt talált otthonra és rövid, néhány éves tartózkodása dacára, halála előtt még egy gyermekkorházat is alapított. E kórház jogutódja ma is működik észak-Manchesterben, North Manchester General Hospital néven. De visszatérve a labdarúgáshoz, Manchester előkelő helyen áll a többi város között és nem véletlenül azonosítják a futballal. A Manchester City és a Manchester United két nagyszerű labdarúgó klub nagyjából 7 km-re egymástól, nehéz eldönteni melyikük a patinásabb.

A Manchester City-t 1880-ban alapították, ők a “kék holdasok” vagy az “állampolgárok-Cityzens” és jelenleg az Etihad stadionban játszanak, ami 55 ezer fős modern stadion. A csapat sokáig egy volt a többi angol klub között, amíg 2008-ban fel nem vásárolta az Egyesült Arab Emírségek-beli Mansour sejk, ezáltal téve a világ leggazdagabb klubjává őket. Az egyik legnagyobb kritika velük szemben az, hogy dacára a nagyszerű csapatnak, a sikereiknek, mégsem tudják megtölteni a stadiont, sokszor játszanak foghíjas lelátók előtt. Néhány hete, szeptemberben a Lipcse elleni 6:3-as otthoni győzelem után keltett nagy feltűnést Pep Guardiola vezetőedző, aki arra kérte a szurkolókat, hogy a hétvégi Southampton elleni meccsre többen látogassanak ki. A szurkolók zokon vették és röviden annyit válaszoltak, hogy Pep foglalkozzon a csapattal inkább. (Az ominózus meccsen egyébként 38 ezren voltak).

A Manchester United-et 1878-ban alapították, ők a „vörös ördögök”, akik jelenleg az Old Traffordon játszanak az „álmok színházában”, ami 76 ezer néző befogadására alkalmas. A csapat nagyon gazdag történelemmel bír, több ikonikus játékos és edző viselte a klub vörös mezét. Óvatos becslések szerint kb. 75 millió United szurkoló van világszerte és Afrikáról szóló dokumentum filmekben, harmadik világbeli háborús tudósításokban nem ritka a Manchester United mezes gyerekek, fiatalok látványa sem. Ha az elnyert trófeákat nézzük, a Manchester United mindenképpen vezet, bár jelenleg a City a sikeresebb klub.

Manchester városa azonban nem csak a legmagasabb szinten, a Premier Ligában ad helyet hatalmas rivalizálásnak, de alacsonyabb osztályokban is. 2005-ben a Glazer család tulajdonossá válása nem csak a United életében hozott nagy változást, de egy új klub születéséhez is hozzájárult. A szurkolók egy csoportja a tulajdonos váltás elleni tiltakozásul megalapította az FC United of Manchestert, amely azóta is a szurkolók tulajdona és jelenleg a 7. osztályban játszik. A csapat saját stadionnal rendelkezik a 4400 ülőhelyes Broadhurst Parkban, amelyet többek között a szurkolók adakozásából hoztak létre. Pénzben nem dúskálnak, de helyette ott van a drukkerek szíve és lelkesedése.

Egy másik csapat, az 1940-ben alakult Salford City Fc amely arról lett híres, hogy 2014-ben a Manchester United néhány legendája, Nicky Butt, Ryan Giggs, Gary Neville, Phil Neville, Paul Scholes és később David Beckham egyenként 10%-os részesedést szerzett benne. A klub jelenleg a Liga 2-ben játszik a Moor Lane-en, nagy terveik vannak és ezekhez a tervekhez a pénz is rendelkezésre áll. Két csapat, két egymással szöges ellentétben álló filozófiával, de közös Manchester United múlttal. 2018 januárban még egy ligában játszottak és az a meccsük is jelképes volt. Két ideológia csapott össze a találkozón, a modern „pénz” futball és a régi, szurkolóközpontú foci, amely aztán 2-2-es döntetlennel ért véget. A meccs hangulatát talán az a rigmus fejezte ki a legjobban, amit az Fc Unitedes szurkolók énekeltek a Salford City nézőtéren ülő tulajdonosának, a Manchester United volt legendájnak: „Gary Neville, dugd fel a pénzedet a hátsódba!”

Végül, ha még egyszer válaszolnom kellene a fenti kérdésre, hogy vajon a City vagy a United-e a nagyobb csapat, akkor én személy szerint azt mondanám, hogy Manchester vörös!

– Hogy értékeled a Brexit pozitív és negatív hatásait?

– A Brexit egy viszonylag hosszú politikai folyamat eredménye volt, nem lehet csak a 2016-os referendumra leszűkíteni. Belejátszott az is, hogy Nagy-Britannia identitását tekintve egy tudathasadásos ország. Sohasem érezte magát teljesen Európához tartozónak, de az Egyesült Államok is messze van kulturálisan, amiből aztán kialakult a jellegzetes „brit-karakter”. A Brexitet elősegítette még az Európai Uniónak a sokszor kioktató, elitista stílusa és a föderalitást mint célt nyíltan vállaló politikája is. Azt tudni kell, hogy egy átlag, középkorúnál idősebb angolnak a németekről még mindig a II. világháború jut az eszébe és ahogyan a magyar gyerekek az óvodában olyan dalokat, mondókákat tanulnak ami a régi török világba nyúlik vissza, itt nem ritkán Hitlerről szóló gúnydalokkal is találkozhatnak.

Egyelőre szinte csak a negatív hatásai érezhetőek, leginkább az EU felől jövő keménykedések formájában. Például tavaly karácsonykor hosszú mérföldekre ért a kamionsor Dover előtt mert a francia határőrök hirtelen elkezdték nagyon precízen betartani a szabályokat, vagy 2021 elején címoldalra került ahogyan egy angol turistától elkobozták a sonkás szendvicsét a francia vámosok. De jelenleg is több, a Brexit hatásaként értékelt eset borzolja a kedélyeket. Október elején a kamionsofőr hiány egy hetes üzemanyag mizériát okozott az egész országban, vagy a legfrissebb hír, miszerint a Brit kormány azzal vádolja a francia hatóságokat, hogy szemet hunynak a Csatornát kis csónakokkal átszelő illegális bevándorlók problémáján. 2021-ben eddig több mint 25 ezren értek sikeresen partot Dovernél.

Pozitív hatásait jelenleg nehéz megjósolni, ami nem azt jelenti, hogy nem lesznek, csak most még ezek nem érezhetőek. A Brexit-pártiak egyik fő büszkesége volt az új kék, az "Európai Únió" szöveget már nem tartalmazó brit útlevél bevezetése, amivel kapcsolatban viszont a rosszmájú Európa-pártiak szeretik kihangsúlyozni azt, hogy egy francia székhelyű cég készíti valószínűleg Lengyelországban... Nem titok, én Európa-párti vagyok és azt gondolom, hogy a Brexit egy rossz válasz volt egy létező, valós problémára. Ha bent maradnak, talán több eséllyel sikerül változást elérni: kevesebb föderalizmus, több nemzetállam, amit az angolok mindig is preferáltak.

– Úgy tudom voltál már Strasbourgban is.

– Igen 2018-ban és 2019-ben volt szerencsém a Mizu? magazinomat – amely egy kétnyelvű kulturális magazin – képviselve Strasbourgban járnom. Nagyon tanulságos volt az Európai Parlamentben közelről megfigyelni a működését a mindennapi életét és sikerült egy-két interjút is készítenem. Szerintem az EU egy nagyon fontos intézmény a mag a sokszínűségével együtt, ahogyan lehetőséget teremt a tagországoknak arra, hogy beszéljenek, vitázzanak a problémákról, a jövőről. Viszont az Európai Egyesült Államok létrehozása nem jó irány, rossz üzenetet hordoz. Egy kép nagyon megmaradt bennem, amely az első utam alkalmával történt. Bent a parlament épületében a földszinten álltunk és vártunk a liftre, amikor is megjelent Antonio Tajani, az Európai Parlament akkori elnöke négy testőrrel. Kisebb mozgolódás történt, majd az elnök úr beszállt a liftbe és a testőrök diszkréten tudatták velünk, hogy egyedül fog utazni a harmadik emeletre... Ez mindig eszembe jut, ha a Brexit szóba kerül.

– Mikor alakult a huszárbandérium, aminek a tagja vagy?

– Huszár bandériumunk az első és eddig az egyetlen Nagy-Britanniában. 2016-ban alakult Manchesterben, a tököli Vitéz Mikecz Kálmán Honvéd és Huszár Hagyományőrző Egyesület segítségével. Jelenleg ketten vagyunk aktív tagok, Babenyecz Attila barátommal együtt. Mostanában nehezebb magunkat megmutatni, de a pandémia előtt szinte minden hétvégén mentünk valahova. Magyar iskolákba élő történelem órát tartani, a londoni véderő attaséval emléktáblát avatni, vagy éppen a népszerű Manchester-napon, Kossuth Lajos nagy sikerű 1851-es látogatására emlékezni, de álltunk már díszőrséget lengyel barátainkkal együtt is. Ennyi pozitívum után csak egyetlen dolgot sajnálok, hogy a helyi Főkonzulátus nem tart igényt a szolgálatainkra…

– Van még olyan, amit szívesen megosztanál olvasóinkkal?

– Talán csak annyit, hogy az álmainkat sohasem késő valóra váltani! Nekem 14 év angliai tartózkodás és a magánéletemben történt változás kellett ahhoz, hogy 50 évesen beiratkozzak a Salford egyetemre, majd munka mellett, 2023-ra el is végezzem azt! Rengeteg tervem, ötletem van még és a kislányomnak, Pannának is szeretnék példát mutatni. A mottóm egy Madách idézet az Ember tragédiájából: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál”.

Bevallom, az interjúhoz minimum ambivalens volt és maradt a viszonyom. Mert a siker nagy része elvileg történelmi személyiségekkel, a tudományos vagy művészeti élet nagyjaival vagy éppen celebekkel készült interjúkból fakadt. Valahol a múlt század ötvenes – hatvanas éveinek tapasztalata leginkább arról szólt, hogy az interjú meg- vagy alákérdezés egyfajta hűségnyilatkozat az újságíró részéről, vagy az alanynak lehetősége, hogy azt hazudjon, amit akar – egyszerűen azért, hogy hajlandó volt megszólalni. Az pedig, hogy e szakterület a modern újságírás divatműfaja lett, nem határolhatja be az újságírást (mely Tettamanti Béla rajzaiban kifejezett kritikai véleménye fél évszázad alatt szavakba töltve jelent meg), de ennek bölcseleti távlataiba most ne merüljünk bele .

(Forrás: Békássy Nándor Albert levele Oláh Gáborhoz, 2022.)

Szarvas István (Hetedhéthatár.hu)

2020. október 6-án Csizmadia Norbert, a Pallas Athéné Domus Meriti Alapitvány Kuratórium elnöke beszélgetett PhD Mandeep Raival online angol nyelven az Értékiránytű című világhírű könyvéről. Ezt én is követtem és két kérdést küldtem a professzor asszonynak, de időhiány miatt nem válaszolta meg. Ekkor elhatároztam, hogy interjút készítek vele. Erre számtalan e-mail váltás után, 2021. április 21-én került sor online formában. Mandeep Rai Londonban, Oláh Gábor barátom Manchesterben fordította le és küldte tovább kérdéseimet, amiket én Budapesten tettem fel.

Mandeep Rai

Milyen szempontok alapján került kiválasztásra az Ön által meglátogatott 150 meglátogatott országból ez a 101?
Igazából nem én választottam ki őket. Idősorrendben dolgoztam fel, és amikor 105-höz értem, a szerkesztőm azt mondta, hogy ez már elég lesz. Azt mondta már 20 országnál, de én ragaszkodtam a többihez!

Mit jelent Önnek a hit, amivel Indiát jellemzi?
A hit egyfajta lényege az, hogy higgyünk valamiben. Akkor is higgyünk, ha nem látjuk, még ha nincs is bizonyíték. Mondjuk úgy: hinni az emberiesség legpozitívabb, legragyogóbb részében, és azon túl is.

Miért került Magyarország a 4. szakaszba (a közösségi értékek fejezetben), és mit jelent a versenyszellem?
Nem gondolom, hogy a verseny kizárólag az egyénről szól, szerintem a verseny valójában javíthatja a „mi” -t, az egészet. Jobb és jobb eredményeket termékeket vagy szolgáltatásokat, vagy emberiességet vagy közösséget lehet elérni vele. Tehát valójában a közösségről szól nemcsak az „én”-ről. Ezért van Magyarország a „Közösség” részben, mert hiszem, hogy a verseny valóban nagyszerű lehet. És fokozhatja a közösségi szellemet (ott). Aztán azt hiszem, hogy ez számomra az első (előző) kérdésre ad választ, mit jelent a verseny? Számomra a versenyképesség azt jelenti, hogy Magyarország megpróbál a legjobb önmaga lenni minden területen, legyen szó gyógyszerekről, akár tudományról, akár matematikáról, akár tudományos életről, akár kreativitásról. Szinte olyan, mintha magát nyomná a legjobb önmaga felé. Láttam ott (Magyarországon) férfiaknál és nőknél, hogy megpróbálják a legtöbbet kihozni magukból, mindig a következő lépésen gondolkodnak. Ha egészséges és fair a verseny, vagy ez a versenyszellem, az jobb a közösség számára, javítja a közösséget. Amikor egy országnak jó értelemben vett versenyszelleme van, akkor bizonyos szempontból önmagát javítja minden egyes alkalommal, tehát nem csak az „én”-re koncentrál, hanem az „én” jobbítja a „mi”-t. Ezért vezet a verseny egy jobb és innovatívabb közösség kialakulásához.

Mikor járt Magyarországon?
Jó pár éve. 2000 előtt, egyetemista koromban. Abban az időben politikát, közgazdaságtant, filozófiát és gasztronómiát, például konyhaművészeteket tanulmányoztam Magyarországon. Mind tanulmányaim ezen részében, mind a zenében, a kreativitásban, a képzőművészetben, a divatban, a földrajzban, a társadalomtudományokban, a tanulmányaim minden részében serkentőleg éreztem magam az ön hazájában

Mi tetszett Magyarországon és mi nem?
Tetszik nekem ez a kérdés, azt mutatja, hogy érdekel: „Mit tehetnének jobban Magyarországon?”. Ami nagyon tetszik, az a tény, hogy képes látni, nyitott tud lenni arra, mi jó benne, és arra is amin javítani kell, vagy ami rossz. Én soha nem mondanám, hogy valami rossz lenne, mert én nem így akarom látni a világot, de ha felteszi nekem ezt a kérdést, akkor látom: nyitott arra, hogy megtudja. Szerintem ez nagyon ritka, az emberek nem akarnak semmilyen negatívumról tudni. Az ön által feltett kérdés valóban megmutatja Magyarország minden jó tulajdonságát. Ami az, hogy nyitott a kritikára, a negatívra, arra, ami nem jó, valamint arra is amiben jó, mert nyitott a folyamatos fejlődésre, és ez valóban inspiráló. Még a negatív is inspiráló.

Mikor jön újra Magyarországra?
Amikor meghívnak. Örömmel beszélgetnék, szívesen tartanák előadást. Remélem, közvetlenül a világjárvány után mód lesz rá. Nagyon várom, hogy meghívjanak. Annyira lenyűgöz a város, a Duna-part, az egyetemetek, az egész környezet!

Találkozott valaha Indira Gandhival? 2002-ben készítettem interjút Puri Lakshmi indiai nagykövet asszonnyal, aki találkozott vele és példaképének tekintette.
Ismerek olyan embereket, akik jól ismerték, és akik sok időt töltöttek vele, de a korom miatt soha nem találkozhattam Indira Gandhival. Nagyon nehéz kérdés ez számomra, mert én szikh vagyok, és a szikhek különböznek a hinduktól és a muszlimoktól. Indira Gandhi szerintem nagyon erős jellem volt, nagyon tehetséges, de úgy gondolom, félre lett vezetve. Élete vége felé tömeges népirtás történt igazából a szikh néppel. Úgy gondolom, hogy az, ahogyan ő az életét vesztette, és ahogyan annyi szikh ember is az életét vesztette, az abszolút tragédia!

Általában két-három oldalban foglalja össze egy ország jellemzőit. Ezt egy több oldalas anyagból vette?
Rengeteg hanganyagom és írott anyagom van. Naplóbejegyzések, interjúk és cikkek vannak, amiket használtam. Annyi anyagom van, hogy otthon szobák vannak tele velük. Ezeket szintetizáltam.

Minden ország végén ajánlást ad. Gondolt arra, hogy ezeket összegyűjtve külön megjelenteti?
Igen, szeretném ezt megtenni egy magyar kiadóval karöltve, és utána lefordíttatni más nyelvekre is.

Az újságírást elemezve észlelt-e bármilyen pozitív vagy negatív változást az elmúlt 10 évben?
Szeretném, ha több olyan újságcikk lenne, amely független, ahol az újságíró nemcsak a szerkesztőkre figyel, vagy arra, hogy szerintük mit akarnak olvasni az emberek, hanem magasabb célokra is gondolna. Például nevelni, tájékoztatni nemcsak a szenzációt hajhászni, vagy nem csak tolni az embereket egyfajta gondolkodásmód felé. Azt gondolom, hogy az újságírás, ha jól csinálják, akkor nagyon fontos a társadalom számára. Ez az elv az elmúlt tíz évben kárt szenvedett. Remélem, hogy visszahozhatjuk az újságírás ezen védőbástyáját, visszahozhatjuk a függetlenség, az elfogulatlanság, a tájékoztatás, a magasabb igazság fontosnak tartásának értékét, vagy azt, hogy az embereket tanítsuk, vagy tájékoztassuk az igazságról. De ebben a pillanatban ez nincs így. Az újságírás, ha nagyon jól csinálják, nagy felelősséggel bír, és valami hihetetlen dolgot tesz a társadalom érdekében. Ez az a fajta újságírás, amelyet én még többet szeretnék látni. De jelenleg nemzetközi szinten, mindenhol rövidebb, egyszerűbb, ismétlődőbb; ugyanazok a történetek újra meg újra, nagyon felszínes módon jelennek meg az újságokban. Talán az emberek igénye miatt, de rajtunk, újságírókon is múlik, hogy támogassuk és fenntartsunk egyfajta minőségű társadalmat, egy virágzó, boldoguló társadalmat, amely képzett és tájékozott, és nem aggódik azon, hogy a társadalom merre tart. Nem esik a társadalom bajaiba vagy problémáiba, hanem inkább felemelkedik.

Mi a véleménye az interjúról, mint újságírási műfajról, alkalmazta-e munkásságában?
Nagyon, sokszor. A munkám során nagyon fontos volt, hogy használjam. Széles körű interjúkat készítettem, sokféle emberrel. Az ország csúcsán lévő emberektől kezdve, a cipőtisztítókon, az utcaseprőn és a kertészen át sokmindenkivel. Nem mondom, hogy bárki magasabb vagy alacsonyabb szinten áll, csak azt mondom, hogy az emberek teljes spektrumát interjúvoltam.

Szándékában áll-e ezt a bestseller könyvet bővítve újra kiadni?
Igen nagyon remélem!

Gondolkozik-e új könyv megjelentetésén?
Először szeretném az extra országok változatát kiadatni. Utána pedig egy gyerekeknek szóló verziót. Szívesen írnék könyveket más szerzőkkel. Lehet, hogy ez egy reagálás lenne a pandémiára.

Mi a véleménye India világgazdaságban elfoglalt helyéről?
Azt gondolom, hogy a járvány minden ország helyét megrengette a világ gazdaságban. Attól függ, mikor fog ez az interjú megjelenni. Például most Indiát nagyon súlyosan érinti egy második vagy harmadik Covid-hullám, amit indiai variánsának hívnak. Nagyon sok ember haldoklik jelenleg, ma, tegnap és előtte is, ezrek és ezrek. Sokan, akiket ismerek is. Negatív hatással lesz a gazdaságra, ha nem tudják ezt uralni vagy irányítani. Tehát most – amikor április 21-én felteszi nekem ezt a kérdést – azt hiszem, a válaszom az lenne, hogy nem tudom mi lesz a hatása. Egyrészt nagyon reménykedem India innovatív és vállalkozói és „menj és csináld meg”-hozzáállásában, és valóban a „szükség találékonnyá tesz”. Másrészt pedig azért imádkozom, hogy a járvány kezelhető legyen. India hite meg fogja adni azt a rugalmasságot, ami segít majd újra és újra visszapattanni.

Van valami amit nem kérdeztem, de el szeretné mondani?
Nagyon bizakodó és optimista vagyok Magyarországgal és a magyar emberek hozzáállásával, a „növekedési gondolkodásmódjukkal” kapcsolatban. Nem az a lényeg, hogy mi történt a múltban, hanem az, hogy mennyire vagyunk nyitottak a tanulásra, mennyire vagyunk nyitottak a jövőbeni változásokra, és azt hiszem, a világ nagyon gyorsan változik, és Magyarországnak meg van ez a nyitott „növekedési gondolkodása”.
A „növekedési gondolkodásmód”-ot Carol Dweck Stanford egyetemi professzor használta a „Mindset” című könyvében olyan emberek leírására, akik úgy gondolják, hogy sikerük az erőfeszítéstől és az arra ráfordított időtől függ.

Kedves Rai! Köszönöm az interjút és köszönöm Gábornak a kitűnő tolmácsolást és remélem a pandémia után mihamarabb találkozunk Budapesten!

*

Dr. Mandeep Rai Nagy Britanniában, a Gloucestershire megyei Churchdown faluban született. A filozófiai, politikai és közgazdaságtani tanulmányait követően PhD fokozatot szerzett a globális értékek témakörében. A világ minden tájáról származó cégekkel intézményekkel és egyénekkel dolgozik együtt. Pályafutása az IP Morgannél indult, később pedig az ENSZ-nek, az Európai Bizottságnak, valamint civil kezdeményezésű nem kormányzati szervezeteknek dolgozott, emellett pedig a BBC World Servicenek és a Reutersnek is tudósítója volt.

https://youtu.be/NOtedE0BfqI

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata